Egykor talán túlságosan drámainak tűnhetett volna ez a címadás, de napjainkban már nemigen éri el azt a bizonyos ingerküszöböt. Nézzük, ezúttal min lehet csámcsogni!
A nagyvilágban számtalan példát láthattunk már arra, hogy ha a sajtó megszellőzteti egy-egy „celeb” vad sztoriját, akkor embertársainkban jellemzően két történet játszódik le: egyrészt vannak azok, akikben fellobban egyfajta egyetemleges felelősségérzettől fűtött „anyai” ösztön és azt a vadat is meg akarják védeni, ami a sajtó reflektorfénye nélkül mondjuk úgy, hogy jól ellene a maga kis világában. No, meg vannak azok, akik saját fényüket szeretnék egy-egy poszt, videó kapcsán növelni, ezért egyfajta groteszk „vadászszenvedélytől” hajtva próbálják meg levadászni a szóban forgó vadat telefonjaik kameráival. Utóbbiak esetéről lesz most szó!
Illusztris példa volt az ilyesfajta emberi eszelősségre a Freya istennő nevét viselő rozmár esete 2022-ben, amely vadon élő állat végül a szóban forgó esztendő augusztusának közepén lett eutanázia áldozata. Igen, áldozata, mert fennállt a veszélye annak, hogy előbb-utóbb „rendet rak” az őt állandóan zaklató – nem találok jobb jelzőt – idióta embertársak között. Valljuk be, hogy ez nem igazán happy endinges történet, pedig abban biztosak lehetünk, hogy a tragédia okozóinak többsége látta a 101 kiskutyát vagy éppen az Oroszlánkirályt is, nem is egyszer… De ez mit sem változtat azon, hogy Freya istennő Ragnarök híján kényszerült a Valholl arany csarnokaiba, vígasztalódhat viszont a tényben, hogy kard helyett a „szeretet” ereje miatt lelte végzetét…. A történetről bővebben 2022-ben írtunk: https://nimrod.hu/hirek/mit-szepitsuk
Ilyen és hasonló történeteket időről-időre felkap a sajtó szerte a nagyvilágban. Legutóbb a Los Angeles Times oldalán botlottam bele Tripod, a háromlábú prérifarkas sztorijába. Lépjünk túl azon, hogy az amerikaiak milyen zseniálisan fülbemászó humorral nevezték el a vadat, és nézzük a száraz tényeket. Adott a Joshua Tree Nemzeti Parkban – amely Kalifornia államban található és kétféle sivatagtípus figyelhető meg a területén – élő „ordas”, amelynek olybá tűnik, hogy sebészi pontossággal metszették le egykoron jobb mellső lábát, majd szabadon engedték. Már ez a tény is önmagában közbeszédre adna okot (kellene okot adjon), de aztán történt egyszer, hogy ápolónőként dolgozó nő, bizonyos Rachel Crabtree – hófúvás közepette – videóra rögzítette a háromlábon közlekedő vadat tavaly márciusban. A videó bejárata a netet, persze kiderült, hogy a helyiek jól ismerik Tirpodot, a közösségi médián pedig azóta egyre gyakrabban tűnnek fel a róla szóló posztok. Jómagam is jártam tavaly arra, de nem futottunk össze, na nem mintha kerestük volna egymást, azt viszont első kézből tapasztaltam meg, hogy egy hosszú hétvégén telis-teli van a jó amerikaiakkal a Joshua Tree Nemzeti Park, bárhová hajítottunk volna követ, tuti eltaláltunk volna valakit, és ez csak kicsit költői túlzás, figyelembe véve a hely óriási voltát…
– Tripod valószínűleg a leghíresebb lakónk – viccelődött Michael Vamstad, a nemzeti park vadvilággal foglalkozó ökológusa az LA Timesnak. A lap cikkében ugyanakkor kiemeli, hogy míg sokan Tripodot a sivatagban való túléléshez szükséges ravaszság és kitartás szimbólumának tekintik, egyesek attól tartanak, hogy a prérifarkas legendás hírneve tragédiához fog vezetni. A vad újonnan felfedezett hírneve rávilágít a feszültségre a régi sivatagi lakosok és az újonnan érkezettek között, akik elmenekültek Los Angeles területéről, hogy megfizethető szállást találjanak a kaliforniai sivatag hullámos földútjain. A nemzeti park szakemberei szerint a legkardinálisabb probléma az, hogy a vad túlságosan jól érzi magát az őt filmező és az iránta érdeklődést tanúsító emberek közelében, olyannyira, hogy az utóbbi időben többször látták az út szélén élelemért kuncsorogni.
– Attól tartok, hogy a prérifarkas előbb-utóbb megharap majd valakit, és ezért el kell altatni, vagy pedig elüti egy autó (a nemzeti park területén a legegyszerűbb autóval közlekedni, a helyiek is kivétel nélkül így látogatják ezt a területet) – mondta az LA Timesnak Sasha Travaglio, a Joshua Tree Nemzeti Park önkéntes programkoordinátora.
A magányos sivatagi túlélő prérifarkas történetének reméljük még korán sincs vége, de ugyanakkor jól rávilágít arra, hogy mi emberek saját képzeteink szerint szeretnénk alakítani a világot, fittyet hányva a szakemberek véleményére. Érzelmi alapon, meséken megacélozott véleménnyel közelítünk meg valós történeteket, vagy csak pár like-ért hajhásszuk mások figyelmét.
Egyébként nem kell nagyon messzire menni, ha hasonló jelenségeket akarunk közelről megvizsgálni. Elég elutazni egy erdélyi nyaralásra, ahol a Szent Anna-tó közelében tucatszám állnak meg az autósok etetni az út mellett pitiző medvéket, ami egészen érthetetlen, ismerve a székely mondást: „…a medve pedig nem játék!” Vagy már ezt a narratívát is átírta az internet?! Lehet, mindenesetre érdemes lenne nagy hangsúlyt fektetni a „civil” lakosság felvilágosítására a szeretet és a vadon élő állatok kapcsán. Elmagyarázni az összefüggéseket (a vad nem házi kedvenc, maximum az erdőben éneklős, hercegnős mesékben), egy-egy fotó vagy videó mögötti valós árat (lásd eutanázia a rozmár esetében) és a többi.
Persze nehéz minderről orkánerejű szembeszélben papolni, amikor az embert már azért is kérdőre vonják manapság, hogy miért vannak kirándulás közben a vizslái pórázon, szegények… Azért vannak, mert szeretem őket (meg a többi között jogszabályi kötelezettség is), igaz ugyanakkor nem szeretném, ha a szeretetem más vadon élő állat halálához (vagy csak stresszes perceihez) vezetne, persze ez csak az én bizonyítványomban szerepel. Hogy a pontot ki nézi pirosnak és ki feketének, az már egyénfüggő, pedig valójában nem kéne annak lennie…