A Nimród Vadászújság indulása után kevesebb mint egy évtized alatt mértékadó fórumává vált Magyarország vadászainak, amely sikerben elévülhetetlen érdemei vannak a világutazó Kittenberger Kálmánnak, aki 1920 szeptemberétől működik közre a lap hétköznapjaiban. Szakmai hitelessége és éleslátása révén olyan szerzőgárdát verbuvált maga köré, akik megalapozták a Nimród napjainkban is érezhető elismertségét, jó hírnevét. Éppen ezért a lap jelenkori szerkesztősége szellemi elődként tekint az egykori főszerkesztőre.

Az alábbi oldalakon Kittenberger Kálmán civil, újságíró, Afrika-kutató, valamint vadász mivoltát bemutató írásokat olvashatnak, amelyek 2019. szeptemberétől jelennek meg a Nimród Vadászújság hasábjain. Az oldalakat két hónapos lemaradással frissítjük.

 

Kittenbergeri vadászsiker

Megjelent: 2019. szeptember

Száz év – egy évszázad. Az életünket, munkásságunkat mérő Időnek csupán egy szívdobbanás, de egy újság életében tiszteletre méltó szakasz – így köszöntöttük hét éve a Nimród Vadászújság 100. évfolyamát. Kétség sem férhet hozzá, hogy jó tollú szerzők kitűnő írásai, rátermett szerkesztők áldozatos szorgalma tart életben egy ilyen lapot.

A Nimródot szolgálók közül meg kell említenünk például Kerpely Béla nevét, aki a lap „születése” körül bábáskodott, vagy a most székéből felálló dr. Zoltán Attilát, aki huszonnyolc éven át becsülettel, kitartással állt helyt ezen a felelősségteljes poszton. Köszönet jár érte és a jól megérdemelt pihenő.

Van azonban történetünkben egy olyan főszerkesztő, aki semmiképp sem hagyható ki a sorból, hiszen munkássága egykor a Nimród Vadászújság aranykorát jelentette. Ő nem más, mint Kittenberger Kálmán, híres Afrika-vadászunk, aki 28 éven át ült a nagy kafferbivalyszarv alatt, a Franklin Nyomda és Kiadó negyedik emeletén, az „afrikai összevisszaságban” zsúfolt, „reménytelen” íróasztal mellett, ahol a többek között Fekete Istvánt is fogadta. Afrika vadászatait megörökítő könyvei közismert alapmunkák, ezek erőssége pedig az egykor volt kor tudását kiegészítő zoológiai információk és néprajzi elemek bemutatása.

Mivel, ahogy írtam, ezek közismert tények, ezért úgy gondoltam, hogy csemegeként ezúttal „Kitti” magyar vadászsikereiről számolok be – ám hamarosan kiderült, ez sokkal nehezebben megy mint elképzeltem. Csaknem reménytelen küldetés volt, ugyanis a hazai emlékei olyan szerények, hogy írott formában nehéz jelképes csokrot kötni belőlük. Annak a már tövig lerágott „alapigazságnak” az illusztrálására, mely szerint nem a trófea a lényeg, hanem az erdőjárás, viszont kiválóan alkalmasak!

A két háború között hazánk társadalmi kategóriák szerint volt felosztva. A legfelső réteget, az arisztokráciát és vadászatait ismerjük, hiszen zömében stílusosan, etikusan vadásztak és vadgazdálkodtak, tehát úgy, ahogy kell. A kor legjobb tollú, közismert krónikása, Széchenyi Zsigmond gróf úgy mesél, hogy írásain nem érződik a társadalmi felsőbbrendűség, a történetekben egy hazáját szerető és el nem hagyó magyar vadász szívből jövő feljegyzéseit olvashatjuk, kivételesen szép magyarsággal megfogalmazva. Vadászhatott a kisbirtokos és a polgár is, előbbi alanyi jogon, utóbbi pedig akkor, ha meg tudta fizetni. Ebben a világban élt Kittenberger Kálmán, a tanítói oklevelet szerzett polgár. Szegény, nyolc gyermeket nevelő felvidéki római katolikus iparoscsaládba született, Léván. Elemi és középiskoláit szülővárosában végezte, itt kapott tanítói oklevelet is, de a természet iránti olthatatlan szenvedélye más irányt szabott életének: a budapesti polgári iskolai tanárképzőben folytatta tanulmányait, s közben látogatta a Magyar Nemzeti Múzeum állatpreparátori műhelyét. Szülei – édesapja, Kittenberger Imre Nándor cipészmester, édesanyja Hangyási Antónia – nehezen teremtették elő a megélhetéshez szükséges javakat. A családnak nemigen volt pénze gyermekeik taníttatására, és az ifjú Kittenberger olyan életet élt, hogy a nélkülözések miatt többször is csaknem feladta álmait. Hat, életben maradt testvére ennek ellenére – akik közül Kálmán volt a legkisebb – ugyancsak diplomát kapott a kezébe. Gyermekkorában Sándor nevű testvére volt a példaképe – ügyvéd, táblabíró, ügyes kezű preparátor –, végül pedig János lett legközelebbi munkatársa.

Kálmánt végül afrikai útjai tették igazán ismertté. Horthy Jenő, Teleki Pál, Esterházy László, Zsindely Ferenc mind-mind pártfogói voltak – írtak is a lapjába –, de a nemesség emblematikus vadászataira, így Tótmegyerre, Kenderesre vagy a Kab-hegyre nem kapott meghívót. Az arisztokrácia társadalmi szinten keményen elhatárolódott, egy bizonyos körön túl nem engedtek be maguk közé senkit. Kittenbergert ennek ellenére a külvilág előtt is felvállalták. Például harmadik afrikai útja után Kálmán előadásokban számolt be élményeiről, amelyekre a Hubertus Országos Magyar Vadászati Védegylet meghívta Horthy Miklós kormányzót és József magyar királyi herceget, a védegylet védnökét, akik a családjukkal együtt meg is tisztelték az előadót magas jelenlétükkel. Mindezt Bársony István tudósításaiból tudjuk. A korábban jelzett „névsornak” volt még egy gesztusa: a Nimród „pengeváltásba” keveredett – nem részletezem, miért – az ellenlappal, a Magyar Vadászújsággal, és az arisztokraták Kittenberger mellett voksoltak Gyöngyös-Halászi Takách Gyulával szemben.

A rövid történelmi kitérő után azonban térjünk vissza Kittenberger hazai vadászataihoz! Kitti, amilyen precízen vezette afrikai naplóit, a jelek szerint a magyar vadászeredményeit nem jegyezte fel. A hazai sikereiről – például a nyest-, vidra- és nyusztcsapázásairól – A Kilimandzsárótól Nagymarosig című könyvének második felében olvashatunk. Talán azért nem írt naplót, mert úgy gondolta, hogyha Fekete István örökíti meg az együtt megélt élményeket, akkor erre nincs szüksége. A Sánta Gábor és Horváth József által összeállított Erdély című könyv, valamint a híres életrajzi regény, a Kittenberger Kálmán élete című Fekete-kötet kivételes hangulatú tanúi a közös élményeknek.

A főszerkesztőről szóló tanulmányokat, emlékeket olvasva, rábukkanhatunk néhány érdekes adatra. Bársony István írja: „Nem bír ez az ember bent maradni köztünk, most is minduntalan kiszaladgál, és hol vidrát les, hol meg dürgő túzokkakast lő és hoz haza.” Baross János, a közeli rokon így emlékezik Motesíky Árpád felvidéki magyar vadászíró, újságíró egyik közlése szerint: „Kálmán bácsitól, szüleimtől rám maradt egy gazellaszarv, egy orrszarvútalp és egy mufloncsiga.” Dákay Zoltán nagymarosi gyógyszerész szerint a Sylvia-lakban – ma a Kittenberger Kálmán utca 20. szám alatt – az afrikai trófeák mellett őzagancsok, vaddisznóagyarak vannak, de például szarvasagancs nincs a falakon…

Több, nagy lexikális tudással rendelkező barátom – mint Bod Lajos vagy Szenek Zoltán – sem tud említeni egyetlen feljegyzést, utalást arra nézve, hogy például hány szarvast lőhetett Kittenberger. Így most jómagam – nagyon óvatosan, alig várva, hogy megcáfoljanak – le merem írni: talán nem is lőtt szarvasbikát!

Ettől függetlenül számtalan vele kapcsolatos hazai emlék maradt ránk, ahol a csend, az erdő illata vagy a baráti beszélgetések öröme jelentette az igazi élményt. Nagyon sokat köszönhetünk Fekete Istvánnak, akit ő fedezett fel és – Csathó Kálmánt is bevonva – indított el az írói pályán. Fekete ezt sosem feledte el! Abban az évben ismerkedett meg Kittenbergerrel, amikor édesapja meghalt, akivel nem ápolt túl rózsás kapcsolatot, így nem tudta megcáfolni annak állítását, miszerint: „…úgysem lesz belőled semmi!” Kittenbergert viszont apaként tisztelte, így neki próbált bizonyítani. Ma már bátran mondhatjuk, hogy igyekezete fényesen sikerült. Kettejük kapcsolatát az igazi, mély, a férfiak számára fontos feltétlen barátság jellemezte. Az állattörténeteiről is ismert szerzőnek fontos lehetett, hogy az erdélyi vadászatait ő ajándékozhatta Kittenbergernek, hiszen ezek a szilágysági, szamosudvarhelyi, szarka-réti vadászatok a zsibói patikus Fekete Antal (édesapja öccse) területén zajlottak, ahol öt Fekete és egy Kittenberger alkotta a vadásztársaságot. Az itteni vadászatokról szóló Fekete István-beszámolók vadászirodalmunk drágakövei közé tartoznak, hiszen ezekhez a leírásokhoz nemcsak az ő elképesztő stílus- és formaérzéke kellett, hanem idealista, istenhívő lelke is, továbbá hite a barátok, az egymásra utalt emberek megbonthatatlan egységében, ahol az árulás ismeretlen fogalom. Olvassunk hát bele egy Fekete által megörökített élménybe!

„Lövésemre a róka olyan iramba csapott, mint egy vörös rakéta, de kinyújtotta lábát a nyúl is. Aztán már csak izgultam. Barátom még nem látta egyiket sem, de látom, hogy készen van. A nyúl balra fog elrohanni mellette, a róka jobbra. Az út keskeny. Úgy izgulok, hogy reszketek belé. No, öreg, most kösd fel azt a híres pálmaháncsból készült kis szoknyát! Már látja őket… Már méri a távolságot… Szinte tudom, hogy másodpercre és milliméterre kell beosztania a két lövést… Egyiket jobbra, a másikat balra… Nincsenek is közel… Most! A nyúl talán két másodperccel előbb ugrott át az úton, és még nem is ért el hozzám a lövés hangja, már átvágódott a puska a másik oldalra, és elseperte a rókát is! Jaj, de szép volt!… Ropog a hó, mint az üvegcserép… A fák merevek… A csillagok szikrázva villognak, és mikor kinyitjuk a vadászház ajtaját, a jó öreg kályha ránk teríti meleg szoknyáját. Este van, de ez a nap nem múlt el, mert vannak napok, melyek nem múlnak el soha…”

A vadászatokat ezzel magunk mögött tudva kijelenthető az is, hogy Kittenberger legnagyobb magyar vadászsikere a Nimród általa jegyzett évtizedeinek irodalmi anyaga! Nem volt újságíró, nem volt szerkesztő, mégis valami hihetetlen érzéke volt a minőség és az olvasói igény arányának megítéléséhez, továbbá a munkatársak, szerzők kiválasztásához. A szerkesztőség két sziklaszilárd pontja Láng Rudolf és saját öccse, Katona János volt: Sólyom és Jánoska, aki „Kunsági” néven is írt.

Előbbi, méltán híres kollégájáról Fekete István így emlékezett meg levelezésében: „Sólyom… Sokáig nem tudtam, hogy kit takar ez az írói név, s amikor Kálmánt kérdeztem, azt mondta: Sólyom a Nimród szent embere, civilben tanár… Később úgy éreztem, hogy Sólyom nem a lap szent embere, hanem a vadászat és a vadászok lelkiismerete, bölcs tanítója és a vadászetika szelíd főpapja… Sosem beszélt szószékről, sosem csúszott le a gorombaság eleve hibás vagdosásába, és fékezte Kálmánt is… Sólyom mindig úgy írt, mintha erdei tűz mellett mondaná el, amit el kell mondania süvölvény vadászoknak és bővérű nagyfejűeknek…”

Mint írtam, Kittenberger nem volt vérbeli újságíró, néhány írása azonban már akkor megjelent a Nimródban, mielőtt még ő lett volna a főszerkesztő. Utána már nemigen publikált. A szerzőgárda viszont elképesztő „sztárfelhozatal” volt. Néhány név: Zsindely Ferenc, Maderspach Viktor, Wass Albert, Nadler Herbert, Széchenyi Zsigmond, Fekete István, Nemeskéri-Kiss Sándor és Géza… Külsőségeiben igazán szerény volt a Nimród, de ha kézbe veszünk egy korabeli számot, ezt észre sem vesszük, annyira magával ragad bennünket a magvas tartalom.

Ma mi imádkozunk értük… Megköszönve azt a szellemi örökséget, kitartást, hazaszeretetet, amit ránk hagytak. Útmutatásukat őrzik a nyomtatott betűk, az emberi értelem és érzelem megőrzésének megkerülhetetlen formái: az újság, a könyv…

Őszintén kívánom mindazoknak, akik most átvették a Nimród vezetését, hogy munkásságuk legalább annyi élményt hagyjon unokáinknak, mint amennyit nekünk ma Kittenberger Kálmán öröksége jelent.

Dr. Koncz István

 

Mély vízbe dobva

Megjelent: 2019. október

Kittenberger afrikai életútját mélyen meg kell ismernünk ahhoz, hogy a tucatszámra használt hangzatos jelzők sablonkarakteréből kilépve megpillanthassuk a valódi embert. Az ezáltal kialakult új Kittenberger-kép addig soha el sem képzelt világba helyezi őt, mély testi és lelki válságokkal, sikerekkel és még több kudarccal, az asszonyi törődés apró morzsáival és a saját túléléséért vívott könyörtelen küzdelemmel. Életfelfogását megérthetjük naplóbejegyzésének egyetlen sorából: „…de hát meg kell csinálni a dolgot. Elv! Ahogy esik, úgy puffan.”

Kittenberger 22 évesen lép először Afrika földjére, arra a mély titkokba burkolózó földre, mely könyörtelen iramban felnőtt férfivá nevelte. A mesebeli álom megvalósulása egyben menekülés is volt, menekülés az otthon nyomorúsága elől. Tatrang már megfelelő hely volt, hogy messziségével és magányával feledtesse a múlt keserűségét, így Afrika ebbe a felfogásba még jobban belefért. Másrészről ez a valóban varázslatos és egyedülálló lehetőség alkalmat ígért számára, hogy megvalósítsa önmagát, utópisztikus vágyait, elképzeléseit még úgy is, hogy tisztában volt saját hiányosságaival: pénz, nyelvtudás, tapasztalat.

Első útjára nem egyedül vállalkozik, de hamar magányos marad. Damaszkin Arzén bácskai földbirtokossal Kelet-Afrika ismeretlen, belső területei felé igyekeznek. De a friss utazókra Afrika könyörtelenül kiveti a vámot. A malária tekintet nélkül fertőz. Damaszkinon kevésbé lesz úrrá a betegség, Kittenberger azonban súlyosan megbetegedik. A Kilimandzsáró alatt fekvő Moshiba (régen: Moschi) igyekeznek. Egyelőre nem tisztázott, hogy Moshi már az alaptervben is szerepel, vagy csak kényszermegálló. Moshi katonai erődítményében, az úgynevezett Német Bómában működő katonaorvosi szolgálat jóvoltából megfelelő kezelésben részesülnek. Damaszkin az eredeti tervnek megfelelően továbbvonul nyugatra. Kittenberger egyedül marad.

1903 januárjának vége felé járunk. Kittenberger gyógyulásának nyomon követéséhez gyűjtésének adatai adnak támpontot. E szerint már február közepén gyűjt, tehát mintegy három hét kellett ahhoz, hogy állapota lehetővé tegye, hogy dolgozhasson. Damaszkin június 25-én tér vissza Moshiba, ahol a fiatal Kittit újból betegen találja. Örömmel látja azonban, hogy ez idő alatt hatalmas gyűjteményt tudott összeállítani, és közben megtanulta a szuahéli nyelvet is.

Kittenberger és Damaszkin kapcsolata a mai napig nem tisztázott. A rendelkezésünkre álló szakirodalom alapján (Fekete István: Kittenberger Kálmán élete, Damaszkin Arzén: A maszáj fennsíkon) nagy valószínűséggel feltételezhetjük, hogy utóbbi világjáró magyar nem féltékenysége okán hagyta magára a későbbi lapszerkesztőt, amint azt sokan állítják. Valószínű, hogy a 20. század eleji hazai nemzetiségi politikában rejlő öngyilkossági veszélyt felismerve, jobbnak látta, ha hazautazik. Egész felszerelését Kittenbergerre hagyja. Szakirodalmi források alapján Kitti csakis ezért maradhatott Afrikában. 1905 karácsonyán megjelenő könyvének kiadásából származó bevételét Kittenberger afrikai munkáját segítendő ajánlja fel. Ezt a jótékonykodást azonban a fiatalember nem fogadja el. Damaszkin hazatérését követően is levelező kapcsolatban állnak, neki írja meg elsőként 1904. szeptember 3-án a híres oroszlánkalamitás történetét. Kapcsolatukra bizonyára rányomta bélyegét az eltérő társadalmi helyzetükből adódó különbözőség, amit – az erre igen érzékeny – Kittenberger valószínűleg soha nem tudott megfelelően kezelni.

Az 1903-as év további részében a Kilimandzsáró tágabb környezetében folytatja gyűjtőmunkáját. Állandó gyűjtőtábort ekkor még nem épít ki, pár hetes gyűjtőútjait követően mindig visszatér Moshiba. Valószínűleg „kalandozásai” során ismerkedik meg azzal a vadászati és gyűjtési szempontból is eszményi helyszínnel, mely sokáig a végtelen lehetőségek tárházának bizonyul, s melyet búcsúzás nélkül, drámai körülmények között kell végleg otthagynia. Ez az első állandó gyűjtőtábora a Lettema-camp.

Bár Kittenberger meglehetősen szűkszavú első gyűjtőbázisának pontos földrajzi elhelyezkedését illetően, a megnevezett pár földrajzi objektum térképi beazonosítását követően sikerrel be tudtam határolni a Lettema-camp feltételezett helyét. Amint leírásából kiderül, gyűjtőbázisát a Lettema-hegyek lábánál, a Daryama-folyó mellett üti fel. Ezek beazonosításánál alapvető probléma volt, hogy a jelenkori térképek ilyen néven egyik földrajzi helyet sem jelölik. A korabeli térképek alapos vizsgálata után azonban kiderült, hogy a Lettema-hegyek a mai Lelatema-hegységgel azonos, és a korabeli nevén Daryamaként említett folyó ma Kikuletwa néven szerepel a térképeken. A sikeresen beazonosított két pont térképi vizsgálata során jól behatárolható az az észak–déli irányban 10 kilométer hosszú, kelet–nyugati irányban 4 kilométer széles, ritkás sztyeppi erdővel borított terület, mely a hegység és a folyó egymáshoz viszonyított helyzetéből megfelel a feltételeknek.

Kittenberger 1903 decemberében üggyel-bajjal (az aruschachiniek nem akarják neki megmutatni az utat) megérkezik a Daryama-folyó partjára. Tábora igen egyszerű, banánlevelekből összetákolt néhány kunyhóból áll, de nem is igen volt szüksége többre, hiszen anyagi kiadásainak mérséklése miatt a tábor felépítését követően elbocsájtja wanyamvezi vezetőit. Ismét egyedül marad. Ez az úgynevezett robinsoni élet másfél hónapig tart. Szorgalmasan dolgozik, ládaszámra küldi haza a gyűjtött anyagot, és vígan hódol szenvedélyének, a vadászatnak. Itt lövi első oroszlánját és leopárdját is.

Kittenberger már 1904. április 24-én Damaszkinnak írt levelében említi, mily sokszor került életveszélybe ezen időszak alatt. Bizonyára legkomorabb rémálmaiban sem gondolta, milyen rettenetes baleset szenvedő alanya lesz pár hónap múlva. A június 11-én bekövetkezett szörnyű szerencsétlenség igen könnyen jelenthette volna az akkor 23 éves világjáró vadász rövid afrikai pályafutásának tragikus lezárását. Ha az oroszlánkalamitást – ahogy Kittenberger aposztrofálja – nem egy epizódként, hanem tágabb értelemben, több nap sorozataként vizsgáljuk, akkor egyértelmű, hogy három pontján is halálos kimenetelű lehetett volna. Az oroszlántámadás, a betegszállítás napjai és az orvosi ellátás egyaránt komoly kockázatot jelentett Kittenberger életben maradásának esélyeire. Így biztosan állíthatjuk, hogy az oroszlántámadást követő hat nap Kitti életének legkritikusabb szakasza volt.

A tragikus napok nyitányát jelentő oroszlántámadás a tábor közelében történik. Kittenberger első lövése megsebesíti a vadat, mely eltűnik a fűrengetegben. Követi a nyomokat, de egy ponton morgás jelzi, hogy a sebesült támadni készül. A magas fű miatt azonban nem látja, ezért közelre kell bevárnia, hogy lövéshez jusson. Amikor az oroszlán láthatóvá válik, azonnal tüzel, de a patron csütörtökös lesz. A rárontó ragadozó a földre dönti. Kittenberger a puskáját keresztbe tartva védekezik, melyen a harapó állat fogainak hat helyen marad lenyomata. Az első lövés már súlyosan megsebesítette a vadat: tüdőlövést kapott, vért hány, egyértelműen ez Kittenberger szerencséje. Az agonizáló állat a vadász mellkasára ejti fejét, a szájából kilógó nyelvet Kitti megrántja, aminek hatására a puska szabaddá válik. Az oroszlán morog, de nem mozdul, így elég ideje van, hogy patront cseréljen, és azt támadója szemébe lője. A lövedék és a légnyomás szétveti a koponyát, lelöki róla a fejet úgy, hogy az oroszlán egész teste utánafordul. A hét helyen sebesült Kittenberger nagy vérveszteséggel jut vissza a táborba, ahol saját maga mossa ki sebeit, és egy borotvakés segítségével leoperálja jobb keze középső ujjának lelógó ujjpercét.

Nagy üggyel-bajjal – mivel az aruschachiniek kezdetben nem vállalják – megszervezi saját mentőútját Moshiba. Az út nehézségére jellemző, hogy a mintegy 60 kilométeres távot hat nap alatt teszik meg. Moshiba június 17-én érkeznek. Újabb szerencsétlenség, hogy az ott állomásozó katonaorvos, betegsége miatt, előző nap hagyja el a Bómát. Dr. Plötze, a szomszédos mambai protestáns misszió orvosa csak másnap érkezik meg. Így megdöbbentő az a tény, hogy Kittenberger a sebesülését követően csupán egy hét múlva részesül szakszerű ellátásban. El is komorul a doktor arca, amikor meglátja az elhanyagolt sebeket, azonban alapos munkája segíti kihátrálnia Kittenbergert az életveszélyből. Leszögezhetjük tehát azt a tényt, hogy ebben a helyzetben a magyar vadász csakis dr. Hermann Plötze német orvosnak köszönheti, hogy életben maradt.

Plötzét teendői visszaszólítják eredeti székhelyére, így magával viszi Kittenbergert is, aki itt, a Marangu melletti misszióban tölti a következő mintegy másfél hónapot. A misszióba került betegekről feljegyzések készültek, így Kálmánról is. Schwarzmayer Christian kutatómunkájának köszönhetően sikerült megtalálni és lefordítani azt a naplórészletet, mely a kezelésével foglalkozik. Ez a mintegy két oldal a Kittenberger-kutatást tekintve felbecsülhetetlen kultúrtörténeti értéket képvisel.

Íme az eredeti feljegyzés pontos fordítása:

„Ebben az időben a vendégszobáink majdnem mindig foglalva voltak. Június közepétől augusztus elejéig Kittenberger úr, egy magyar, aki a Magyar Nemzeti Múzeumnak gyűjt, nálunk volt páciens. Több ideje már a Litema-hegyekben tartózkodott, ahol madarakat preparált stb. Miután vadállatokkal már több kalandot átélt, június közepén egy oroszlán leteperte és hét helyen megsebesítette. A jobb kezének középső ujja majdnem félig le volt harapva. Ő saját maga egy borotvakés segítségével levágta a lelógó ujjpercet. Miközben az oroszlán alatt feküdt, mégis sikerült neki a puskájával egy halálos lövést annak szemébe leadni. Mivel Moshiban nem volt jelen a katonai orvos (törzsorvos dr. Phillips távozása után), megkérték dr. Plötzet, hogy lássa el a beteget, amely közben megérkezett Moshiba. Ő ott megvizsgálta és bekötötte sebeit, azután átszállíttatta ide, ahol a sebek aztán viszonylag elég gyorsan begyógyultak, illetve jobbak lettek. Még nem távozott tőlünk (július 20-án), amikor egy újabb páciens érkezett hozzánk…”

Az oroszlánnal való találkozás nemcsak Kittenberger egészségét dönti romba, hanem addigi munkáját is igen gyászosan érinti. A rohamléptekkel otthagyott táborban gyűjteménye, jegyzetei mind elkallódnak. Gyógyulás utáni terveiről így ír: „Az én célom a Kilimandzsáró környékét és a magas régiókat még egyszer átkutatni, hogy azután nyugat felé menjek. Eddig a folytonos eső és köd miatt nem verhettem fel tanyámat a magasban. Most még különben is nagyon gyenge vagyok. Vérem nincsen, estefelé majd megfagyok. Remélem, régi erőm majd lassan visszajön…”

Nyugat felé… Évekkel később a terve megvalósul. Akkor jut el afrikai életútjának legfontosabb, legpompásabb helyszínére, a legendás Ruvána-sztyeppére…

Somos Zoltán

 

A Nimród szent embere

Megjelent: 2019. november

„Kálmán irtózott minden idegen arctól, minden formától, minden társadalmi kötöttségtől (…) nem volt társadalmi lény, nem volt »csevegő« természetű…” – Fekete István jellemezte így barátját és mentorát Kittenberger Kálmán élete című könyvében, és magánéleti vonatkozásban ez igaz is volt. A Nimród főszerkesztőjeként azonban nagyon is erős kötelékek fűzték a lap számos, jeles szerzőjéhez, különösképpen Sólyomhoz, azaz Láng Rudolfhoz, akit Fekete István a Nimród szent emberének, a vadászok lelkiismeretének nevezett…

Láng Rudolf tollából több száz írás jelent meg a Nimródban. Kittenberger Kálmán, a Nimród és Sólyom neve elválaszthatatlanul összeforrt együttműködésük évei alatt, olyannyira – és ez is Fekete István megállapítása –, hogy egyik sem volt elképzelhető a másik nélkül. Hogy kit takart a Sólyom írói név, nos, ez sokakat foglalkoztatott annak idején, mert minden írás, mely alatt ez a név szerepelt, célratörő, „egyenes” beszéd volt, lényeges, sőt gyakran nagyon is kényes témákat érintve.

Láng Rudolf Vérteskozmán született 1881-ben, egy „vidékerdész” fiaként. Tanulmányai befejeztével magyar–latin szakos tanárként Lőcsén, majd Trianon után Mosonmagyaróváron tanított, ez utóbbi helyen a piarista gimnáziumban, civil tanárként. Természetszeretetét és a vadászat iránti vonzalmát a szülői házból hozta magával. Okító és jobbító szándéka pedig hivatásából fakadt. Megírta hát, amit megélt, megtapasztalt, és feladta a szerkesztőség címére, mint annyi más vidéki levelező. De a hang, a stílus és a szemléletmód egyéni volt. Kittenberger Kálmánnak pedig volt szeme az ilyesmit észrevenni. Láng Rudolfnak címezett első levelét 1930. február 18-ai keltezéssel adta postára. „Kedves Tanár úr! Mindenekelőtt nagyon köszönöm, hogy annyi értékes cikkel tisztelte meg lapunkat. Egyben szíves bocsánatát is kérem, hogy eddig nem írtam…” Ez volt tehát Kittenberger Kálmán és Láng Rudolf első „személyes” kapcsolatfelvétele, hogy aztán egyre gyakoribb, már-már mindennapos és hangvételét tekintve egyre személyesebb, közvetlenebb és szeretetteljesebb legyen a levélváltásuk.

Megpróbáltam felderíteni, hol és mit publikált Láng Rudolf Kittenberger Kálmánnal való „egymásra találásuk” előtt. Most is, mint már annyiszor, végül is dr. Bod Lajos segítségét kellett kérnem, ámbár a magyar vadászsajtó múltjának nagy ismerője a közelmúltban elhunyt, 2019. augusztus 17-én kísértük utolsó útjára a kaposvári temetőben. De az otthona, több tízezer kartotékot rejtő manzárdszobája érintetlen. Mintha csak egy kis időre leszaladt volna az udvari garázsba valami szerszámért, merthogy felesége, Babi jelezte, hogy a fürdőszobában váratlanul csöpögni kezdett a csap…

Nos, Láng Rudolf első publikációja (méghozzá Sólyom írói név alatt!) 1907. november 1-jén látott napvilágot a Vadászat és Állatvilág című folyóiratban, A Spitzbergákon címmel. Ez a folyóirat 1901-től 1918-ig jelent meg Parthay Géza, majd Gyöngyöshalászi Takách Gyula szerkesztésében. 1908-ban két Sólyom-cikket közölt a lap (III. hó 15-én és V. hó 15-én), Eltérések a párzás és a vemhesség szakánál, illetve A zerge a Pyreneusokban címmel. 1910-ben (V. 15-én) A kiskakas című dolgozatával volt jelen Sólyom a folyóirat szerzői között.

A Nimródban Láng Rudolf első cikke (Láng R. monogrammal) A vidra tápláléka címmel jelent meg 1929. III. hó 20-án. És aztán már sorjáztak a lapban az írásai. 1929. IV. 10.: Szibériai tapasztalatok (mely nyilván háborús és hadifogolyélményei alapján íródott, merthogy ötévi katonáskodás után, csak 1920 karácsonyán érkezett haza Oroszországból). VI. hó 20.: Gondolatok a mérgezés körül. VII. 20.: Néhány adat a héja természetrajzához. IX. hó 1. (Sólyom aláírással): A vadászati balesetek megelőzéséért…

Kittenberger Kálmán elismerő, ugyanakkor orientáló levelei jól érzékelhető változásokat hoztak Sólyom téma- és műfajválasztása terén. Ezt bizonyítja a lap 1930. XII. hó 20-ai számában megjelent, Séta közben című írása, mely műfaját tekintve tárca, tartalmát tekintve pedig immár azt a Sólymot vetíti elénk, aki további működése során érzelmekkel telíti minden mondatát, legyen bármiről is szó. „Valahogy úgy érzem, hogy kihalt a romantika a mai vadászokból, s ezért kiölték a természetből is…”

Nem tudom megmondani, hány éjszakába nyúló estét töltöttem a Kittenberger-levelek olvasásával. Az egyes levelek természetesen konkrét feladatokról, tapasztalatokról és gondokról szólnak, összességükben azonban – ötszáznál is több levélről van szó! – nagy ívű korrajzzá, kendőzetlenül őszinte jellemrajzzá, sőt már-már levélregénnyé állnak össze. Könyv alakban való megjelenés után kiáltanak tehát – mint ahogy Fekete István Láng Rudolfhoz írt levelei a „Kedves Rudi bátyám!” című kis kötetbe szerkesztve meg is jelentek. Ám egyelőre, ki tudja, miért, be kell érnünk a levelek újragépelt változatával, mely Pályi Gábor atyának, pápakovácsi plébánosnak, a mosonmagyaróvári piarista gimnázium volt igazgatójának a munkája, s amely csak szűk körben elérhető és olvasható. Fénykép is kevés maradt ránk. Cikkünk illusztrációit Szegedi László, a Kelet-Afrika vándora voltam című, Kittenberger Kálmán életét feldolgozó dokumentumfilm rendező-operatőre bocsátotta rendelkezésünkre.

Levélre cikk, cikkre levél. Sólyom vezércikket ír, szakcikket, tárcát, könyvkritikát, amit a lap, illetve a főszerkesztő kíván. Csak egyetlen példa erre. 1940. október 7-én írja Kitti a barátjának: „Vezércikktéma! Talán meg kellene pendíteni a fényszórós gödörvadászatok disznóságait! Azt, hogy szigorúbban kellene kezelni a dolgot, mert a szomszédos nagyvadas területek állománya ilyen vadgyilkosok működése folytán teljesen kipusztulhat.”

Egymásrautaltságuk, egymást segítő, egymást kiegészítő tevékenységük eredménye látványos. A magázás, a hivatalos megszólítás már régen a múlté! A kezdeményező lépést a „Tanár úr” tette meg, mert Kitti 1932. szeptember 5-én kelt, „Kedves Barátom” megszólítású levele egyértelműen erre utal. „Nagyon örülök, hogy méltónak tartasz a barátságodra. Jómagam is mindig meg akartam pendíteni, de úgy voltam, mint Te. Illetőleg még rosszabbul, mert bár úgy gondoltam, hogy az aetas mellettem van (51 éves vagyok), de a honor semmi esetre sem, tehát ez tartott vissza”. Végleg leomlott tehát köztük a protokolláris válaszfal. Olyannyira, hogy rövid idő múltával a főszerkesztő már „Kedves Rudim!” megszólítással illette legkedvesebb munkatársát. Hogy Sólyom miként szólította nagy hírű és nagy tekintélyű barátját, sajnos nem tudjuk, mert Sólyom válaszleveleinek hollétéről (meglétéről?) semmit se tudunk.

A Nimród Sólyom-szignóval jelzett vezércikkei – melyekről Fekete István Láng Rudolfnak címzett levelében azt írta, hogy a vadászlapokban „vezércikknek minősíthető írások azóta vannak, mióta Te ezt a szakmát kézbe vetted” – máig aktuálisak. Megremeg az ember keze, miközben a megsárgult, öreg lapokat olvassa. „Etika csak egy van, s ennek az egynek éppen olyan része a vadászetika, mint a másik, amelyről a pap prédikál a templomban. Kölcsönösen kiegészítik egymást, hisz mindegyiknek az a veleje: légy jó, légy nemes lelkű, szeresd Istent, és becsüld meg teremtményeiben.” (Pusztába kiáltott szó)

„A vérbeli vadásznak lelkében van az igazi törvény, ami esetleg »tilosat« jelez akkor is, mikor az írott törvény szabaddá teszi a pályát. (…) gyakran akadnak tagok, kikre ráfér a gáncs, és ha valaki megokoltan bírálja társának helytelen viselkedését, csak legelemibb jogával él, de aki minden alapos ok nélkül sugdolózik, gyanúsítgat, az csak azt bizonyítja, hogy ő maga képes volna olyan dolgok elkövetésére, amelyekkel mást gyanúsít…” (Egy kis etika)

„…az igazi, vérbeli vadász nem durva. Az állat szenvedéseivel szemben csak az lehet érzéketlen, aki érzéketlen volt embertársai szenvedésével szemben (…) Csak akkor görbítsétek meg az ujjatokat, amikor halálos biztonsággal tudjátok, hogy az irányzék, a szálkereszt jó helyen van.” (Sebzett vad)

„Azt is látom, hogy a mai fiatalság körében mind jobban terjed az a hit, hogy ők kanállal ették a bölcsességet, s lázonganak az idősebbek ellen, mint akik érvényesülésüknek útjában állanak. Éspedig minél éretlenebbek még, annál jobban.” (Epilógus)

És végül azt a mondatát idézem, melyet, ha nem is ténylegesen, de jelképesen mindenképpen, fel kellene írni minden vadászház homlokzatára: „A vadászat természetbúvárkodás, a természetbúvárkodás pedig istenkeresés. Aki megtalálta, még a mai nehéz viszonyok között is boldog lehet.” (Vadászatról, vadászokról)

Kittenberger Kálmán és Láng Rudolf személyét és munkálkodását az évek múlása, a lap fennmaradásáért és becsületéért vívott küzdelmük tüze sorsközösséggé kovácsolta. A Magyar Vadászújság, melyet Gyöngyöshalászi Takách Gyula szerkesztett, egy röpiratában az ország egyetlen magyar vadászújságjának nevezte magát, ezzel mintegy nem magyarnak minősítve a Nimródot. Tanulságos a két lap szenvedélyes egymásra figyelése és vitája, melynek során a Nimród legfőbb érve és aduja a szakmai és újságírói minőség és az erkölcs volt.

A levelek a magyarság számára tragikus végű második világháború után is jöttek-mentek a két barát között. Kittenberger Kálmán utolsó levele 1957. december 18-án kelt Nagymaroson. „Kedves Rudim! (…) Ebben az évben már nem megyek be Pestre, de az sem lehetetlen, hogy már soha. Valami szívdefektust konstatáltak rajtam, igaz, hogy ezt éreztem jómagam is. Minden 15-20 lépésnél meg kell állnom. A járás nehéz. Az állapotom nem javult, hanem rosszabbodott. De fő az, hogy a novelláskötet készen van. Bár aligha látom nyomtatásban…”

Sajnos, valóban nem látta. Kittenberger Kálmán 1958. január 4-én, délután 4 órakor, nagymarosi otthonában elhunyt. „Olyan csendesen, hogy a felesége és húga se vették észre, akik mellette ültek” – írta Fekete István. Sólyom öt évvel később, 1963-ban követte. De vadászetikai kérdésekben azóta is, ma is, mindenki az ő ítélőszéke előtt áll…

Békés Sándor

 

Kitartás a végsőkig

Megjelent: 2019. december

„Csúnya, szomorú idő van. Koromsötét, csak a cikázó villámok nyújtanak fényt. Furcsán érzetem magamat dél óta, éjjel sincs álmom, bánt az állatfogás ügye, mely bizony kevés – vagy mondjuk – semmi reményt se nyújt.” (1911. május 2.)

Kittenberger Kálmán ruvánai naplói hűen tükrözik azt az önmarcangoló mély elkeseredést, melyet a kötelezettségvállalás iránti gyötrő ragaszkodás váltott ki. A sorozatos kudarcok okozta tenni akarás ellehetetlenülése, az ígéret be nem tartásának víziója Damoklész kardjaként lóg feje fölött. Bizony a Ruvánán eltöltött két év nem sikertörténet, de a sorozatos nehézségekkel való folytonos küzdelem, a feltétel nélküli akarat és az ügy iránti roppant elszántság megmutatja számunkra azt a kittenbergeri erőt, melyből a mai kor embere is bőven meríthet, meríthetne.

Kálmánt a ngare-dowashi Hopeless Camp elhagyását követően, Shirati felé éri utol a fővárosi állatkert levele, melyben arra kérik, hogy a felújított és 1912 májusában megnyíló intézmény számára állatokat szállítson. Kittenberger örömmel elfogadja a felkérést, noha tapasztalata ezen a területen nincs. E döntésével afrikai pályafutásának legnagyobb, legösszetettebb vállalkozására készül. A Ruvána-sztyeppén már több ízben járt, s most úgy dönt, hatalmas táborát a Tirina-folyó partján építi fel. Saját tágas fűpalotája, embereinek nagy háza, főembereinek külön kunyhói, az emlősbőrök szárítópajtája, preparálóműhelye, a tejet szolgáltató gulya és a befogott állatok cölöpkarámjai együttesen egy kisebb falu méretével vetekszik. A dolgozói létszámról sajnos nincsenek pontos adatok, de egy biztos: mindig kevésnek bizonyul. Az emberek toborzása a szultán feladata. Ő rendeli el, hogy honnan, mennyi ember kerüljön a táborba, így tanácsos vele jóban lenni. Kadutu szultánnal – úgy tűnik – jó viszonyban van, gyakran látogatják egymást, bár annak azért jobban örül, amikor megy, mint amikor jön. A különböző falvakból sokszor családostól érkező emberekkel azonban sok baja van. Nehezen tudja megtartani őket. A rendszeressé váló szökések és az utánpótlás bizonytalansága miatt állandó a feszültség.

Hogy a szökéseket megakadályozza, éjszakákat tölt ébren. Mivel az „ellépett” emberek szökevénynek számítanak, megbízható embereivel keresteti őket, s ha azok a dezertőröket nem találják, rokonokat, családtagokat is hozhatnak helyettük. Kittenberger érdekeit a szultáni rendelkezésen túl védi az is, hogy embereit természetesen megfizeti, kiknek először előleget ad, s csak elbocsátásukat követően kapják meg a teljes összeget. Ez magában hordozza azt a veszélyt, hogy az előleggel megelégedett bennszülöttek rövidesen meg is lépnek. A meglelt embereket aztán példát statuálva jól helyben hagyja, hogy kedvüket vegye az efféle „önkárosító” gondolatoktól.

Bizonyára sokak számára furcsa kittenbergeri cselekedet, miszerint megveri embereit. Ennek megértéséhez pillantsunk bele dr. Nagy Domokos Imre Damaszkin Arzénról írt tanulmányába: „Az első világháború előtti Afrikában csak egy büntetés létezett: a testi fenyítés. És nemcsak fehér–néger, hanem néger–néger viszonylatban is. Ha valaki nem élt ezzel, az megírhatta a végrendeletét, mert »gyenge embernek« minősült, kivel mindent meg lehet csinálni. Akinek módja van a régi utazók eredeti emlékezéseit vizsgálni, akkor Teleki Samutól Kittenbergerig megtalálja ezt.” Kittenberger a Nusz-rúpia c. elbeszélésében a következőket írja: „…szánta-bánta vétkét, és jajszó nélkül szenvedte el a jól megérdemelt »vízilovat« (szuahéliül kibokónak nevezik a vízilovat, de a bőréből készült korbácsot is). Hja, a régi szafari-erkölcs azt írta elő: nagyokat ütni és jól tűrni!”

Ruvánai tartózkodásának másik alapvető pillére az állatok befogásával, tartásával és szállításával kapcsolatos szakmai munka megszervezése és lebonyolítása. Ennek a folyamatnak azonban gátat szab, hogy Kittenberger ez irányban nem rendelkezik elég tapasztalattal. Mint saját maga írja: „…mennyi bajt okozott a tapasztalat hiánya? Soha ily dologra nem leszek kapható!”

Az élőállat-befogás különleges szakértelmet és igen nagy körültekintést kívánó művelet. Kittenberger állatbefogó működésének vizsgálatánál fontos szem előtt tartani, hogy ebben az időben az élőállat-befogásnak még nincsenek a mai értelemben vett kifinomult módszerei és eszközrendszere sem. Az bizonyos, hogy ebben a korban még nem használtak kábítólövedéket. A kiszemelt állatot vagy puszta kézzel fogták meg, mint például a lelőtt anyja mellett álldogáló vagy dühösen támadó néhány hetes orrszarvúborjút, vagy olyan csapdázási módszert alkalmaztak, ahol a csapatot meghajtva, tömegesen tudták az állatokat megfogni. Ez a sztyeppi területen néhány, 8–10 sorban felállított, pár száz méter hosszú hurokháló. E módszer elve, hogy az állat az első hálókat átugorva igyekszik menekülni, de a harmadik-negyedik akadályt többnyire már nem képes venni, így fennakad a hálón. Persze ilyenkor is puszta kézzel kellett a megfogódzottakat kiszabadítani, melyek közül a felnőtt egyedeket elengedték, és csak a fiatalokat vitték a táborhelyre. Az idősebb egyedekkel még abban az esetben sem kísérleteztek, ha azokat – például kisebb testű gazellákat, antilopokat – kézzel a táborba tudták volna szállítani. A felnőtt példányok ugyanis jóval érzékenyebbek a stresszhelyzetre, mint a fiatalok, és valószínűleg órákon belül elpusztulnának a zárt, idegen helyen.

A puszta kézzel befogott kis orrszarvú kemény ellenfél, melynek befogása során komoly sebesüléseket szenvedhettek. Elsődleges kívánalom a rátermett emberekből álló, jól összeszokott csapat, így a hibázási lehetőség a minimálisra csökkenthető. Jaj volt annak, aki miatt meghiúsult a befogás! Ilyenkor Kittenberger sem fukarkodott a nem épp hízelgő magyar szavakkal, de ami sokkal rosszabb volt, hogy az elkövetőt társai kinevették, kigúnyolták, így az megszégyenülve kullogott a csapat után.

A fiatal egyedekből álló menazséria fenntartásának legnagyobb problémája azok táplálása volt. A pár hetes apróságok kezdetben csak tejet fogyasztottak. A tej mint alapvető táplálék folyamatosan, nagy mennyiségben kellett, hogy rendelkezésre álljon. Erre szolgált a környező törzsektől – többnyire csere útján – beszerzett és fenntartott marhagulya. Tudvalévő, hogy a kapott tej összetétele más, mint az addig megszokott. Ezért a fiatal állatok többnyire nem reagáltak jól a hirtelen megváltozott táplálékra. Gyakori volt a hasmenéses, emésztési problémákkal küszködő kis állat, melyek közül az egészen fiatal, néhány napos jószágok többnyire el is pusztultak.

A cseperedő állatokat – elsősorban a szűkös takarmányozási lehetőségek miatt – vírusos vagy bakteriális betegségek támadták meg, melyek ellen egyáltalán nem vagy csak kezdetleges módszerekkel tudtak védekezni. A beteg állatokat egyszerűen kiszűrték az állományból, csak az értékesebbeket próbálták menteni. Így például Kittenberger az eladásra szánt kis rinó beteg fülét úgynevezett Peru-balzsammal kezelte, sikertelenül. Óriási probléma volt, hogy 1911 őszén (tehát nem csak – mint könyvében írja – indulásuk előtt) állományában kiütött a marhavész, mely egész állatbefogói vállalkozását veszélybe sodorta.

Az eladásra szánt egyedeket nagy létszámú karavánokkal szállították az átvevőhelyre. Kellett a nagy embertömeg, hiszen a települések közötti többnapos menetelés során az állatokat takarmányozni, itatni szükséges volt. A fogyatkozó készleteket a következő megállóhelyen, ha tudták, feltöltötték. Előfordult, hogy az érintett településen nem volt kapható semmi, ilyenkor odébbálltak bízva abban, hogy máshol nagyobb szerencsével járnak. Ha a szállítási expedíciót a Nyanzán folytatták, a kikötőben a le- és felrakodás maximális figyelmet igénylő, hosszú procedúráját kellett levezényelniük. Figyelembe kellett venni azt is, hogy a következő hajó indulására akár egy hetet is várakozniuk kellett. Az utazás során néha ötször-hatszor is át kellett rakodniuk egyik vízi járműről a másikra. Az állatokkal teli ketrecek, a takarmány és egyéb kiszolgálóeszközök mozgatása előre megtervezett, pontos, precíz munkát kívánt.

Nemritkán többhetes menetelést követően érkeztek meg az átvevőhelyre, ahol a megbízó kifizette az állatokért járó összeget. Ezt követően a karaván visszatért kiindulási helyére, s ne feledjük, hogy ez legalább annyi ideig tartott, mint az idefelé vezető út. 

E korszak központi helyszíne a Tirina-camp volt, ahonnan Kittenberger gyűjtés, állatbefogás és vadászat céljából viszonylag rövidebb utakat szervezett. A fellelt dokumentumok alapján csupán két esetről tudunk, amikor hosszabb időre hagyja el a tábort. 1911 szeptemberében a Tirina-camptől mintegy 100 kilométerre, Oliondó-Ndassekera hatalmas erdőségei felé igyekszik. A sztyeppe után felüdülés eme roppant vadonság. Az utazás célja, hogy ismét egy kis rinóval térjen haza. Szeptember végén váratlan és igen különös szerencse éri. A feléje törő faru lelövését követően kiderül, hogy pár nap múlva megellett volna. A kioperált kis „embryum” életképes, de a tartási lehetőségek szűkössége miatt csak néhány napot él. Ez a kis állat megjelenésével, ragaszkodásával Kittenbergerre igen mély benyomást tesz, ami jól látható naplójának hangnemén. Talán a háta mögött álló idegtépő hónapok váltják ki belőle a tőle szokatlanul mély érzelmi megnyilvánulást. „…Olyan furcsa valami volt az, hogy szeretnem kellett, pedig hejh, igazán nincs kedvem és okom szeretni!” Pusztulását követően így ír róla: „Szegény kis »Oliondó«. Így kereszteltem el a mi kis rhinóembriónkat, szegény tegnap óta tusakodik a halállal, és csak ma d.e. 9 órakor múlt ki. »Meghalni nehéz dolog«! Szegény poronty! Talán éppen ma jött volna a világra, melyre oly erőszakos módon segítettük, és melyet hamarosan el is hagyott. Kicsi Oliondó, hányavetett életemnek egy emlékezetes eseménye maradsz.”

Somos Zoltán

 

Embert próbáló idők

Megjelent: 2020. január

 

„...A múlt év április havában kért patronokat még most sem kaptam meg. Nagyon erős a hitem, hogy ha a patronokat megkaptam volna, úgy június havában az oroszlán nem karcolgatott volna össze. Meglehet ugyan, hogy a friss töltény is csütörtököt mondott volna, de ennél mégis kevesebb az eshetőség, mint az ilyen innen-onnan összeszedett öreg lomnál. Sörétes patront is hiába várok, már augusztus havától nélkülözöm. Mennyi és milyen becsületes munkát tudtam volna elvégezni! Legalább tudtam volna, hogy nem kapok, de októberben azt írták, hogy minden elment már. És amit kapok is (sörétet stb.), az úgy van elküldve, hogy nekem csak bagázsdíjat többet kell fizetni, mint azok megérnek. Máj. havában egy levéllel háborgattam nagyságodat, ehhez egy kérvényt csatoltam a cultusminisztériumhoz, és említettem, hogy a gyűjtést alig folytathatom, hacsak nem kapok évnegyedenként 1000 koronát. Az összeget csakis a gyűjtés céljára fordítanám. Én ugyan kevéssel beérem: egy darab vadhús és egy marok rizs a rendes napi eledelem. (Oly fényűző nem vagyok, hogy kenyeret egyem.) Persze ezentúl is, úgy mint eddig, a fáradalmaktól és a veszélytől soha nem fogok visszariadni…” Mamba, 1903. augusztus 11.

Közel tíz évvel ezelőtt Kittenberger Kálmán Damaszkin Arzénhoz írt levelében is jól érzékelhető az a hatalmas probléma, mellyel nap mint nap szembe kellett néznie, s mely gátló körülmények egy évtized alatt sem változtak meg. Pedig már harmadik útját rója a fekete kontinensen, csodálatos gyűjteményekkel, férfivá nevelő vadászkalandokkal, életét veszélybe sodró betegségekkel, miközben a greenhornból (zöldfülű) nap cserzette, vérbeli afrikánussá lett. Szóval volt mit letennie az asztalra! Ezek szerint a korabeli magyar tudományossághoz való hozzáállás sem változott tíz év alatt, miszerint akkor sem és most sem rendelkezett elegendő pénzalappal, támogatandó egy gyűjtő-kutató kint tartózkodását.

Kittenbergert ily sanyarú körülmények között sem kellett félteni. Megedzette már a folytonos szükség, és tapasztalttá tette az ebből való kilábalás iránti folyamatos küzdelem. Hogy pénzügyi problémáinak kátyúit foltozgassa, az elefántagyartól kezdve bivalybőrökön keresztül a marabu faroktolláig, sok mindennel kereskedett. Egy esetben eladásra 220 darab zsiráfbőrt szállíttatott a tirinai campjéből Shiratiba.

Felismerve az élőállat-befogásban rejlő üzleti lehetőséget, a Ruvána-sztyeppén eltöltött közel két év során többször próbálkozott a „kívánatos” afrikai állatok eladásával. Nem csak a budapesti, hanem más európai állatkert is tárt karokkal várta és fogadta az általa befogott vadat. Különbség csak az ellenérték kifizetésének mértékében volt; nem a fővárosi állatkert javára. Így – mint sajnálkozva maga is írja – sok-sok trófeától, bőröktől, gyűjtéseitől kellett ily módon megválnia. Az élő állatokkal azonban más volt a helyzet. Elsősorban a decemberi lapszámban leírtak miatt ez a folyamat ritkán jutott el abba stádiumba, hogy az állat eladhatóvá váljon.

1911. július 8-án egyik embere azzal a hírrel érkezet hozzá, hogy egy zsiráfbikaborjút fogott. A vad mint értékesíthető állat az első kategóriába volt sorolható, így mondanom sem kell, hogy Kittenberger igen nagy reményekkel szállíttatja campjébe. A kis állat azonban még nagyon fiatal volt, csupán kétnapos. Nem csoda hát, ha a vadász a kezdetektől fogva szkeptikus a kis zsiráf felnevelésével kapcsolatban. Ahogy telnek a napok és a hetek, úgy halványodnak a zsiráfborjúba vetett jövőre vonatkozó elképzelések, ugyanis a fiatal vadat nem tudja megfelelően táplálni, a zebutej nem megfelelő számára. Gyakran hasmenéses, szervezete legyengül. Augusztus 4-én a következő drámai hangú bejegyzést teszi róla: „Tegnap a kis zsiráfon javulás állott be, vagy legalábbis én annak véltem. Nem is írtam tehát róla könyvemben. Ma reggel azonban már alig állt a lábán. Ürülékében vér van és nyálka. Szája bűzös, olyan mint a rothadt vaj. Hasmenése még erősebb, mint előző napokban. Azt hiszem, holnap vége lesz. Vége mindennek!” Az idézetből jól érzékelhető az a lehetőségekbe vetett féktelen kapaszkodás, melyek anyagi helyzetének javítását szolgálják. Ahogy várható volt, a borjú másnap elpusztul. „Hajnalban ½ 4 h. – csodálatos! Halálra fáradt voltam, s mégsem tudtam aludni. Ha elaludtam, mindig felriasztott valami kellemetlen álom vagy érzés. Nem hiába! Musa idejön és jelenti, hogy a zsiráf megdöglött. Orrából egy nagy pocsolya víz jött ki. Most boncoljuk. Hogy mit jelent ez az újabb csapás rám nézve, azt ki nem lehet mondani. Boncolásnál a gyomorban egy-egy ökölnyi túrószerű csomót találtam és több liternyi sűrű, iszapszerű és színű folyadékot. A rekeszizom melletti tüdőrészek is betegek voltak…”

Egy korábbi élőállat-eladási kísérlet viszont, ha sok-sok fáradozás után is, de szerencsés befejezést nyert. A szállítási útvonal hossza és a rá fordított idő roppant méretei, figyelembe véve a korabeli szállítási módszereket és eszközöket, lenyűgözőek.

Torum, a kis orrszarvú 1910 augusztusában került Kittenberger hatalmas állatbefogó-táborába. A táplálékváltás problémájával küszködő kis vad még három hónap múlva sem került olyan állapotba, hogy szállítható legyen. Erre még másfél hónapra volt szükség. 1910. december 14-én indultak el a Tirina-campből Nairobiba, mely utazás oda-vissza éppen másfél hónapig tartott, s mely idő alatt közel 1000 kilométert tettek meg! Nairobiba január 3-án érkeztek, ahol a fiatal állatért 2234 rúpiát fizetett ki a megbízó. Viszonyítási alapként meg kell említeni, hogy ekkortájt 100 tojás 3,50 rúpiába került, és egy juhért 9 rúpiát kellett fizetni. Mint írja, „Nairobiban a hotelek tömve vannak, s így a Grandban voltam kénytelen szobát nyittatni. Minden fene drága.” Mivel a visszautazás során a Viktória-Nyanzán működő hajókra napokig vagy akár két hétig is várakozni kellett, így a Tirina-campbe csak január 31-én tér vissza. Az utazás és az azzal járó stressz alaposan megviseli egészségét: „Itt vagyok, de nagyon fáradt, törődött lettem. Tehát csak holnap bővebben.”

Kittenberger még 29 éves sem volt, mikor a Ruvána-sztyeppén felüti hatalmas állatbefogó-táborát. Az emberek szó szerint jönnek-mennek. Az ellépők helyét folyamatosan újakkal kellett pótolni, így rengetegen megfordultak a campben; nem csak férfiak. Figyelembe véve Kittenberger fiatal korát és a magány fojtogató köteleit, nem csoda hát, ha letelepedését követő pár hónapra felfigyelt egy fiatalasszonyra. Ő Ascha, ki tűz és víz volt egyszerre, kinek jelenléte bizonyos, hogy nagy érzelmi hatásokat váltott ki Kittenbergerben. Szókimondó, energikus és nyers modora sokszor ütközőpont volt kettőjük között. Az állatbefogó munkájában sok-sok kudarcot megélő, gyakran lobbanékony vadász sem igazán tudta, hogyan kezelje ezt a kapcsolatot. Mindenesetre Aschára vonatkozó bejegyzéseiben megjelenik egy olyan emberi hozzáállás, mely világosan rámutat kettejük kapcsolatának mélységére, ez pedig a másik iránti aggodalom: „Ma sem sokat aludhattam Ascha jajgatása miatt. Persze ez – t. i. a nem alvás – nem sokat tesz, baj azonban az, hogy én már a legrosszabb eshetőséget sejtem. Szegény, szegény Ascha! – Mája helyén és alatt érez irtózatos kínokat, melyek rohamszerűen fogják őt el. Mi baja lehet?! Szegény talán érezte sorsát, mert most egyre hazájáról álmodozik, hazája dalait dúdolgatja egyre magában. – Estefelé Ascha mégiscsak jobban lett, azt hiszem, hogy már nem kell nagyobb bajtól tartani. – Pagazikkal köteleket gyártattam, magam meg a szambába fabráltam. Dolgozni semmi kedvem sem volt.” 

Ascha lángolt és jégszikrákat szórt egyszerre, menedéket és asszonytársat adva a fiatal Kálmánnak. Ez a kapcsolat azonban – bár szeretnénk hinni – nem egy ifj. Johann Strauss által megkomponált szerelmi kettős. Nagyon nem az. Ascha a fekete bőrű nők számára elrendeltetett sorsot éli meg Kálmán mellett. Tűri és elviseli az asszonysorsnak „kijáró” férfiúi próbatételeket. 1911. augusztus 31-én újból elküldi, s most nem hívja vissza. Sokáig, nagyon sokáig őrlődik ezen, de döntését annak ellenére sem változtatja meg, hogy lelkileg nagyon megviseli az eset:

„Sokáig üres lesz a házam nagyon, mert megszoktam a fekete asszonyt, ki mégis több értelmet – és talán érzést is – tanúsított, mint a többi néger. Sokáig, nagyon sokáig üres, tarthatatlanul üres lesz a camp. De jó lenne, ha én is elmehetnék innen! Kár volt, nagy kár volt az állatfogó dologba belekeverednem. Este Kandt könyvét lapozgatva, egy kicsit megnyugodott a felzaklatott lelkiállapot.”

1911 második felében már jól érzékelhető a hazautazásnak az egyre gyötrőbb honvágyból fakadó reménye. Most már végleg bebizonyosodik számára, hogy eme vállalkozása a rengeteg munka és küszködés ellenére kudarccal fenyeget. 1911 őszén újabb csapás éri. Menazsériájában a kérődzőkre igen veszélyes betegség tüneteit veszi észre. Sajnos nem téved. Állatai között felüti fejét a marhavész. Élőállat-gyűjteménye pár hónap leforgása alatt töredékére zsugorodik. Nem csoda hát, hogy utolsó ruvánai bejegyzésében igen drámai hangot üt meg: Tirina-camp, 1912. január 28. „Ma is pakkoltunk, és holnap talán elindulunk. Keserves út lesz nagyon. Mi pedig a legnagyobb baj, semmi eredménnyel kell elhagynom ezt a helyet, hol annyi keserves napot, de egy-két szép percet is éltem át. Tehát, Tirina környéke, búcsúzunk, a soha viszontnemlátásra! Szinte nem akarom elhinni, hogy ez az út, ez az utolsó safari célja az Európába való visszatérés. Talán nem is érem el azt soha.”

Le nem írható az a káosz, mely ezután következik. A szállított állatok közt „pestis” módjára terjed a vész, s a rengeteg eső sietteti a legyengült szervezetek pusztulását. „Ha így tart tovább, úgy egy állatot sem bírok életben tartani. Elvesztem mindenemet!” – írja február 17-én. Majd hosszú, néma csend. Csak közel két hónap múlva ír újból naplójába.

Hogy mi történhetett ez idő alatt, csak foszlányokban ismerjük. Az bizonyos, hogy Shiratiban heteket kellett várakoznia a hajó indulásáig. Mivel állatállománya kérődzők tekintetében szinte nullára fogyatkozott, így e holt időt újabb állatok befogására használta fel. E két hónap mégiscsak különleges a tekintetben, hogy naplóját ezidáig napra készen vezeti, s most hallgat. Vajon miért?

Hosszú csend után Kittenberger április 24-én tesz ismét bejegyzést naplójába: „Végre útban volnék Európa felé. Örülni nem tudok bizony az egész dolognak. Óriási veszteségek eddig is, hát még ezután, bár már alig van menteni valóm. – Mennyi kellemetlenségem volt az úton? Mennyi bajt okozott a tapasztalathiány? Soha ily dologra nem leszek kapható!”

Közel egy hónap még a megérkezésig. Hosszú idő. Adenig a szénahiány, onnan pedig szénsztrájk fenyeget. Állatokat, embereket tesz próbára az „őrült hőség”. Kittenberger május 20-án érkezik meg Budapestre, állatai pár nap múlva. Mint könyvében írja, 120 egyedből álló menazsériát még így is sikerült eljuttatnia a fővárosi állatkertbe.

A Ruvána–Tirina korszak embert próbáló eseményeivel, a vállalás sikerességébe vetett féktelen hitével és a tapasztalat hiányára visszavezethető önkritikájával a kittenbergeri magatartás példamutató emblémájává vált.

„Meghalni nehéz dolog – mondta egyszer apa” – írta 1911. szeptember 27-én. Ő nem tudta, csak sok-sok év távlatából mi sejtjük már, hogy az apai gondolat pont róla szól, s hogy ez még nagyon sokáig így maradjon, az a mi közös felelőségünk.

Somos Zoltán

 

Kittenberger és az állatkertek

Megjelent: 2020. február

Kittenberger Kálmán neve ma a köztudatban úgy él, mint múzeumi gyűjtő és Afrika-vadász, aki 28 éven keresztül szerkesztette a Nimródot. Ám ez nagyon leegyszerűsített kép. Ugyanis Kittenberger hagyományos értelemben vett természettudós is volt. Könyvei, cikkei hemzsegnek a szakszerű terepi megfigyelésektől, és emellett otthon volt a vadállatok befogásában és gondozásában is. Sőt rövid ideig a Budapesti Állatkert alkalmazásában is állt – az azonban tévhit, hogy valaha is az intézmény igazgatója lett volna.

Kittenberger Kálmán először akkor került komolyabban kapcsolatba a Budapesti Állatkerttel, amikor azt 1909–12 között újjáépítették, és nagy hirtelenjében szükség lett egzotikus állatokra. Nem véletlen, hogy az akkor éppen Afrikában tartózkodó Kittenbergert is megkeresték, segítsen az üres ketrecek és kifutók benépesítésében. Felkéréséről szűkszavúan ír Vadász- és gyűjtőúton Kelet-Afrikában című könyvében. „Harmadik kirándulásomról 1912. május havában tértem haza a muzeális gyűjteményen kívül nagyobb élőállat-szállítmánnyal az újjáalakított állatkertünk részére.” Ugyanitt szól arról is, milyen állatokat fogott be. Természetesen nem közöl teljes listát, csupán a fontosabb fajokat említi; így különféle antilopokat, oroszlánokat, két hiénát (az egyikük később rejtélyes körülmények között, már Budapesten elharapta egy látogató kisfiúnak a kezét), két oroszlánt, koronás darvakat, kígyászkeselyűket és kisebb madarakat. Valószínűsíthető a tarajos sül is. Kittenberger mintegy 120 állattal gazdagította fővárosunk állatkertjét. Sokkal többet fogott be, de a fogságba esett állatoknak java része elpusztult. Ahogy Kittenberger fogalmazott: „Amilyen nehéz és küzdelmes dolog az állatok fogása és fölnevelése, éppoly nehéz munka és kockázatos vállalkozás azoknak szállítása. (…) Csak annyit említek meg, hogyha a befogott állatok 50 százaléka eléri Európát, az már kiválóan szerencsés eredmény.” Kittenbergernek sajnos nem volt szerencséje, mert a befogott kérődzők csaknem mindegyike megkapta a marhapestist, majd pedig a hosszú út szedett vámot a gyűjteményből.

Viszont szerencsésen eljutott az állatkertbe az akkoriban az egyik legnagyobb ritkaságnak számító öt, befogott földimalacból kettő, akiket mintegy nyolc hónapig láthatott a pesti közönség.

Épp időben

Május havában az állatszállítmány épp időben érkezett meg, hiszen e hó 20-án nyitotta meg kapuit a megújult állatkert. Nagy lehetett a kapkodás, lévén az ebből az alkalomból megjelent állatkerti útmutató sem tartalmazza a Kittenberger által gyűjtött állatfajok mindegyikét. Ugyan a földimalac szerepel benne, de csak a képmellékletben. Itt érdemes megjegyezni, hogy Kittenberger nevét sem ebben a kiadványban, sem pedig a következő útmutatókban nem említik meg. Sőt neve a kert 100 éves történetét feldolgozó történeti könyvből (1866–1966, Zoo Budapest) is kimaradt!

Jó volna tudni, milyen fajokhoz tartozó hány állatot hozott Kittenberger az állatkertnek, de ezt sajnos ma már lehetetlen kinyomozni. Ugyanis a kert állatainak törzskönyvezését csak jóval később vezették be. Az emlősök származási nyilvántartását például csak 1930-ban kezdte el vezetni a kert későbbi főigazgatója, Anghi Csaba.

S szólnom kell még egy kérdésről, amely gyakran felmerül. Több helyen olvasható, hogy Kittenberger az állatkertnek ajándékozta a hozott állatokat. Nos, ezt sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudom. De figyelembe véve, hogy az állatok befogása, táplálása és még inkább Kelet-Afrikából Budapestre szállítása tetemes költséget jelentett, ezt aligha tudta egy szegény magyar vadász önerőből fedezni.

Másfelől az életrajzokban az is olvasható, hogy Kittenberger e gyűjtésével alapozta meg az Állatkert afrikai törzsanyagát. Ez csak kis részben igaz, lévén a megnyitóra érkezett zsiráfok például Szudánból érkeztek, Chapman- és Grevy-zebrát mutattak be – ezeket nem hozhatta Kittenberger –, a nagyszámú oroszlánból két példány származott Kittenbergertől stb. Mindez természetesen nem kisebbíti kollekciójának rendkívüli fontosságát.

Megpályázza az igazgatói posztot

Kittenberger 1913-ban ismét Afrikába indult, s csak 1919 legvégén került haza. 1920-ban átvette a Nimród szerkesztését, s ettől kezdve – legalábbis jó ideig – aligha gondolt az állatkertre.

Valószínűleg 1927-ben nyújtotta be pályázatát az állatkert igazgatói posztjára. (1926-ban még, 1928-ban már ismét Afrikában volt). Pontosan azért nem tudni, hogy melyik évben, mivel a pályázatot nem hirdették meg újra, s a függőben lévő állásra bármikor lehetett jelentkezni. „Ellenlábasa”, Nadler Herbert 1928. június 1-jén adta be a pályázatát, és 1929-ben ő lett az állatkert igazgatója, nem Kittenberger. Fekete István így ír erről Kittenberger Kálmán élete című könyvében: „Élete nem volt rózsás, az bizonyos. Nem kapott kitüntetést, nem kapott állást, nem kapott elismerést. Igaz, nem is pályázott semmi ilyesmire. Egyetlen vágya volt, hogy az állatkert igazgatója lehessen, hogy kutatásait és az állatkert benépesítését folytathassa. Ettől is elütötte valaki, akinek a városi tanácstagok között volt »összeköttetése«. Kittenbergernek nem volt.” Kittenberger néhány életrajzírója szerint ezért a későbbiekben nem volt felhőtlen a viszonya a „szerencsés” Nadlerrel. Erre azonban e sorok írója nem talált semmiféle bizonyítékot. Ha volt is harag, nem tartott sokáig, hiszen Nadler több Kittenberger-írást is megjelentetett az általa szerkesztett A Természetben, sőt az eredetileg a 1937. 12. számban megjelent, Kutyaportrék című írása később külön füzetként is napvilágot látott.

A világégés után

Nadler 1948-ig maradt igazgató. Az ezt követő években „megbízható káderek” vezették az állatkertet: előbb Láng István cipőfelsőrész-készítő munkás lett az igazgató, majd Károlyi József, a gazdasági ügyek addigi vezetője kapta meg e posztot. Ezekben a zavaros időkben Kittenbergernek mint egykori laptulajdonosnak esélye sem volt arra, hogy állatkert-igazgató legyen. Ám a szakember munkájára mégiscsak nagy szükség volt. Egyrészt szaktudása, másrészt nyelvismerete miatt. Ahogy Szidnainé dr. Csete Ágnes fogalmazott a 125 éves a Budapesti Állat- és Növénykert című könyvében: „Lassacskán megteltek a rendbe hozott ketrecek és kifutók. Ebben a beszerzési munkában nagyon sokat jelentett az, hogy Kittenberger Kálmán, a híres Afrika-utazó akkor az állatkertben dolgozott. Kittenberger nem csak a vásárlásokat irányította, hanem igyekezett nemzetközi kapcsolatait latba vetni, hogy a tehetősebb külföldi állatkertek segítsék a tönkrement budapesti zoót. Ez a fáradozása nem volt eredménytelen, mert folyamatosan érkeztek az értékes ajándékállatok és növények.”

Azonban Kittenberger csak nagyon rövid ideig dolgozott a Kertben. Így ír erről (Curriculum vitae, 1951): „1949 nyarán a Fővárosi Állatkert meghívott szaktanácsadónak. Ez a működésem az ERTI-hez történt kinevezésemmel véget ért. Az ERTI-hez 1950 szeptemberében kerültem mint tudományos kutató és a nagymarosi prémesállat-kísérleti telep vezetője.”

Kittenbergernek a későbbiekben sem szakadt meg a kapcsolata az állatkerttel. 1952 februárjában felkérték, hogy vegyen részt a Budapesti Városi Tanács Végrehajtó Bizottsága által létrehozott állatkerti bizottság munkájában, melynek célja a következő volt: „E bizottság feladatát képezné, hogy súlyával és tudományos szaktanácsadásával Népköztársaságunk egyik leglátogatottabb természettudományos kultúrintézményét felvirágoztassa, és a nagy Szovjetunió élenjáró állatkertjeinek példájára élő darwinista kiállítássá és egyben korszerű tudományos kísérleti intézménnyé fejlessze.”

Arra vonatkozóan nincs információm, hogy Kittenberger elvállalta-e a felkérést.

1954 májusában a Társadalom- és Természettudományi Társulat felkérte Kittenbergert, hogy szeptember 10-én tartson egy másfél-két órás előadást az Állatkertben. Ugyanekkor tájékoztatták, hogy még abban az évben megjelenik Az állatkert nagy- és kismacskaféléi című füzete, amiért az 500 Ft tiszteletdíjat hamarosan utalni fogják. A füzet megjelenésekor vélhetően sokat bosszankodott az aprólékos, még az apró nyomdahibákat sem tűrő egykori szerkesztő, lévén a képaláírásokba több hiba is csúszott, párducot írtak a jaguárképhez, kuvasz helyett (amely éppen oroszlánkölyköket nevelt) komondort. A tizenhat oldalas, képes füzet egy forintba került, és 20 000 példányban jelent meg – de ma már aukciókon is szinte beszerezhetetlen.

Onnantól, hogy Kittenberger a nagymarosi prémesállat-telep vezetője lett, az állatkertből szerezte be állatai számára a táplálékot. 1957-ben, amikor már nem volt ereje gondozni nyestjeit és nyusztjait, a kisragadozók az állatkertbe kerültek.

Kovács Zsolt

 

Szavakba zárt idő

Megjelent: 2020 március

 

„Holdbéli táj! Elrejtett vizesgödrök, kő- és homoksivatag, itt-ott csekély sivatagi növényzet. Nappal mozogni nem lehet, 50-60 fok meleg, a töredezett sziklák, mint a fekete üveg, és teljes ismeretlenség. Egy-két marha vagy teve, kevés gyümölcs és kevés vad, hiszen az igazi Danakil-földön sem víz, sem erdő nincs. Én kb. száz kilométerre mentem be (az a rész lehet talán háromszáz kilométer széles), de ha rosszat álmodom, álmomban azon a vidéken járok.

A danakiloknak egyetlen foglalkozásuk van, s ez a gyilkosság. Fehér ember, abesszíniai, néger, szomszéd, saját fajtája – mindegy. Gyilkol, rabol, fosztogat; ez az élete, és semmi más.

Amikor én ott jártam – a danakilokon kívül –, még senki nem ment keresztül ezen a vidéken.”

(Fekete István: Kittenberger Kálmán élete)

 

Kittenberger első útjáról 1906 júniusában tér vissza Budapestre. Meggyötri ez a három és fél év. A mindennapok felszínen tartó küzdelmei, a malária okozta testi és lelki küszködés, az oroszlánkalamitás során szerzett súlyos sebesülések hazakényszerítik.

Utazása során kétszer is érinti azt az ornitológiai gyűjtés szempontjából eszményi helyszínt, hová második afrikai útja vezet. Ez a Vörös-tenger partvidéke, Eritrea kopár, de madarakban annál gazdagabb partja és szigetei. Kittenbergert lenyűgözi ez a hatalmas változatosság, ez maga a gyűjtés Eldorádója. Első útjáról tehát azzal a tervvel tér vissza, hogy következő expedíciójának helyszíne Eritrea lesz.

 

Első levél

A valóságról azonban azok a szenzációszámba menő Kittenberger-levelek számolnak be, melyek kutatócsoportunk tagja, Schwarzmayer Christian munkájának köszönhetően a British Museumból kerültek elő. A négy levél, melyek közül kettő a második, azaz a danakil-földi expedíciója előtt, egy az utazás során és egy az 1913-as negyedik útját megelőzően, német nyelven íródott, páratlan információkat tartalmaz Kittenberger Kálmán terveiről és szándékairól. A leveleket Schwarzmayer Christian fordította:

„Mélyen tisztelt Igazgató Úr! Az itteni igazgató, Madarász Gyula úr bátorítására engedje meg, hogy néhány sorban felvilágosítást adjak magamról. Nemrég három és fél évig tartózkodtam Német Kelet-Afrikában, most pedig le szeretnék vizsgázni, és a következő télen Eritreában állattani, főként ornitológiai gyűjtéseket végezni. Mint Eritrea madárfaunájának kiválóan ismerő tekintélyét, megkérem a mélyen tisztelt Igazgató Urat, adja tudtomra, hogy milyen fajokat az ország melyik részén lenne érdemes gyűjteni. Azonban arra is szeretném megkérni, hogy legyen szíves közölni velem, milyen olvasmányok találhatóak Eritrea emlős- és madárvilágáról. Bocsánatát kérem, hogy így, ismeretlenként, de egy fiatalember ambíciójával, a mélyen tisztelt Igazgató Úrnak az idejét rabolom. Az Önt tisztelő K. Kittenberger 1906. 07. 22.”

A levélből egyértelműen következik, hogy Kittenberger eritreai gyűjtőmunkájához Madarász Gyula biztatására segítséget kér. Madarász a Nemzeti Múzeum Madártani Osztályának vezetőjeként komoly befolyással bírt, hogy a fiatal Kittenbergert más nagynevű intézmények vezetőjénél beajánlhassa. Hogy megtudjuk, e levélben melyik tudományos intézmény vezetőjéről van szó, kissé távolabbra kell tekintenünk.

A megoldás sarokköve Kittenberger 1913-as levelében rejtőzik. E szerint negyedik, Ugandai útjához Rothschild adja az ajánlólevelet, tehát Kittenberger Rothschilddal kapcsolatban áll. Lionel Walter Rothschild hozza létre 1892-ben a Tring magánmúzeumot, mely azóta is a legnagyobb természettudományi magángyűjteménynek számít, amelyet valaha összeállítottak. Óriási madárgyűjteményét még halála előtt eladja a New York-i Amerikai Természettudományi Múzeumnak, így Kittenberger gyűjtései is New Yorkba kerülnek. Rothschild egyébiránt tucatnyi gyűjtőt foglalkoztat, hogy új példányokat gyűjtsenek kiállításra és kutatásra, valamint élő állatokat tanulmányozásra és tenyésztésre. Később Kittenberger is szerződést köt vele. A Tring madárgyűjteményének főkurátora Ernst Hartert ornitológus, aki Hamburgban, Németországban született. Őt alkalmazza Rothschild 1892–1929 között. Tehát Kittenberger neki írja a német nyelvű leveleket, eritreai utazásához tőle kér szakmai segítséget.

 

Második levél

Hogy második útja végül miért nem Eritreába, hanem az abesszíniai Danakil-földre viszi, az 1906 november 26-án kelt levele világít rá:

„Mélyen tisztelt Igazgató Úr! Az ön tanácsát elfogadva, amit Madarász igazgató úr átadott nekem, eredeti tervemet megváltoztatva nem megyek Eritreába, hanem ez év decemberében Triesztből Assabba utazom, onnan pedig a Danakil-földre.

Kérném a tisztelt Igazgató Urat, amilyen gyorsan csak tudja, írja meg nekem, milyen állatfajokat szeretne tőlem átvenni. Azonban megkérném arra, hogy Rowland Ward címét vagy pedig a katalógusait, amelyben az emlősállatok vannak, küldje el nekem, mivel az összes nagy emlőst össze szeretném gyűjteni. Előre is megköszönöm válaszát, az Önt mélyen tisztelő

K. Kittenberger”

 

Harmadik levél

Hartert – mint Eritrea madárvilágának jó ismerője – tehát lebeszéli erről az utazásról, helyette az abesszíniai Danakil-földet ajánlja, amit Kittenberger elfogad. Hartertet a szakmai okok mellett nyilván az is vezérli, hogy az extrém időjárásból fakadó veszélyt és a danakil törzsek esetleges támadását felvállaló zoológiai gyűjtőt talált.

Kittenberger útját megelőzően ugyan voltak próbálkozások a Danakil-sivatag geográfiai, valamint zoológiai felderítésére, de az olasz, német és angol expedíciók sorra belebuktak ebbe a kegyetlen vállalkozásba. Végül sokkal később, 1928-ban sikerült mérhetetlen szenvedések árán keresztülvágni ezen a poklon.

Kittenberger hatalmas lelkesedéssel indul neki az útnak:

„Assab, 1907. 03. 26. (Adenen keresztül)

Mélyen Tisztelt Igazgató Úr!

Január 15-e óta tartózkodom és gyűjtök Assabban, de sajnos kevés eredménnyel. Magában Assabban nagyon kevés a gyűjteni való, és sajnos eddig nem volt lehetőségem a Danakil-föld mélyére behatolni. De a szűkös anyagiak ellenére, amivel rendelkezem, rövid időn belül Musaaliba és később Aussába fogok menni. Tegnapelőtt küldtem 21 madárpreparátumot az Ön múzeumának, éspedig a következőket:

5 Ammomanes deserti assabensis Salvad.

8 Certhilauda alaudipes desertorum (?) (Stan)

3 Pyrrhula amela nauchen (Cab)

4 Pycnonotus arsinoe (Licht)

1 Cercomela eypura (Hempr. Ehr.)

Kérném a mélyen tisztelt Igazgató Urat, ha az ön múzeumának kedvére valók a madárpreparátumok, akkor állapítson meg egy árat, és legyen kedves nekem postai úton a címemre küldeni az összeget. Abban az esetben, ha nem kedvére valók a preparátumok, akkor legyen szíves azokat továbbküldeni Madarász úrnak. Ez idáig Lepidopterent nem sikerült gyűjtenem. Remélem, később majd sikerül szereznem az Önök múzeumának, más kívánatos madarakkal és pillangókkal együtt.

Előre is megköszönöm értékes válaszát – az Önt mélyen tisztelő K. Kittenberger.”

A zord és veszélyes körülményeket mutatja, hogy már több mint két hónapja tartózkodik a régióban, de a kikötővároson, Assabon túl nem jut. Április közepére mintegy 80–100 kilométerre mégis sikerül behatolnia a szárazföld belső területei felé, ahol az Aussa Szultánságban található Gibdo-hegy környékén gyűjt. Valószínűleg a rendkívül kedvezőtlen biztonsági helyzet miatt, május közepén sietve tér vissza a parti területekre.

Azt, hogy a Tringnek mennyire volt elkötelezve, gyűjtésének mekkora hányadát kellett az angol múzeumnak küldenie, nem tudjuk. Mindenesetre a Tringen kívül, ez idő tájt a Nemzeti Múzeummal és a Magyar Ornitológiai Központtal is munkakapcsolatban áll.

 

Negyedik levél

Nagyot kell „ugorjunk” az időben, hogy megvizsgálhassuk a British Museumból előkerült negyedik levelet. Kittenberger közel egy éve tért vissza harmadik útjáról. Német Kelet Afrikában járt, ahonnan sok-sok munka és küzdelem árán egy élőállat-szállítmánnyal érkezett haza. Most brit kelet-afrikai területre, az ugandai Albert-tótól keletre fekvő Bugoma és Budongo őserdők felé igyekszik. Az 1913. március 25-én kelt levelet Kittenberger – a megszólítás ellenére – ugyancsak Hartertnek írja:

„Mélyen Tisztelt Doktor Úr!

Épp a mai nap érkeztem vissza utazásomról, amikor Madarász igazgató úr átnyújtotta Rothschild Báró ajánlólevelét. Engedje meg nekem, hogy ezen az úton fejezzem ki köszönetemet ezért a rendkívüli kedves fáradozásért, és egyben megkérném, hogy adja át a mélyen tisztelt Báró Úrnak az ajánlásom miatti köszönetnyilvánításomat. Az elutazásom időpontja a balkáni háború miatt még bizonytalan, de remélem, április végén útra kelhetek. Amennyiben önnek bizonyos kívánságai vannak, akkor megkérném, hogy ezeket jelezze Madarász igazgató úrnak. A legbensőségesebb köszönetemmel ajánlom magamat, üdvözlettel, az Ön odaadója: K. Kittenberger”

Az első balkáni háború miatt az indulás időpontja tehát még bizonytalan. Erre vonatkozó pontos adatot egyelőre nem találtam, de egy szállodai italszámla szerint május 27-én már Adenben tartózkodik.

Meghatározó jelentőségű az a levélből származó információ, mely szerint ugandai ajánlólevelét Rothschildtól kapta. Mint az elején írtam, itt válik egyértelművé, hogy kapcsolatban állt vele.

Az ajánlólevél mibenlétének magyarázatára alaposan vissza kell „ugranunk” az időben. Szalay Imrének, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatójának 1904. március 24-én, a Kilimandzsáró alatt tartózkodó Kittenbergerhez írt válaszlevelében magyarázatot ad az ajánlólevél szükségességére, mind a német, mind a brit területeken. Ajánlólevelet csak a brit gyarmatokon adtak – ki elsősorban a Brit Királyi Nagykövetség –, de erre más magas rangú politikai vagy társadalmi személy is jogosult volt. Az ajánlólevél hatalmazta fel más ország állampolgárát a gyarmati területeken történő bármiféle tevékenységre. Ezzel szemben Német Kelet-Afrikában ajánlólevelet elvből senkinek nem – még német „alattvalóknak” sem – adott ki a Német Császári Nagykövetség. Beajánlásra mindazonáltal szükség volt. Ezt a német kelet-afrikai kormányzó és a kerületi főnökök tehették meg, miután a beutazni vágyót személye és szándékai felől leinformálták, és megfelelő magatartásáról meggyőződtek.

Végezetül engedjenek meg egy zárógondolatot. Míg Kittenberger hazai életútjáról rengeteg – többnyire feldolgozásra váró – dokumentum áll a kutatók rendelkezésére, addig az afrikai életút megismeréséhez adalékul szolgáló írásos anyagok felkutatása igen nehéz, rengeteg utánajárást igénylő, küzdelmes feladat. Ez teszi kutatómunkánkat izgalmassá, széppé és egyedivé.

Somos Zoltán

 

Vadászbarátság

Megjelent: 2020. április

„Nincs emberi kapcsolat, mely megrendítőbb, mélyebb lenne, mint a barátság. A szerelmesek, a szülők és gyermekek kapcsolatában is mennyi az önzés és a hiúság. A barát vonzalma önzetlen, nincs benne érdek, sem az érzékek játéka. A barátság szolgálat, erős, komoly szolgálat, a legnagyobb emberi próba és szerep.” Márai Sándort nem kell kiegészíteni, mélyen igazak sorai.

Nehéz lenne megmondani, hogy egy bizonyos korban, azonos időben mi hozza össze azt a néhány embert, akik átélhetik a fenti csodát, s megkapják ezt a valóban kegyes gesztust a sorstól! A két háború között, a boldog békeévek közepén, négy ember megkapta ezt a lehetőséget. Egyikük, a vezéregyéniség, magához rántott hármat, mint mágnes a vasszöget. A mágnes Kittenberger Kálmán volt. Zárkózott, szigorú, még önmagával szemben is. Kivételes tulajdonságokkal: ragyogó szerző, jó meglátásaiban jószerével csalhatatlan. Imponáló zoológiai, néprajzi, botanikai tudás, irodalomszerető; egy, már évtizedek óta jó nevű vadászújság főszerkesztője. És természetesen szenvedélye a vadászat ugyanúgy, mint a másik háromnak.

Az első, akivel kontaktusba került, Láng Rezső mosonmagyaróvári irodalomtanár, akivel az összekötő motívum a munka, a lapszerkesztés volt. Miután abban az időben a kommunikáció nem volt ilyen oldott, mint manapság, súllyal levélben tartották a kapcsolatot. El lehet képzelni, hány levél íródott közöttük a hosszú évek alatt! Óriási szerencse, zöme fennmaradt, és lubickolni lehet a lendületes, színes sorokban, mert az ilyen intelligenciájú szerzők, amit leírtak, még levélben is vállalhatót alkottak! Nemrég került birtokomba Kittenberger több száz levele – már néhánynak az olvasása visszarepít a korba! Az írások zöme a cikkekre vonatkozik, anyagot kér Sólyomtól. Jelzi, mit vegyen górcső, kritika alá, melyik könyvről írjon recenziót, kit emeljen, kit marasztaljon el. És mindig szán néhány sort a körülötte zajló hétköznapokra: mit lőtt, hol vadászott, kik keresték föl a „szentélyben”, a Nimród szerkesztőségében! A rivalizálás már akkor is divat volt, szinte minden levél tartalmaz néhány pejoratív megjegyzést Gyöngyös-Halászi Takách Gyuláról és lapjáról.

Ízelítők a levélváltásokból... Kittenberger levelei Sólyomnak:

„...Zsindely Bandi elkészült az agancskiállítási cikkel, félek, nagyon hosszú lesz. Kevés vadászt érdekel. Gr. Széchenyi Zsiga hazajött. Többek között hat tigrist lőtt, és vagy 1200 fényképet csinált, amikből majd szabadon válogathatok... Hadd pukkadjon a N. P. és a K. P.! Javult-e a tenyered? Jársz-e ki még szalonkázni?” (1938)

„Az újévi cikkedbe feltétlenül vedd be, hogy sajnálattal nélkülözzük Fekete István könyvét. Szidhatod a kiadókat, élükön a b. zs. Franklint, hogy nem volt szívük Fekete István könyvét kiadni, aki pedig méltó utóda lenne Bársony Istvánnak. Szegény Fekete nagyon elkeseredett... Holnap különben én is vadászom, Nagymaroson lesz hajtás.” (1938)

„Csekonics cikke fene hosszúra nyúlt. A Zsindely-ismertetés nagyon jó, szedésben van... Tegnap kint voltam az erdőben, esett, egy nappal elkéstem, előtte két óriási kan járt nálam.” (1938)

„…különben nagy bajban vagyok. Nagy a kézirathiány. Fekete Pista sem ír, Nadler Erdélyben vadászik, Zsindely B. sincs itthon…” (1939)

„…nem hiszem, hogy Fekete Pista haragudna, annál sokkal, de sokkal okosabbnak tartom. Összehoztam Rajnai Gáborral, az meg Páger Antallal, így majd csinál valamit a filmnek vagy a színpadnak. És az »hoz« pénzt is, nevet is. Ma kaptam az első szalonkahírt, még jó délen vannak.” (1940)

„…szóval Pista beérkezett! Úgy hajlong már a függöny előtt, mint egy ősrégi színpadi szerző. Óriási züllés volt az előadás után, jómagam és három kan színész maradt csak lábon, fél hatkor gőzfürdőbe mentünk, szörnyen összebarátkoztunk. Már majdnem megígértettem velük, hogy Veled is íratok egy színdarabot.” (1940)

„Gr. Sz. Zsiga szörnyen kikap tőlem. Ő is cserkel! Nagyzási hóbortba esett, azt gondolja magáról, hogy Nadler. Könyvét most olvastam; annyi bizonyos, hogy semmit ily ízletesen feltálalni, mint ő, senki sem tud. Más ember alig írna egy-egy cikket a könyvben itt írt eseményekről.” (1940)

„…ma végre megjelent egy ökörszem a kerítésnél, az én szerencsemadaram… du. 3-kor összeül az ENSZ a mi ügyünkben.” (1956. XI. 3.)

„Már az ökörszem is hazudik. Isten óvja nagy csapástól szegény hazánkat!” (1956. XI. 4.)

Fekete István levelei Láng Rezsőhöz:

„A »Tüskevár« folytatásával már teljesen készen vagyok, címe: »Téli berek«. Nagyobb és szakértők szerint jobb, mint az első kötet. Aztán Kitti könyve következik, amit csak a Kálmán emléke iránti szeretetből és Lívia kívánságára vállaltam. Líviának ez szép pénzt jelent, nekem pedig adósságom. Most mászkálhatok rejtett adatok után, ami még ismeretlen szeretett Főtrehányunk életéből. Tehát a könyv meg lesz »írva«, ha Isten is úgy akarja.” (1958)

„…egyébként áldom az Istent, hogy jó sorsommal idehozott. Senkivel semmi bajom. A vezető jófejű autodidakta, de magyar! Ennek a szónak minden javával és kárával. A Körös itt folyik majdnem az ablakom alatt. Újabban egész öreguras szokások kezdenek uralkodni rajtam. Emlékszel az »Öreg utakon« epilógusára? Teszek-veszek, pipálgatok, diskurálgatok azokkal, akik voltak…” (1953)

„Az elmúlással, bármily megnyugtató is, ne foglalkozz! Valamennyiünknek el fog jönni idejében, s egy pillanat az egész, mint ahogy egy pillanat az egész földi élet – Kálmán már vár bennünket, s amilyen trehány, biztos nem gondoskodik megfelelő vadászházról, de majd kezünkbe vesszük a dolgokat!” (Kedves Rudi bátyám! M.óvár, 2002)

Láng Rudolf, már öregen, ragyogóan elemzi Fekete Istvánnak írt levelében kapcsolatát Kittenbergerrel: „Ő meglátta bennem a mindennapinál nagyobb vadászati tudást, mégpedig megbízható vadászati tudást, mely nemcsak neveltetésemben, tapasztalataimban és olvasmányaimban gyökerezett, hanem gyorsan meg is adta neki az ezt megillető helyet, hamarosan olyan munkakörbe juttatott, amely már magában is tekintélyt biztosított, és ezt a magáéval teljes súllyal alátámasztotta. Így váltam azzá a Sólyommá, akivé váltam. Csak a jó Isten a megmondhatója, melyikünk szerette jobban a másikat. Vigyázott a másikra, mint önmagára, hogy presztízsén csorba ne essék.” (Gáspár János: Kedves István Bátyám! Levelek. Ajka, 2003.)

Kittenberger másik támasza Csathó Kálmán volt, a Nemzeti Színház főrendezője, többkötetes, kiváló író, irodalmi körökben magasan elismert szaktekintély. Miniszteriális kapcsolatai nagy biztonságot jelentettek. Visszatekintve erre a hármasra, úgy tűnik, mintha csak azért terelte volna össze őket az Isten, hogy várják a negyediket, a kivételes írói tehetséggel megáldott Fekete Istvánt, és sorsát, munkáit csiszolják, írásait elhelyezzék, irodalmi útját, témaválasztását segítsék! Kittenberger vette észre az induló zsenit; persze a megismerkedés pillanataiban neki is csak sejtései lehettek. Apró írásait elhelyezte a Nimródban, és a zsengékben is meglátta a jövőt. A jóval fiatalabb Fekete érzelmileg nehéz időszakban, édesapja halálának évében ismerkedett meg személyesen is a híres főszerkesztővel, s az átlagosnál mélyebben kötődött hozzá és hatott rá Kittenberger egyénisége.

Ahogy szaporodtak az írások, Sólyommal is egyre mélyebb lett a kapcsolat: a kitűnő lektor, biztos érzékű szerkesztő nagy gonddal fésülte, javította Fekete írásait, aki elfogadta, sőt igényelte észrevételeit. Minden könyve, mielőtt nyomdába került volna, átfutott Sólyom kezén. Ahogy „izmosodtak” Fekete írásai, Kittenberger összehozta a szerzőt Csathó Kálmánnal. A jó érzékű irodalmár rögtön a lényegre tapintott: „Kedves barátom! Megkaptam a 3 novellát, kettőt az Új Időknek adtam, egyet a Budapesti Hírlapnak. A tehetséget nem lehet elnyomni, és Te érvényesülni fogsz, mert ezt most már végérvényesen le merem írni, igen-igen tehetséges vagy. Nem tudom, tudnál-e hosszabb lélegzetű dolgot írni? Pl. egy állatregényt? Mert az lenne az igazi irodalmi start.” (Töredékek Fekete István levélhagyatékából. Ajka, 2000.)

És Fekete István öntötte magából a jobbnál jobb vadásznovellákat, regényeket, tárcákat. A hírnév zsilipjét a „Zsellérek” nyitotta meg, és emelte nevét a magasba. Állatregényei, a Csí, Kele, Hú, Lutra stb. mellett színdarabot, filmet írt (Hajnalodik, Dr. Kovács István stb.). Könyvnapokon együtt dedikált Márai Sándorral, Wass Alberttel, Herczeg Ferenccel, színdarabjában Páger Antal játszotta a főszerepet.

Természetesen Fekete István tisztában volt, mit köszönhet ennek a három barátnak, elsősorban Kittenberger Kálmánnak, de ahhoz, hogy hangot adjunk érzéseinknek, el kell telnie bizonyos időnek, és azt a magaslatot, ahonnan végig lehet tekinteni egy életművön, néha szomorú események adják meg. Ilyen összegző pont volt Kittenberger Kálmán halála. El is várták Fekete Istvántól – de maga is érezte –, kötelessége megírni a nagy mentor életregényét. Különleges munka lett a „Kittenberger Kálmán élete”. Egyáltalán nem hagyományos életrajzi regény, például keresve sem találjuk, mikor született az, akiről szól, nem elemzi különösebben a családja eredetét, kronológiai íve sincs a kötetnek. Aztán az is megemlítendő, hogy később Fekete István életművét Sánta Gábor olyan szinten dolgozta föl, amire nem sok példa van az irodalomtörténetben. Minden írását elemzi – hogy mit is jelentett Kittenberger Feketének, most világítsuk meg az ő gondolataival, Bába Nándor felvezetésével:

„Fekete István szelíd hangon szólítja meg az olvasót. Így a vadászelbeszélők között olyan, mint egy sokat tapasztalt vadászprédikátor, és ez azért sem túlzás, mert amit a vadászművészet magában foglal, az a szerzetesi élet reguláihoz hasonló. A magány, egyfajta morált teremtve, az önmagunkba való visszahúzódással és a nyilvános élet átmeneti felfüggesztésével a csendet és vele a harmóniát teszi lehetővé a vadászok számára. A vadásznak a csend az elmélkedés lehetősége.” (Az ismeretlen F. I. Szeged, 2001.)

Sánta Gábor így folytatja: „…az idősödő és a transzcendencia iránt fogékony író mindinkább úgy érezte, hogy a harmincas évek közepén »csoda történt« vele, és mivel ezt elválaszthatatlanul Kittenberger Kálmán személyéhez kötötte, döntő szerepe lett az őt megörökítő könyv műfajának meghatározásában. Hosszú töprengés után arra a következtetésre jutott, hogy sem a hagyományos pályakép, sem pedig a regényes életrajz nem járható út az emlékállításra. Ezért 1959 tavaszán a hagiografiát választotta. (A hagiográfia vagy hagiológia a szentek és a szentség hírében elhunytak életének kutatásával, bemutatásával és értékelésével, illetve a haláluk utáni hatásukkal és tiszteletükkel foglalkozó tudomány. Szerk.) Adatok híján kérdéses, mennyire volt tudatában annak, hogy miféle műfaj mellett döntött, így csupán annyi állítható, hogy úgy tűnik, mintha a szentek életére vonatkozó irodalom is Kittenberger Kálmán életének mintája lett volna. Mindezek alapján korántsem tűnik túlzó kijelentésnek, hogy akarva-akaratlanul, hagiográfusi elhivatottsággal örökítette meg csodált mestere földi pályafutását. A Kittenbergerről szóló beszédnek a feltétlen tanítványi alázat és rajongás a kiindulópontja.” (Sánta Gábor: F. I. Tanulmányok 2. Pécs, 2005.)

Négy kiváló ember egybeforrt életútját tekintettük át futólag, akik az egymásrautaltságot felismerve, igazán jóra használták a kapott talentumot. Jó magyarok voltak, itthon maradtak. Komolyan vették a Haza fogalmát… Közös vallomásnak is vehetők Fekete sorai: „Furcsa időket élünk. Lányom Olaszországban, barátaim Lisszabonban, Hamburgban. Sajnálatosan érzem, hogy ez a szó, hogy Haza, mind kisebb körre zsugorodik össze, és mindinkább azokra vonatkozik, akiket szeretek. A föld és a táj szívembe költözött, belső lett, kicsiségében is végtelen, és nincs benne izmus, nincs benne tan, sajtpapír és szavalókórus, röpgyűlés, hazugság, csak Isten van és pár ember. Ember és Béke.”

Mind itthon haltak meg, beleporladva a Haza földjébe, ahol Árpád és Szent István óta, millió és millió honfitársunk is porlad… Királyok, főnemesek, polgárok, jobbágyok egymás mellett… Jó erre gondolni és tudni, hogy itt vannak velünk ma is! Erőt adnak a Haza fogalmát zsugorító hétköznapok forgatagában, mert nem hazudtolhatjuk meg Fekete István hitét: „Az ostrom alatt sokat gondoltam Harsányi Zsoltra, a szenvedések szenvedése lángban és vérben rászakadt árvaságunkra, sokszor gondoltam arra, ebből a mélységből már nem lesz feltámadás… Aztán láttam okos, nyugodt szemét, és elszégyelltem magam, mert tudni illett volna, hogy az a nép, amelynek földjében ilyen szívek porladnak, nem veszhet el soha”.

Dr. Koncz István

 

Tükörszilánkok

Megjelent: 2020. május

 

Kittenberger Kálmán afrikai életútjának kutatása során napról napra új információk kerülnek elő, amelyek cáfolják, megerősítik vagy éppen bővítik eddigi ismereteinket. Mivel ilyen mélységében ez idáig senki nem foglalkozott az afrikai életút vizsgálatával, ezért meglepően sok új ismeretanyag áll a kutatás rendelkezésére. Az igazat megvallva, aki nyitott szemmel tekint erre a témára, és sikerrel átlátja az összefüggéseket, kapcsolódási pontokat, annak a lába előtt hevernek az életút feledésbe merült részletei. Csak le kell hajolnia értük.

 

VADÁSZ- ÉS GYŰJTŐÚTON KELET-AFRIKÁBAN

Kittenberger Kálmán első könyve 1927 végén jelenik meg. Zsindely Ferenc, Kittenberger munkatársa a Nimród hasábjain 1928-ban így ír a könyvről. „Hatalmas könyv. Papírja finom, kiállítása előkelő. Kétszáznál több kép benne, a szerző gyönyörű eredeti fényképfelvétele csaknem valamennyi. Nagyon megéri az árat, a 32 pengőt. Mégis aggódtunk, mikor a Franklin-Társulat kiadta, vájjon akad-e ebben az elszegényedett csonka országban néhány ezer magyar, aki 32 pengőt adjon egy könyvért? Akadt. A magyar olvasóközönség lelkesedése csodát tett: nem egészen három hónap alatt több mint 4000 példány elfogyott… Kittenberger könyvéből már az első negyedév után készül a második kiadás. Ugyanaz lesz, ami az első volt, de kibővül még egy új térképvázlattal, amelyet báró Szurmay Sándor nyug. gyalogsági tábornok rajzolt.”

A nagy sikerre való tekintettel, a következő évben a budapesti Franklin Kiadó tehát újra kiadja. Később megjelenik angol, francia és olasz nyelven is.

Az angol Edward Arnold & Co. 1929. április 4-én kelt levele alapján a könyv angol kiadásának megjelenését eredetileg tavaszra tervezték, de különböző problémák miatt az csak ősszel jelenik meg: „Tisztelt Uram! Lekötelezett minket a március 26-ai levele, és örömmel értesítjük Önt arról, hogy megfelelően átvettük az illusztrációk rajzait Mr. Kittenberger könyvéhez. Most intézkedünk az illusztrációk kinyomtatásáról, és vissza fogjuk juttatni a jegyzeteket a Franklin Társulatnak a megadott határidőn belül. Sajnos a jegyzetek nem értek el hozzánk időben, hogy megtervezzük a közzétételét idén tavasszal, és ráadásul a fordítás kiigazítása hihetetlenül nehéznek bizonyult. Ennek következtében a könyv kiadását őszre terveztük, az időpontot később még Önnel is egyeztetjük. Le lennénk kötelezve, ha tudnánk, hogy Ön mikorra várja Mr. Kittenbergert visszatérni a vadászútjáról, mert szeretnénk vele felvenni a kapcsolatot, amint hazatért. Mély tisztelettel”

A levelet dr. Vállas Lajosnak, a kiadó igazgatójának címezték a Franklin Társulat székhelyére, a IV. Bp. Egyetem u. 4-be. A kiadás időpontját nagymértékben árnyalja, hogy Kittenberger egy 1929 januárjában írt önéletrajzában már, mint angol kiadásban megjelent könyvet említi (az biztos, hogy a könyv 1929-ben jelenik meg). Olyannyira nagy siker volt a külföldi olvasók között, hogy még ugyanebben az évben a New York-i Longmans, Green & Co. Kiadó kiadja az Egyesült Államokban is. Meghökkentő, milyen értéket képviselnek az első kiadás példányai ma. Az eredeti amerikai kiadást 550 dolláros áron láttam a Trophy Room Books oldalán!

 

MIT LÁTTAM ÉN OTT AKKOR?

Titokzatosság. Fogalom, mely megindítja a fantáziát, hogy sorban szülhesse sötét gyermekeit. Beleül elménk mély kamráiba, beférkőzi magát agyunk legbensőbb tekervényeibe, s folyton ott mocorog, s nem hagyja békén lelkünk nyugalmát. Magányunkban, elhagyatottságunkban tör ránk, és szinte látni véljük, ahogy testet ölt, s mily érdekes, mások számára mindig rejtve marad.

Ezek a misztikus, lidérces lények sajátos körülmények között, nemcsak az egyén szintjén jelennek meg, hanem nagyobb, általában zárt közösségek öntudatában is helyet kapnak. Rútak és gonoszak, a félelem gyermekei, sok-sok generációt élnek túl, s csak akkor halnak meg, ha mi is elfelejtjük őket.

Kelet-Afrika hatalmas erdőségei, a végtelen vadonságok Kittenberger idejében is sorra szülték e látni vélt lényeket, amelyekről így ír: „Az esőerdők és a nagy papiruszmocsarak még most is megőrizték titokzatosságukat. Ott még élhetnek és bizonyára élnek is nagyobb éjjeli állatok, melyek még felfedezésre várnak. Így például Kenya szubogóiban, nevezetesen Nandi erdőségeiben a bennszülöttek egy furcsa éjjeli állatról beszélnek, melynek létezésében sok komoly kutató erősen hisz. Ez a titokzatos állat a „nandi medve”, mely a bennszülöttek szerint... emberszabású majomhoz hasonlít.”

Ilyen állatok létezésében Kittenberger is komolyan hitt.

„Az erdei kunyhók magányában, a leseken és nagyon gyakran az álmatlan éjszakáimon azon gondolkozom, hogy milyen állattól származhatott az az egy-két éjjeli hang, melyeket afrikai kóborlásaim alatt egypárszor hallottam, de amelyeknek okozóit sohasem tudtam megállapítani... Ngare-Dowashnál... egy röpke pillanatra láttam valamit, ami gyakran férkőzik emlékezetembe, és sokért nem adnám, ha biztosan megtudhatnám, hogy mit láttam én ott akkor...”

A témához kapcsolódó izgalmas bejegyzést találtam Kittenberger naplójában, 1911. augusztus 13-án. A Tirina-camptől északra játszódó eset azért is elgondolkodtató, mert Kittenberger fent említett ngare-dowashi igen bizarr élménye a Tirina-camptől északra, onnan mintegy 60 kilométerre volt.

„Hajnalban a sziklás túloldalon egy nagyon furcsa, sohasem hallott üvöltést hallottam. Azt sem tudtam, hogy az üvöltő hang állattól (emlőstől), madártól ered. Kérdezem Magambót, s a felelet, hogy a hang adója „csuzi”. Én azt hiszem, hogy az az üvöltés a hyaenafarkas kölykek sorakozója. Lusta voltam – de meg sietnem is kellett a lelőtt zsiráfhoz – átmenni, így Tyamrihot küldtem oda, hogy nézze meg, hogy mi üvöltözött. Két „csucsit” látott, erre én is felkerekedtem, de a hang elhallgatott, és a csucsikat nem láttam, csak egy agyonzabált hyaena ődöngött ott.”

 

EGYENLÍTŐ ALATT – film Kittenberger Kálmán, Horthy István és Horthy Jenő 1928–29-es afrikai útjáról

A filmet Horthy István forgatta azon a mintegy féléves expedíción, melynek úti célja Uganda északnyugati tartománya West-Nile, valamint Belga-Kongó keleti területei voltak. Igazi kultúrtörténeti kincs, az afrikai életformát bemutató néprajzi remekmű. Próbáltam utánajárni annak, hogy az elmúlt 90 év alatt hol és mikor mutatták be az UFA német filmvállalat által készített filmet. Az expedíciót követően pár évre találtam adatokat. Sok helyen bemutatták az országban, az UFA Filmszínháztól kezdve az Apolló mozin keresztül kevésbé megszokott helyen is, mint a győri Szent Benedek-rendi gimnáziumban 1930-ban. Ugyancsak 1930-ban mutatja be a „Jókai-Mozgó” Pápán. Ezt követően a világháborúig nincs több adat róla. A II. világháború után „érthető” okokból természetesen nem vetítik, így a film a feledés homályába merül. Csupán 10 éve találtak rá a Nemzeti Filmarchívumban.

 

TÖRTÉNELMI ANOMÁLIA

Egy 1921-es önéletrajzában Kittenberger több olyan információt is közöl, melyek bizonyos életrajzi eseményeket új fényben engednek megvilágítani. Ezek közül kiemelkedő jelentőséggel bír egy igen meglepő adat, mely első afrikai útjának kezdeti időszakára vonatkozik.

Először azonban vizsgáljuk meg, mi a „hivatalos” álláspont erről az időszakról: Kittenberger Damaszkin Arzén bácskai földbirtokos segítségével, annak kísérőjeként kerül ki Afrikába. Utazásának költségét a Nemzeti Múzeum állja, kifizetve neki egyévi bérét. Afrikai tartózkodását Damaszkin támogatja. Megérkezésüket követően találkoznak Bornemisza báróval, ki már évek óta Afrikában tartózkodik, gyűjt. Damaszkinék a Nemzeti Múzeum anyagi támogatásával megvásárolják a gyűjteményt, amit csak később Kittenberger gyűjtéseivel együtt küldenek Budapestre. Később Kittenberger és Damaszkin Mombasából az Uganda-vasúton Voiba utazik, ahonnan gyalogosan, ill. szekereken teszik meg a Moshiig vezető, mintegy 140 kilométeres utat.

Eddig a jól ismert történet. Ezzel szemben az említett „Curriculum vitae”-ben Kittenberger a következőket írja: „Mombaszában Bornemisza báró ellátott a legszükségesebb útmutatásokkal, s azután egyedül – néhány feketével – elmentem a Kilimandzsáró vidékére.” Egyedül, néhány feketével. Kétségeinket tovább mélyíti Csiki Ernő múzeumőrnek – később a Nemzeti Múzeum osztályigazgatójának – a Nimród 1914. januári számában megjelenő írása, mely a következőket tartalmazza: „Úgy történt a dolog, hogy ugyanakkor, amikor Kittenberger a Nemzeti Múzeum állattani preparatoriumában az állatok preparálását óhajtotta megtanulni; betoppant oda a kelet-afrikai ültetvényéről, a Kilimandzsáró aljáról hazalátogató Báró Bornemisza Pál, aki a múzeumnak Afrikába való visszatérése után mindenféle állatot, főleg a Kilimandzsáró madárvilágát és rovarkincseit akarta megküldeni. Más irányú elfoglaltságára való tekintettel, a gyűjtések és a preparálás elvégzésére azonban hozzáértő ember elvitelére vállalkozott. A Nemzeti Múzeum erre jobb és megfelelőbb embert nem is ajánlhatott, mint Kittenberger Kálmánt, aki akkor a tanítói pályán működött. A megállapodás gyorsan megvolt, és fiatal barátunk nemsokára, ha jól emlékszem, 1902 őszén, Báró BornemiszávaI elvitorlázott Kelet-Afrika felé. Szerencsésen el is jutottak Moshiba, a Kilimandzsáró aljába, ahol megkezdhette működését.”

Írásomnak természetesen nem lehet célja, hogy ezt a történelmi anomáliát itt és most megoldja. Ehhez igen alaposan körbe kell járni a témát, megismerni a körülményeket és az erre az eseményre vonatkozó irodalmat. Ez utóbbiról alapvetően a következőket tudjuk: Kittenberger a megérkezését követő időszakról sem első könyvében, sem – eddig előkerült – leveleiben nem ír. Amit az utazásról tudunk, azt kizárólag Fekete I. életrajzi regényéből ismerjük, aki ezt az időszakot Damaszkinnak A maszáj fennsíkon című könyve alapján írta meg. Ennyit röviden. Messzemenő következtetéseket még közel sem vonhatunk le.

 

A FERNBACH-FÉLE VADÁSZEXPEDÍCIÓ IGAZ TÖRTÉNETE

Kittenberger 1909 decemberétől közel 3 hónapon át Fernbach Bálint hatalmas vadászexpedícióját vezeti a Viktória-Nyanza keleti partján található Shiratiból az Indiai-óceán partjáig. Illetve vezetné, mert útközben kiválik a szafariból, és visszatér a Viktória-tóhoz. Hogy ez pontosan mikor történik és miért, erről megoszlanak a vélemények. Fekete István szerint már két hét múlva otthagyja ezt a „gazdáját” is, mert nem tűri Fernbach arrogáns és fölényes stílusát. Ezzel szemben Fernbach naplójából a következők derülnek ki, mely naplómásolat Komáromy Attila gyűjteményében található. A vele folytatott levelezésem részletét változtatás nélkül közlöm: Komáromy A. írja: „Fernbach Bálint eredeti vadásznaplójának másolata (másolta az unokaöccse 1963. IX. 1-jén) nálam van, amely a következőket tartalmazza: »Fekete Pista Kittyről írt könyvébe sajnálatos tévedések kerültek be nagybátyám 1909/1910 évi expedíciójáról, amelynek ῾white hunter῾-je Kittenberger volt. Így nem felel meg a tényeknek, hogy ῾az nem tartott sokáig῾, mert az expedíció épp 3 hónapig tartott, s Kitty ennek vezetéséből az utolsó 2 hétben vált ki. Nem stimmel az sem, hogy ῾ezt a gazdáját῾ is rövid úton faképnél hagyta. Elválásuknak az okai ti. nem egészen a leírtak voltak. Nagybátyámnak több kifogása volt, s több dolog nem tetszett, én is tudok háromról… És ír az unokaöcs Kittenberger Kálmán becsületességéről, egyenes jelleméről, de makacsságáról is, és valószínűleg ez volt az oka az elválásnak!«”

Hogy Kittenberger valóban hónapokig a szafarival tartott, saját maga erősíti meg első könyvében. Mint írja, a Kiki Tinga-tinga-i bivalyvadászat 1910. február 21-én volt. Mivel a szafari 1909 decemberének végén indult, azóta már eltelt két hónap. Egyelőre több pontos dátumot nem tudok, sem azt, hogy Kittenberger hol vált ki az expedícióból. Mindenesetre az biztos, hogy két hónapig részt vett benne.

 

ALMÁSY LÁSZLÓ LEVELE KITTENBERGER KÁLMÁNHOZ

Részlet A Megváltozott Afrika c. könyvből: „Mikor a háború után számunkra is megnyíltak a határok, és nekem is végre alkalmam adódott, hogy Afrikába visszatérhessek, nem ismertem rá az »én« Afrikámra. És ezt a változást elsősorban a motor okozta... Mi, öreg afrikánusok is, akik vissza-visszasírjuk a régi »jó« időket, és szidjuk az új autós korszakot, nélkülözhetetlennek tartjuk már az autó kényelmét.”

Hogy Kittenberger „újkori” útjain mennyire fontosnak találja az autó szerepét, bizonyítja az a levél, amit Almásy László írt neki. Ez egy válaszlevél, melyet természetesen meg kellett, hogy előzze Kittenberger levele, mely azonban egyelőre még nem került elő.

Igen, ez az ember a legendás Almásy László utazó, Afrika-kutató, felfedező, aki 1922-től a Steyr cég megbízottja lett, és automobilok értékesítésével foglalkozott. Hogy hogyan ismerkedtek meg, ez idáig homály fedi, mindenesetre 1928-ban már kapcsolatban álltak egymással.

Hogy Almásy levelét pontosan megérthessük, s az abban közölt információk valóban használhatók legyenek, ismernünk kellene Kittenberger levelét is. Bízom benne, hogy egyszer az is előkerül.

„Kedves Kittenberger! A mellékelt levelet küldtem Pauchenne igazgatónkhoz, és remélem, hogy az ügyet sürgősen elintézik. Nagyon bántana, ha nem teljesítenék kívánságát. Gyárunktól értesítettek, hogy az ő intézkedésükre bocsátja rendelkezésre Springer a fegyvert, gondolom, hogy ezt a kívánt formában meg lehet változtatni. Ha jövő héten Bécsben leszek, feltétlenül személyesen is utánajárok az ügynek. Nagyon kérem, ha mostani sok teendője közepette egy percre ráér, beszéljen Motsidlocszkyval, hogy könyvemet a karácsonyi piacra hozza ki, ne pedig tavaszra. Pesten 25-e tájt leszek, s félek, hogy akkor Magát már nem találom. Addig is rendelkezzék felettem a fegyver-ügyben, és fogadja igaz szívből jövő »Weidmannsheil« kívánságomat. A legnagyobb discretio terhe alatt megsúgom, hogy ha február, március, április havában kétségbeesett motorberregést hall valami mocsár közepéből, majdnem biztosra veheti, hogy velem találkozik. A viszontlátásra tehát az itteninél nagyobb napsütésben.

Igaz híve

Almásy László

Nagyon köszönöm a jóleső Dedicatiót!

Szombathely, 1928. október 6.”

Somos Zoltán

 

A természetbúvár

Megjelent: 2020. június

 

Mottó: „Ő szerkesztette az első tudományosan, gyakorlatilag és irodalmilag is magas színvonalú vadászlapot, amelyben sem természetrajzi, sem egyéb „csodabogár” nem fordulhatott elő, mert a miniszter éppen úgy visszakapta selejtes kéziratát, mint a kezdő erdészgyakornok.”

(Fekete István)

Kittenberger Kálmánban minden megvolt, ami egy kiváló természetbúvárt jellemez. Remek megfigyelőképesség, precizitás, fáradhatatlanság, gyakorlatiasság, bátorság, tudásszomj, kíváncsiság, szorgalom, a megfigyelések tényszerű átadásának képessége – és sorolhatnám. És ami talán az egyik legfontosabb: türelem. Órákat, napokat töltött az állatok megfigyelésével, leste a pillangók röptét, megkereste a rovarok tápnövényeit, követte a madarakat, s figyelte az emlősöket.

Csak kellő tudás birtokában tudott gyűjteni és ma is helytálló információkat feljegyezni. Hatalmas szaktudásra tett szert, ezért nem véletlen, hogy a Nimródból is kérlelhetetlenül kigyomlált minden valótlan és szenzációhajhász állítást. Könyvei a vadászkalandok leírása mellett egyúttal természetrajzi munkák is.

Kittenberger Kálmán helyzetét megnehezítette, hogy a múlt század első felében még a határozókönyvek is gyermekcipőben jártak, s csak nagy nehezen lehetett egy-egy madarat vagy kisebb emlőst pusztán néhány leírás alapján meghatározni. Egész kis – jobbára angol vagy német nyelvű – könyvtár kellett ahhoz, hogy az érdeklődő eligazodjék a fekete kontinens élővilágában. S úgy tűnik, Kittenberger ennek birtokában volt, hiszen könyveiben számos szerzőre és szakmunkára hivatkozik, az ott leírtakat összevetve a saját megfigyeléseivel. Persze könyvtárát vélhetően nem a teherhordói szállították a szavannán, hanem a legtöbb kérdésnek már itthon nézett utána. Még a közismert Alfred Brehm munkájában is talált tévedéseket, például a monumentális tudományos munkában a zsiráf tömegét 500 kilogrammra teszik, de ő tudta, hogy valójában kétszer akkora.

 

A vadon polihisztora volt

A természetbúvár Kittenbergert nem lehet beskatulyázni: egyszerre volt zoológus, aki éppúgy foglalkozott kullancsokkal és bélférgekkel, mint a nagy testű állatokkal; ökológus, hiszen a természet összefüggéseit is kutatta; no és persze korát megelőző etológus – noha ezt a szót az ő idejében nem alkalmazták az állati viselkedés kutatóira.

A fenti állítás igazolására bőven akad példa a könyveiben is, ám talán jobb, ha kevéssé ismert cikkeiből, kézirataiból tallózgatunk, már csak azért is, mert Kittenberger örökbecsű könyveit, bízom benne, jó néhány vadász már olvasta, vagy ezután fogja elolvasni. (Hozzáteszem, a cikkek egy része később a könyvekbe is „beleolvadt.”) Kittenbergert, mint azt már említettem, minden élőlény érdekelte. Kézirat formájában fennmaradt egyik írásában Afrika egyik aprócska rémét, a homoki bolhát mutatja be, mégpedig egy entomológus alaposságával, saját tapasztalataival fűszerezve: „Ahogy az utazó Kelet-Afrika partjain kiköt, hamarosan alkalma van egy parányi, de annál kellemetlenebb bolhával, a homoki bolhával megismerkedni. Egyszerre azon veszi észre magát, hogy annyira viszket a lábujja, hogy önkéntelenül „jiggelni” kezd. Hamar felvilágosítják, hogy a „jiggerflea”, a homoki bolha nősténye vagy esetleg mindjárt több is valamelyik lábujja körme alatt rendezkedett be családalapításra.” Egy másik írásában pedig érdekesen mutatja be az erdei hangyák életét – lévén a hazai állatokat éppolyan jól ismerte, mint az egzotikus fajokat.

Igazi irodalmi csemege a kedvenc páviánjáról, Sejkről írt elbeszélés, amely A Természet újság hasábjain látott napvilágot. Miközben bemutatja majma csínytevéseit, igen érdekes adatokat és megfigyeléseket közöl a vadon élő páviánokról is. Az írás iskolapéldája annak, hogyan lehet az irodalmat a tudománnyal vegyítve olvasmányossá tenni. A Vadász- és gyűjtőúton Kelet-Afrikában című könyvében pedig még többet ír a páviánok viselkedéséről; igaz, Sejket csak röviden említi.

Mivel a vadon állatvilágát bemutató írásai csaknem mind saját, valós (!) élményeken alapulnak, megfigyelései nem vonhatók kétségbe, legfeljebb csak egyes következtetéseivel vitatkoznának korunk zoológusai. Egyszer például egy mézmadár nem mézhez, hanem egy puffogó viperához vezette őt és embereit. A viperát Kittenberger lelőtte, és a következő magyarázattal szolgált a madár különös viselkedéséről: „Mármost ki tudná megmondani, miért vezetett minket a mézmadár a viperacsalád legcsúnyább tagjához, a „puffotter”-hez? Éppúgy, hogy lehet megmagyarázni Sir Jackson kalandjait is a leopárddal és a hiúzzal? Szerintem csak úgy, hogy a macskákban és a kígyókban a mézmadár ellenségeit látja, és mivel ő maga nem árthat nekik – éppúgy, mint a méheknél – rájuk vezeti alkalomadtán a vadonság örök ellenségét, az embert.”

 

A Természet szerzője

Kittenberger 1919 decemberében tért haza az elő-indiai hadifogolytáborból. 1920-ban A Természet újság szinte minden számában jelenik meg írása az afrikai állatok életéről. Ír egyebek mellett a mocsári antilopok életéről, a kígyászkeselyűkről, az oroszlánokról.  Még ez év szeptemberében átvette a Nimród Vadászlap szerkesztői posztját, így vélhetően már nem jutott ideje további nagyobb számú cikket írni, ezért A Természetben 1922-ben már csak egy írása jelent meg, a gepárdról, később pedig csupán néhány, szórványosan. 1929 végén Nadler Herbert vette át A Természet szerkesztését (Kittenberger és Nadler kapcsolatáról a Nimród ez évi februári számában röviden már esett szó.) A Nadler szerkesztette lapba az Afrika-vadász ritkán írt; írásai közül kiemelkedik a Csimpánzfészek az állatkertben című, ahol csak az utolsó bekezdésekben számol be az állatkert akkori emberszabásúiról, egyébként pedig saját afrikai megfigyeléseit adja közre. Megdöbbentően hű képet fest a csimpánzok életéről (Jane Goodall is leírja Az ember árnyékában című, világhírű könyvében, hogy milyen nehéz megfigyelni a vadon élő csimpánzokat.) Kittenberger cikkében a következőképpen számol be erről: „Nem felejtem el az első találkozásomat a csimpánzokkal. Az őserdőben már majdnem felépült tanyám közelében, magányos lepkésző sétán voltam. Egyszerre szinte éreztem, hogy valahonnan kíváncsi kémlelő szempár mered rám. Nemsokára észre is vettem a kémlelőt. Egy fa villás elágazásából hatalmas hím csimpánz figyelte minden mozdulatomat. Értelmes fekete arcán semmi félelem, semmi megriadás nem látszott, de annál nagyobb kíváncsiság. Sokáig néztünk így farkasszemet, majd, hogy mozgását is megfigyeljem, hadonászva feléje indultam. Csak ekkor gondolt menekülésre. Egy-két merész, mondhatnám kecses saslengéssel a földre szökött, és a sűrű aljnövényzetben csakhamar el is tűnt.” Később megfigyelte viselkedésüket, táplálkozásukat, fészeképítésüket, sőt a „hivatalosan” csak jóval később, Jane Goodall által leírt „esőtáncukat” is.

Ha végiglapozzuk Kittenberger könyveit, számos remek fényképfelvételt találunk bennük. Az első könyvében 199-et, a másodikban 109-et. Többségük terítékfotó vagy életkép, eleven állatok leginkább csak azokon a felvételeken szerepelnek, amelyek befogott példányokat ábrázolnak. Ám ezen egyáltalán nem csodálkozhatunk, hiszen a múlt század első felében még nagyon drágák és felettébb nehézkesek voltak azok a fényképezőgépek, amelyekkel elfogadható vadfotót lehetett készíteni.

Kittenberger a vad mellett árgus szemmel figyelte saját kutyái viselkedését is, valamennyit önálló egyéniségnek tartotta. Kedvenceit – Kutyaportrék címmel – szintén először A Természetben mutatta be, majd később ez az írása önálló füzet formájában is megjelent.

 

Kellene egy bibliográfia

Kittenberger Kálmán érdekes módon nagyon kevés tanulmányt publikált szakfolyóiratokban. Az Állattani Közleményekben egyetlen írására sem akadtam, és a Madártani Intézet világszerte elismert és forgatott évkönyvében, az Aquilában is csupán kettővel találkoztam. Az első még 1907-ből származik, amikor is a Danakil-mélyföldön szerzett tapasztalatairól számolt be (Aquila XIV., 1907., p. 175–178.), a másik két részben, az évkönyv 1958-as és 1959-es köteteiben jelent meg „Madártani gyűjtőútjaim Kelet-Afrikában” címmel, angol nyelven, magyar nyelvű összefoglalóval, térképekkel, összesen hatvan oldalon. A kézirat 1957 július 25-én érkezett a szerkesztőségbe, s az anyag rendkívül fontos voltát épp a szerzője fogalmazza meg: „Köszönetet mondok dr. Greschik Jenőnek is, aki rendszertani szempontból nézte át anyagomat. Közös vizsgálatunk jegyzeteinek másolatai szerencsésen megmaradtak lakásomon, mivel az eredeti jegyzetek, valamint egész gyűjtésem anyaga a Természettudományi Múzeum 1956. évi pusztulásakor a tűz martalékává lett.”

S szintén e tanulmány egyik megjegyzése világít rá arra is, miképp lett Kittenbergerből Katona. „A fenti elnevezésekhez (itt a tudományos név végén szereplő első leíró személyére utal – K. Zs.) még azt a magyarázatot kell fűznöm, hogy dr. Horváth Géza, a Magyar Nemzeti Múzeum akkori igazgatója távollétemben önkényesen használta nevemre a „Katona” nevet, holott én nem változtattam meg a nevemet sohasem, csupán testvérbátyáim magyarosítottak a fenti névre.”

Tudomásom szerint még senki sem állította össze Kittenberger teljes bibliográfiáját. Pedig érdemes volna, hiszen a természettudományos lapok mellett – különösen azután, hogy a Nimródot papírhiányra hivatkozva 1948-ban megszüntették – számos helyre írt. Ennek valószínűleg anyagi okai voltak. Néhány újság címe ezek közül: Béke és Szabadság, Élet és Tudomány, Hírlap, Kis Újság, Magyar Ifjúság, Új Idők. Érdemes volna a könyvtárakban szunnyadó, már-már elfeledett cikkeit egy gyűjteményes kötetben viszontlátni!

Kovács Zsolt

 

Mesélő újságlapok

Megjelent: 2020. július

A korabeli újságcikkek ugyan kiváló forrásként szolgálnak a történelmi, életrajzi kutatás számára, az általuk közölt információkat jobb igen óvatosan kezelni. Egy cikk vagy tudósítás hitelességét csak akkor tudja a kutató megállapítani, ha ő maga is alaposan járatos a témában, valamint az ok–okozati összefüggések felhasználásával ki tudja zárni a téves információkat. Így a korabeli sajtó önmagában nem alkalmas egy téma tudományos szintű megalapozásához, de a történelmi anomáliák megoldására igen nagy befolyással bír.

A történelem egy adott pillanata a jelen szemlélő számára ugyan statikusnak tűnik, valójában azonban nem az, mivel a vonatkozó új és új tényanyag függvényében folytonosan változik. Így természetes, sőt elvárható módon következik be az, hogy az úgynevezett elfogadott és letisztultnak tűnő történelmi eseményekben igen nagy anomáliák keletkeznek. Én is így jártam, amikor Kittenberger Kálmán afrikai életútjának egy szakaszát szerettem volna korabeli cikkek alapján rekonstruálni. Az ide vonatkozó hírek, tudósítások, publikációk feldolgozását követően, egyértelműen több kérdés merült fel, mint válasz. Mindazonáltal a felbukkanó új tényanyag alapvetően megváltoztatta e kittenbergeri korszakról alkotott véleményemet.

Kittenberger Kálmán afrikai életútjának legkorábbi szakaszáról, a fekete földrészre történő megérkezését követő mintegy fél évről igen kevés forrás áll rendelkezésünkre. Amit a kezdeti lépésekről tudunk, azt kizárólag Fekete István életrajzi regényéből ismerjük. Fekete Damaszkin Arzén könyvének felhasználásával ír e korszakról, sőt rendszeresen idézi.

Damaszkin 1905-ben írja meg az „A mászái fennsíkon” című művét, melyben részletesen tárgyalja ezt az időszakot, amely tulajdonképpen az egyedüli forrás, amire támaszkodhatunk. Érdekes módon Kittenberger igen szűkszavúan ír első útjának kezdetéről. Az e korszakot is magában foglaló, „Vadász- és gyűjtőúton Kelet-Afrikában” című könyvében egyetlen fejezetet sem szán e témának, csupán a 2010-ben, Kittenberger kézirataiból összeállított, „Első elefántom” című kötetben jelenik meg erre vonatkozó információ.

A Damaszkin által leírt jól ismert történet szerint Mombasából a frissen kiépült Uganda-vasúton a brit kelet-afrikai Voiba utaznak. Úti céljuk a Kilimandzsáró lábánál fekvő Moshi. Mivel a vasútvonal Voinál véget ér, a fennmaradó 180 kilométert gyalogosan teszik meg. Ennél nagyobb gond azonban, hogy Kittenberger Voiban maláriába esik. Mintegy 30 kilométerre Moshi előtt azonban állapota igen súlyossá válik, önkívületi állapotban kerül Moshi német katonai erődítményébe, ahol a gyors orvosi segítség stabilizálja az állapotát. Sokáig betegeskedik, így a tervezett további utazást nem tudja vállalni. Bár Damaszkin is megbetegszik, ő viszonylag hamar lábra áll, és Kittenbergert visszahagyva, folytatja útját a szárazföld belseje felé. Csak négy hónap múlva tér vissza Moshiba. Ez idő alatt Kittenberger felépül betegségéből, és Meimaridisz görög kereskedő ültevényén lábadozik, gyűjt.

Damaszkin – egyelőre ismeretlen okok miatt – a történetből kihagy egy szereplőt, aki bizonyíthatóan igen fontos szerepet játszik az érkezésüket követő időszakban, valamint Kittenberger afrikai életútjának első fél évében. Ő báró Bornemisza Pál utazó, háborús tudósító, néprajzi gyűjtő és kutató, korának egyik legnagyobb afrikai gyűjtője. Több mint 15 évet töltött el Kelet- és Dél-Afrikában. Főleg etnográfiai és zoológiai gyűjtéssel foglalkozott, de tolmácsként részt vett a dél-afrikai búr háborúban is, továbbá számos cikket írt az afrikai haditechnikáról. Munkájáról gondos feljegyzést vezetett, így a gyűjteménye tudományos szempontból hitelesnek számít. Egyes tárgyakról, tárgyegyüttesekről fényképeket is készített. A fekete kontinensen gyűjtött anyagát felkínálta megvételre a Magyar Nemzeti Múzeumnak. Mintegy 2600 darab néprajzi tárgyat, köztük 19 darab afrikai (teita, maszáj, dzsagga és recens) koponyát küldött a múzeumnak. Ezek a koponyák jelenleg is az Embertani Tár posztpleisztocén kori gyűjteményében találhatók.

Amit a kittenbergeri szakirodalmat ismerő olvasó tudhat róla, igen kevés. Kittenberger „A Kilimandzsárótól Nagymarosig” című könyvében egyetlenegy helyen, nevét nem említve utal rá: „Társam is volt, akit hadd nevezzek röviden egy magyar úrnak, de aki amellett »öreg afrikánusnak« tartotta magát… De az én »úri« társam, illetőleg nem is társam, hanem, ahogy ő fogalmazott volna, »gazdám«, még »greenhorn«-abb volt a vadászat terén, mint én. Különben »de mortuis…«!”

Fekete István Kittenbergerről szóló életrajzi regényében így ír róla: „Ezenkívül el kell oszlatnunk azt a homályos hiedelmet is, amely szerint Kittenbergert egy Bornemisza nevű magyar ültetvényes vitte volna ki Afrikába. Nem! Kittenberger a saját egyévi tanítói fizetését áldozta erre a célra, és Bornemiszával csak addig dolgozott együtt, amíg az ki nem nevezte magát Kitty »gazdájának«... Amikor aztán ez a nevezetes »úr« nagyon kezdte vállveregetni a »gyakornokot«, Kittenberger szó nélkül faképnél hagyta főúri ambícióival együtt.”

Fekete valószínűleg Csiki Ernő nemzeti múzeumi őrnek, később a madártani osztály igazgatójának írására utal, mely „Kittenberger Kálmán – Egy nagy hírű magyar vadász Afrikában” címmel, 1914 januárjában, a Nimród hasábjain jelenik meg. Csiki Ernő igen meglepő módon azt közli írásában, hogy Kittenberger Bornemiszával utazik Afrikába. Valójában ez nem igaz, mert Bornemisza ez idő tájt már közel egy éve Német Kelet-Afrikában, a mai Tanzánia területén, Kiboshó mellett telepedik le, és a tudományos munkán kívül kávétermesztéssel foglalkozik. Csiki története azért is meglepő, mert ő 1897-től már a Nemzeti Múzeum szolgálatában állt, így amikor 1902 decemberében lejátszódik a jól ismert Damaszkin–Kittenberger-féle történet, mint múzeumi munkatárs nagy valószínűséggel ő is hallott, értesült erről a dologról. Ezt megerősíteni látszik cikkének az a mondata: „A megállapodás gyorsan megvolt, és fiatal barátunk nemsokára, ha jól emlékszem, 1902 őszén, báró Bornemiszával elvitorlázott Kelet-Afrika felé.”

Bornemisza – mint írásaiból és levelezéseiből is érzékelhető – rendkívül érzékeny és sértődékeny ember volt. Kittenbergerrel való kapcsolatának minőségére ez bőven rá is nyomta bélyegét. Tudományos munkásságának és különösen értékes néprajzi kutatásának tükrében azonban, véleményem szerint, Bornemisza nemesebb szavakat érdemelne.

Az alábbiakban megkísérlem rekonstruálni Kittenberger Kálmán afrikai munkásságának első fél évét. Ehhez 1902-es és 1903-as újságcikkeket, tudósításokat, publikációkat, valamint korabeli levelezéseket használtam fel. Bár kézenfekvőnek tűnik, hogy a kortárs újságírók tolla valós információkat közöl, mint látni fogjuk, ez sok esetben csupán elvárás marad…

E történelmi esemény vizsgálatához alapvetően azt szükséges tisztázni, hogy milyen tervek előzik meg az utazást. Damaszkin útja a hivatalos közlés szerint tudományos célú és egyben vadászexpedíció volt. Figyelmét a Kilimandzsáró környéke és az attól nyugatra fekvő területek madárvilágának sokszínűségére Bornemisza Pál hívta fel. Damaszkin az ajánlott területeken ornitológiai kutatásokat akart végezni, mely útra – megállapodásuknak megfelelően – Bornemisza is elkísérte volna. Véleményem szerint valójában Damaszkin nem tervezett madártani kutatásokat, alapvetően kizárólag vadászati expedícióra indult. Damaszkinnak a madarakat célzó tudományos érdeklődéséről, megfigyeléseiről ugyanis sem tudományos munka, sem bármiféle írásos anyag – sem az utazás előtt, sem az utazás után – nem keletkezett. Ráadásul eredetileg nem is tervezte, hogy bárkit is magával vigyen. Madarász Gyula, a Nemzeti Múzeum madártani osztályának vezetője – Damaszkin jó ismerőse –, miután értesült az utazásról, nem tágított annak a lehetőségétől, hogy az expedíció során a múzeum afrikai madárpreparátumokkal gazdagodjon. Így a múzeum részéről ragaszkodtak ahhoz, hogy a felfedezőúthoz egy preparátor is csatlakozzék. Így került a látómezőbe Kittenberger Kálmán. Bár természetesen ma már ez az utazás mint Kittenberger első afrikai útja él a köztudatban, a korabeli sajtóban kifejezetten Damaszkin Arzén gyűjtőexpedíciójaként jelenik meg, Kittenbergert csupán mint preparátort és tanítót említve.

Kittenberger és Damaszkin 1902. december 24-én, a Déli-pályaudvarról reggel 8 órakor induló vonattal hagyja el Budapestet. A 13 órás utazást követően, este érkeznek meg a hajdani Monarchia első számú kikötővárosába, Triesztbe. Másnap, december 25-én a Karinthia gőzössel irányt vesznek Afrika felé. Az időjárással szerencséjük van, mert pár hete a bóra oly erővel dühöngött, hogy a hajóforgalmat leállították, és a Karinthia sem indulhatott Velencébe.

A Karinthia 1900-ban az Osztrák Lloyd hajózási vállalat által gyártott, 2812 tonnás, új típusú hajó volt. Első afrikai útját 1902. augusztus 24-én kezdte meg 36 utassal. Magyarországról 125 vasúti kocsit szállított Dél-Afrikába. Útvonala: Trieszt, Velence, Brindisi, Port Said, Szuez, Massawa, Aden, Mogadishu, Mombasa, Dar-es-Salaam, Beira, Durban, Fokváros, Port Elizabeth, Kelet-London. 1928-ban leselejtezték.

Ez idáig semmilyen konkrét információnk nem volt arról, hogy Kittenberger mikor teszi lábát először Afrika földjére. A Kenya Gazette 1903. januári számában a „Shipping Report” tartalmazza a hiányzó adatot. E szerint a Karinthia gőzös január 14-én köt ki Mombasa kikötőjében, Kilindiniben, és még aznap továbbindul Zanzibárba.

Damaszkin és Kittenberger először teszi a lábát Afrika földjére. Az ezt követő eseményekre vonatkozó vizsgálatok három lehetséges variációt körvonalaznak. Az első a fent vázolt Damaszkin-féle történet; a második a korabeli sajtó alapján rekonstruált variáció; és létezik egy harmadik eseményláncolat is, amelyet Kittenberger egy 1921-es önéletrajzában említ: „Mombassaban Bornemisza báró ellátott a legszükségesebb útmutatásokkal, s azután egyedül – néhány feketével – elmentem a Kilimanjaro vidékére.”

Somos Zoltán

 

Igazságkeresés száz év távlatából

Megjelent: 2020. augusztus

 

Egy történelmi esemény vizsgálata során kézenfekvő lenne, hogy a korabeli médiában megjelenő, azaz a valós időben megírt cikkek, tudósítások aranybányát jelentenek a korszakot vizsgáló kutató előtt. A munka során azonban hamar be kell látni, hogy csak ezekből tájékozódni nagy hiba lenne, hiszen a korabeli sajtó többnyire inkább foglalkozott az olvasók szórakoztatásával, mintsem hogy ellenőrizze és ügyeljen a leírtak pontos valóságtartalmára. Ennek ellenére a régi krónikák igen hasznos, sőt kulcsfontosságú információkat rejtenek, de nagyon fontos, hogy kutatásunkhoz csak megfelelő előismeretek birtokában használjuk fel őket, és így – mintegy szűrőn – kiszelektálhatjuk az adott eseményre vonatkozó valós adatokat.

 

Hogy az elmondottakat érzékeltessem, egy cikket idézek a Budapesti Hírlap, 1904. augusztusi számából. A tudósítás témája a híres oroszlánkalamitás esete, mely mintegy másfél hónappal korábban, június 11-én történt:

„Félelmetes vadászkalandja volt egy Brassó megyei magyar tanítónak, Kittenberger Kálmánnak Dél-Afrikában. Kittenberger, akit a közoktatásügyi miniszter hosszabb időre szabadságolt, két évvel ezelőtt Damaszkin Arzén expedíciójával Afrikába utazott. Később elvált az expedíciótól, és Bornemisza báróval, a híres utazóval kalandozta be a sivatagokat. Bornemisza is visszatért Magyarországba, s a tanító magára maradt. Szorgalmasan gyűjtötte az exotikus éghajlat ritka állatfajait és növényeit a Nemzeti Múzeum számára. Június közepén történt, hogy Kittenberger a Moshi mellett levő Latemocban éjszaka rovart gyűjtött. Munkája közben egyszerre váratlanul s egészen közelről irtózatos ordítás dördült a fülébe. A tanító felriadt s látta, hogy tíz lépésnyire tőle ott áll a puszták királya villogó szemmel. Hatalmas ugrással feléje szökkent a fenevad s rá akarta magát vetni, hogy szétmarcangolja. A tanító villámgyorsan lekapta válláról puskáját s rátüzelt az oroszlánra, a melyet ugrása közben ért a golyó, úgy hogy a földre zuhant. Gyorsan még egyszer lőtt Kittenberger, de a fegyver csütörtököt mondott. A harmadik lövés aztán kitűnően talált, az oroszlán elterült a földön s a tanító már azt hitte, hogy rémes ellenfele kilehelte a páráját. A mikor azonban közel ment az oroszlánhoz, hogy megtapogassa pompás zsákmányát, a holtnak vélt állat utolsó erőfeszítéssel felkapta fejét s beleharapott a vadászba. Borzalmas tusa folyt le a földön a tanító és a halódó oroszlán között. A vadállat a karjánál fogva ragadta meg Kittenbergert és maga alá teperte; ott hemperegtek egy darabig a földön, miközben az oroszlán leharapta a tanító ujját s összemarta karját és mellét. Végre egy szerencsés pillanatban Kittenberger hozzáférkőzött az oldalán lógó tőréhez s egy erős döféssel keresztülszúrta az oroszlán szívét. Nagy hörgéssel kimúlt a fenevad, és a tanító kimászhatott karmai közül. A kaland színhelyéről a számos sebből vérző Kittenberger nagy bajjal elvánszorgott Moshiba, a hol Meimaridisz görög kereskedő házába ment. De Moshiban nem volt orvos és Kittenbergert hordozó-ágyon elszállították Mambába, a hol református misszió működik, a melynek orvosa van. A véres kalandról, a melyből az oroszlánölő tanító azonban felépül, Meimaridisz értesítette Szalai Imrét, a Nemzeti Múzeum igazgatóját, a ki állandóan pénz- segítséggel támogatja afrikai újában Kittenbergert.”

Kittenberger saját elbeszéléséből kiindulva, a cikk is „több sebből vérzik”, azaz több téves információt is közöl, melyek közül talán a legszembetűnőbb a dél-afrikai helyszín, az éjszakai rovargyűjtés közben játszódó történet, valamint az eset kulcsfontosságú mozzanata, miszerint Kittenberger a vaddal tőrdöféssel végzett volna.

„Főhősünk” afrikai életútjának kezdeti lépéseihez, fenntartásokkal ugyan, de kivételesen hasznos adalékokat szolgáltatnak a régi krónikák. Így a korabeli sajtóanyagot, levelezéseket, tudományos publikációkat felhasználva, bizonyosan állíthatom, hogy a Kittenberger első afrikai útjának korai szakaszára vonatkozó Damaszkin-féle történet több ponton sem felel meg a valóságnak.

Bár a szárazföld belsejébe tartó utazásuk körülményei is megkérdőjelezhetőek, első és legfontosabb kérdés báró Bornemisza Pál szerepe Kittenberger első fél évének rekonstruálásában. E tekintetben több forrás is rendelkezésünkre áll. A Vadászlap 1903. januári számában a következő tudósítás jelent meg:

„Damaszkin Arzén torontáli földbirtokos elhatározta, hogy fölkeresi Afrika híres vadászterületeit a Viktória- és Tanganyika-tavak táján, s a vadászat mellett különösen ornitológiai tanulmányokkal fog foglalkozni. Ebben az expediczióban társa lesz báró Bornemisza Pál, aki már tíz éve Német Kelet-Afrikában, Kiboshoban él mint kávétermelő. Ő hívta fel Damaszkin figyelmét azokra a területekre, a melyek kivált ornitológiai tekintetben még nincsenek kikutatva s igy jött létre ez a legújabb expedíció, amelyet Wlassics Gyula közoktatásügyi miniszter, gróf Goluchowski külügyminiszter és Szalay Imre múzeumi igazgató a legnagyobb erkölcsi és tudományos támogatásban részesítenek. A múzeum Kittenberger Kálmán preparátort államköltségen adta kisérőül Damaszkin mellé, aki legközelebb indul Triesztből Afrikába s Mombasában kél partra, a honnan az Uganda vasúton Voiig, majd gyalog tizenkét napi menetben Kiboshoba ér, a Kilimandzsaro hegy déli lejtőjén, ahol 1800 méter magasságban Bornemisza báró százholdas kávételepe fekszik.”

A Magyar Nemzeti Múzeum 1904-es évkönyvében dr. Madarász Gyula így ír erről az időszakról:

„Damaszkin Arzén úr 1902 végén kirándulást tett Német Kelet-Afrikába, hogy ott vadászon. Ebből az alkalomból magával vitte az ambiciózus fiatal természettudóst, Katona (Kittenberger) Kálmánt, akit a Magyar Nemzeti Múzeum készített fel, hogy többek között állattani gyűjteményeket készítsen báró Bornemisza Pál kíséretében, aki már egy évvel korábban elment a Kilimanjaro területére, és ott állattani és néprajzi tárgyakat gyűjtött a Magyar Nemzeti Múzeum számára. Damaszkin és Katona Mombasában találkoztak Bornemisza báróval. A kis társaság azonnal Mombasából Voin át Német Kelet-Afrikába utazott, ahol a csoport kezdetben Kiboschóba, majd Moschiban telepedett le Damaszkin úr kivételével, aki tovább folytatta útját, először Victoria Nyansa felé, majd az ország belsejébe ment, hogy megengedje magának vadászati vágyait. Katona Bornemisza báró oldalán dolgozott 1903 januárjától októberéig. Később azonban egyedül folytatta kutatását, mivel Bornemisza báró visszatért. Így KATONA 1903 októberéig kötődött Moschi és Kiboscho területére; de most már önmagában is meg akarja vizsgálni a Kilimanjaro magasabb régióit és az ország belső részeit.”

E történelmi időszak vizsgálatához feltétlenül hozzátartoznak azok a levelek, melyeket 1903-ban Kittenberger Damaszkinhoz írt. A levelekből egyértelműen kiderül, hogy közte és Bornemisza között munkakapcsolat állt fenn. Mivel a 22 éves Kittenberger afrikai terepen akkor még semmilyen tapasztalattal nem rendelkezett, ezért múzeumi utasításra csak Bornemisza felügyelete alatt dolgozhatott.

1903. szeptember 24-én kelt levelében Damaszkinhoz a következőket írja: „…Szeptember 1-től Báró úrtól különváltunk, miután Báró úr szíves volt az egyedüli működést lehetővé tenni.”

A Fejős Zoltán által szerkesztett, A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000) című összeállításban Földessy Edina így ír a vizsgált időszakról:

„…Szalay Imre, a Nemzeti Múzeum igazgatója a kultuszminiszterhez intézett levelében dicsérettel szólt Bornemisza felkészültségéről és gyűjtéséről. Negyedévenként 1600 korona mint »előirányzat nélküli hitel« kiutalását kérte Bornemisza számára. A hadihajók általi gyűjtés pénzügyi megelőlegezésén kívül Bornemisza volt az első olyan terepen dolgozó gyűjtő, akinek a múzeum előleget próbált folyósítani. A báró saját néprajzi és zoológiai gyűjtésein túl ebből az összegből volt hivatott ellátni a vele egy időben Kelet-Afrikában tartózkodó és a Nemzeti Múzeum számára szintén állattani gyűjtést végző Kittenberger Kálmán »preparatort« is. Bornemisza egyik leveléből arról értesülhetünk, hogy később a báró felmondta szerződését Kittenbergerrel.”

A szerző Szalay Imre levelére hivatkozva világossá teszi, hogy Kittenberger és Bornemisza között szerződéses kapcsolat állt fenn, melyet Bornemisza eddig ismeretlen okok miatt felmondott. Úgy gondolom, figyelembe véve az idézett egyéb hivatkozásokat, hogy ez a cikk világítja meg a valóságot, s mivel nagy valószínűséggel egy ilyen szerződéses kapcsolat nem lehet ad hoc jellegű, ezért ez már az utazás eredeti tervei között is szerepel.

A hivatkozott Szalay-levélben érdemes kiemelni azt a mondatot, miszerint báró Bornemisza negyedévenként 1600 korona előirányzat nélküli hitelt kap kutatási költségeinek fedezésére. Ugye emlékezünk arra, amikor a múzeum Kittenberger utazásának finanszírozásához kért minisztériumi támogatást? A Wlassics Gyula által vezetett kultuszminisztérium nemleges választ adott arra hivatkozva, miszerint a magyar tudományosság nem rendelkezik elegendő pénzalappal, hogy egy kutató kint-tartózkodását fedezni tudja. Véleményem szerint Bornemisza kutatásának támogatásához egészen bizonyosan hozzájárult az a tény, hogy lányát, Bornemisza Ottiliát dr. Rényi József minisztériumi államtitkár, Wlassics miniszter jobb keze vette el…

Kittenberger afrikai életútjának első fél évét vizsgálva egyértelmű, hogy a Damaszkin-féle történet, melyet Fekete István is átvett életrajzi regényében, nem fedi a valóságot, hiszen abból egy az egyben kihagyta Bornemisza Pál személyét. Hogy ezt milyen megfontolásból tette, további vizsgálatra szorul, bár úgy vélem, ez az a kérdés, melynek megválaszolására igen kis valószínűséggel számíthatunk…

Somos Zoltán

 

Írta: Kittenberger Kálmán

Megjelent: 2020. szeptember

Minden ember életében eljön az időnek az a tört része, amelyet pillanatnak nevezünk, és melyben életsorsunkat meghatározó döntést hozunk. Egy fiatal tanító a kelet-erdélyi Tatrangból, 1902-ben feladott egy rövid táviratot: „Azonnal, bárminő feltételek alatt”. A döntés meghatározta a Kittenberger Kálmán nevű fiatalember sorsát, életét, hírnevét.

Az, hogy vadászszenvedélye hatására Afrika mellett tette le a voksát, keretet adott ahhoz, hogy megkerülhetetlen nyomot hagyjon magyar vadászirodalmunk, kultúránk történetében. A kutatót, szerkesztőt bemutató dolgozatok után, most járjuk kissé körbe a különleges ember vadászírói munkásságát, vegyük górcső alá az újság- és a könyvíró Kittenbergert.

Aki úgy érzi, saját tapasztalata hasznára lehet másoknak, az igyekszik megtalálni a módját, hogy tapasztalatát átadja, megörökítse. Ennek immár jó ideje egyik leghasznosabb formája az írott, nyomtatott betű: az újságcikk és a könyv. Ahhoz, hogy gondolatainkat leírjuk, az Istentől való talentum mellett bizonyos fokú felkészültség is szükséges. Fontos a családi műhely miliője, inspiráló hangulata. Az iparos apa nem volt ugyan diplomás, de igénye a kultúra, a hírek, az újdonságok iránt az átlagosnál magasabb volt. Ama szándéka, hogy minden gyerekéből diplomást nevel, a legdicséretesebb! Járatta a Világkrónikát, a Képes Néplapot, melyekből a kis Kálmán falta az egzotikus beszámolókat. Fontos a testvérek szerepe is. Kálmán két – jóval idősebb – fiútestvére, mint minden családban, példakép a kisöcs számára. Közös szenvedélyük, a vadászat mellett a nagyfiúk sorsa is útmutató: mindkettő egyetemet végzett, Jánosból tanár, később szerkesztőtárs, Sándorból törvényszéki bíró lett. Ő ügyesen preparált madarakat, mely a kis Kálmán számára különösen vonzó volt.

Feltétlen megemlítendő a jó pedagógus „szeme” – Kriek Jenő ösztönző alakja jó példa erre. Kálmánnak a tanítói diploma megszerzésére futotta a családi erőből. A tanulás mellett a Nemzeti Múzeum madárosztályán csiszolta preparátori tudását, Bárányos József főpreparátori pártfogásával. (Fizetsége 12 forint volt, hozzá egy ágy a műhelyben.) A hely szelleme, ahol olyan emberekkel találkozott, mint Herman Ottó, dr. Madarász Gyula és Bíró Lajos, nagy hatással volt becsvágyára. (Bíró hazaérkezése Új-Guineából, fergeteges fogadtatása, ünneplése mélyen hatott rá.)

A szerzett tudás átadásának első jele: 1902-ben kiadja az „Útmutató a madarak preparáláshoz” című füzetét. A diploma „hasznosítása” akkoriban sem volt könnyű. Pesti állás híján el kellett vállalnia a távoli csángó falu, Tatrang „katedráját”, ahova pár hónap múlva a múzeumi jó barátoktól befutott a már említett távirat. Még szinte fel sem fogta sorsa változását, már tagja Damaszkin Arzén Afrika-expedíciójának mint a Nemzeti Múzeum megbízott preparátora (előlegbe kapott egyévi fizetése fedezi az útiköltséget). Amint Afrika földjére lép, hírforrássá válik. Természetesen először az újság a bemutatkozó forma. Mind a Vadászlapban, a Nimródban ír útjairól, de az itthon maradt barátok is beszámolnak sikereiről, sorsáról. Némelyik hír kissé teátrális: az „Oroszlánölő magyar tanító” (Vadászlap, 1904/24) az oroszlán-„kalamitást” írja le színesen. 1917-ben címlap a Nimródban, de ez szomorú apropó: Kerpely kéri a hadifogságba került, Indiában „őrzött” magyar erkölcsi és anyagi támogatását – hogy milyen sikerrel, nem tudni. A fogoly 1919. december 31-én tér haza, szó szerint egy szál ruhában – és kik mások segíthetnének sorsán, mint a régi barátok: Tőry Viktor, de leghathatósabban Kovács Lívia, az Afrikában elhunyt jó barát nővére, aki lakást ajánl neki Nagymaroson. (Az ifjú hölgy később a felesége lesz.)

A háború után sohasem könnyű újrakezdeni, talpra állni – neki viszonylag szerencséje volt: pontosan kik és hogyan, nem lehet felsorolni, de Bársony István, Kerpely Béla, dr. Madarász Gyula biztosan megemlíthető annak kapcsán, hogy 1920 szeptemberében már a Nimród főszerkesztőjeként jegyzik a nevét, majd – megvásárolván a lapot Vállas Lajostól – immár laptulajdonosként is (így alaptalan Takách Gy. pereskedése, hogy Kitti és a Nimród a „zsidó tőke” alkalmazottja). 1920-tól 1948-ig ül ebben a székben! A munka kedvére való; sokszor a kapott lehetőség a legjobb ötletadó. A felelős beosztás felszínre hozta képességeit, elképesztő, csalhatatlan érzékét a tehetség felismerésére: meglátni, kiben van fantázia, kiket kell elutasítani! Csapatösszetartó ereje máig rejtélyes. Való igaz, született szerkesztő volt! Nem kérdés: legnagyobb „fogása” Láng Rezső, azaz Sólyom, aki a Nimród megkerülhetetlen oszlopa lett.

Életük végéig tartott ez a felvállalt közös munka, valamint a közben kialakult és megszilárdult, soha meg nem rendülő barátság. Végtelen szerencse kell, hogy munkatársak között olyan összhang uralkodjék, mint köztük volt. Lehet, hogy a távolság segített, hogy ne torzsalkodjanak, mindenesetre Kittenberger levelei fel sem vetnek ilyen attitűdöt. A leveleken érződik, ő a mérce, orientálja Lángot, s ha kell, ki is javítja: „A vaddisznóban bizony elég sok kifogásolni valót találtam, már eddig is! Pl.: a nyom leírása átírandó! Ne mondjunk patát, hanem csülköt és álcsülköt.” Sugallja, kiről kell írni – például könyvbemutatót – és mennyit. „Arról van szó, ki írjon Benkő Pali tákolmányáról. Pl. a nyestnél azt sem tudja, hogy annak öt körme látszik. Dicsérd a papírt, a küllemet, de a tartalmat vágd le. Kérlek, vállald el, én túl vad vagyok ahhoz, hogy megírhassam.” Nadler, amikor gratulál a 20 éves laphoz, igazságot ír: „A szerkesztőnek nem az a legnagyobb érdeme, ami lapjában megjelenik, hanem az, ami nem jelenik meg.” (A Természet, 1940)

Kezére játszott a történelmi helyzet is, hogy a jó és a még jobb szerzők közül válogathat: Bársony István, dr. Thurn-Rumbach István, dr. Szlávi Kornél, dr. Nagy Gyula, gróf Esterházy László (először a Vadászújság köréhez tartozott), Széchenyi Zsigmond, a Zsindely fivérek (Endre, Ferenc), a Nemeskéri-Kiss testvérek (Sándor és Géza), Fekete István, Horthy Jenő, gróf Almásy László, dr. Beretzk Péter, maga Sólyom (aki, Szederkényi Rezső gyűjtése szerint, 399 cikket írt a lapba), Csathó Kálmán, Félix Endre, Maderspach Viktor, Nadler Herbert, Sterbetz István, Szederjei Ákos, Vertse Albert. Maga Kittenberger a saját lapjába nem nagyon írt, de a korabeli sajtót „igénybe vette”. Horváth József 2010-ben kötött színes csokrot ezekből a cikkekből, és adta ki „Első elefántom” címmel, a szegedi Lazi Kiadónál. Amiből válogatott: Béke és Szabadság, Élet és Tudomány, Hírlap, A Kis Újság képes naptára, Magyar Ifjúság, Nimród Vadászlap, Nimród Vadászújság, A Természet, Új Idők. Hasonló írások gyűjteménye – elsősorban kéziratokból – Nagy Domokos Imre „Kalandor vadászok – vadászó kalandorok” kötete 2003-ból, melyhez értékes bevezetőt is ír.

Minden írástudó vágya, hogy könyvborítón láthassa a nevét! Kittenberger életében ez 1927-ben következett be, amikor megjelent a „Vadász- és gyűjtőúton Kelet-Afrikában” (1906–1926) című kötete: impozáns, vastag, jó kötés, jó papír, rangos előszó Horthy Jenőtől. Valóban úttörő könyv volt abban az időben. A Franklin jegyzi a kiadást. A fogadtatása kitűnő, a barátok egymás után köszöntik a szerzőt és KÖNYV-ét! A legbarátibb Zsindely Ferenc ismertetése, melyet legutóbb Somos Zoltán (Nimród, 2020/5) adott közre. Ujjongó, baráti Bársony István köszöntője (Nimród Vadászújság, 1928): „Nem volna csuda, ha valamelyes elfogultság is szólna belőlem, mert hisz Kálmán öcsémet 7 év alatt, amióta a »Nimródot« szerkeszti, bőségesen volt alkalmam minden ízében megismerni.” A Természetben (1928/3–4.) dr. Raisits Emil ír recenziót: „…vadászata nem a vadölő szenvedélye, … betartotta a határt természetimádó természeténél fogva…” 93 évvel a kiadása után, ma is újszerű annak, aki először olvassa. Azóta természetesen több elemző „ízlelgette” a könyvet író vadászt. Prof. dr. Gánti Tibor 2006-ban írt figyelemre méltó tanulmányt: első felvetése nagyon igaz, saját véleményem is bele van szőve: Széchenyi és az arisztokraták a családi vagyon segítségével indultak a fekete földrészre, vadászöröm szerzése céljából. A szép trófeák kastélyok, főúri lakások díszei lettek, míg Kittenberger megkapta ugyan az elejtők izgalmát, örömét, de a preparátumokat értékesíteni kényszerült, hiszen csak ezek árából tudta tovább görgetni szegényes hétköznapjait. Akik kijutását generálták – a Nemzeti Múzeum – mint gyűjtőre számítottak igazán, és nem az volt a cél, hogy Kittenberger vadászörömeit finanszírozzák. Így szinte természetes, hogy minden írásán átsüt a látottak, átéltek kötelességszerű bemutatása, jelezve, nem élt vissza az erkölcsi, anyagi bizalommal. Nevelni, oktatni, „ismeretterjeszteni” akar minden sorával, fotójával.

Természetesen ezek az írások nem érzelemmentesek, inkább angolosan hűvös a könyv. Szerkezete is ugyanilyen higgadt, precíz: nem egy útról számol be, több év élményanyagát vonja össze. Állatfajonként halad, és nem naplószerű kronológia szerint. A végén az „Állatfogói emlékeimből”, „Madarak”, „Vadászfelszerelésről és trófeák kezeléséről” című fejezetekkel egyedivé teszi munkáját; nekem különösen a madaraknak szentelt blokk tetszik. Nem véletlen az angol kiadás sikere, melyben biztos nem játszott közre semmiféle elfogultság.

Ezt támasztja alá dr. Fernbach Bálint – az azonos nevű vadászutazó unokaöccse – közlése (Nimród Vadászújság, 1930): londoni barátja összegyűjtötte a korabeli angol sajtókritikákat, s igen meglepő a reflektálók gazdag sora: a Saturday Review (1920) Cumming, S. Baker, Selous közé sorolja, a Truth (1929), a Manchester Guardian (1929) élve fogásairól ír felsőfokon, az East African Standard (1929), a Times Litterary Supplement (1929), a The Field (1929) szerint „a könyv eltér a megszokottaktól, értékes, irányadó munka, a Game and Gun (1929): „egész biztosan a kelet-afrikai vadról szóló standard művek közé tartozik. „Hihetetlen élményanyag van a fejében, és azokat kínosan a valósághoz ragaszkodva írta le könyveiben” (dr. Gánti).

Ennek kapcsán veti fel a professzor: vajon író volt-e Kittenberger? Megítélése szerint: nem volt író. Ezen a ponton lehet más véleménynek hangot adni, ugyanis a fantáziát hiányolja. Az, hogy egy vadászkönyv kifejezési eszköztárából hiányzik a fantázia, egyáltalán nem baj, sőt jó. A vadászkönyv valós történetet ír le, célja – a leírt eseményen túl – a környezet többdimenziós bemutatása – színek, fények, tájak stb. –, amihez elsősorban pazar szóhasználat, hasonlatokkal élő készség kell!… Tény és való: Kittenberger stílusa meglehetősen szikár.

Cikkei, könyvei tükrözik zárkózott, kissé merev egyéniségét. Leveleit olvasva tűnik föl ez elsősorban – a levélíró Kittenberger mintha nem is lenne azonos a könyvíróval: elengedi magát, meg-megvillan lelki érzékenysége. „Jön most a bakszezon, tudja az Isten, már nem nagyon vágyódom a baklövésre, mert kezdem sajnálni őket. Ez a legbiztosabb jele a szenilitásnak” – fanyar humora (…megint Dickenshez fordultam, ott megtaláltam az ENSZ nevét: „Huzavona Hivatal”, 1956. november 12.), elképesztő memóriája – „Nyáry László küldött egy vadásztárcát. Jó 30 évvel ezelőtt még Afrikában olvastam, melyet boldogult Malonyay Dezső írt. Képzelheted, milyen levelet kapott ez a fráter tőlem. Most látom, hogy csacsi voltam, hagytam volna őt Takách Gyulához menni vele, és akkor most csillogtathattam volna memóriámat” –, megbocsátókészsége: 1930-ban megpályázza a Fővárosi Állat- és Növénykert igazgatói székét, de Nadler Herbert nyeri el, kapcsolatuk mégsem törik szét.

Az 50-es években Czibor János elképesztően „meggyomlálja” könyveit, mégis így fogalmaz: „Cziborral találkoztam. Kaptam két fejezetet. Hogy aztán mennyire körülmetélve, „cziborizálva”, nem tudom. Különben igazságtalan vagyok, mert mégis hogy megjelenhettek, az nem kis mértékben Czibor érdeme.” Igen, akkor mindent el kellett tűrni, a kiadó képes volt a szerződésbe szőni: „…az árkülönbözet Czibor Jánost illeti az átdolgozásért (!)” – és a szerzőnek még hitelesítenie is kellett az aláírásával! A könyv hazai sikerére jellemző, hogy a háborúig (1928, 1934, 1944) megérte a IV. kiadást!

„A megváltozott Afrika” követte 1930-ban, mely három kiadást „zsebelt be” (1934, 1943). Ebben Horthy Jenő is ír néhány fejezetet. (A háború utáni könyvei – melyek címét helyhiány miatt nem sorolom fel – mind ennek a kettőnek a „köpönyegéből” bújtak ki, rövidítve, megcsonkítva, „cziborizálva”.) 1937-ben jön a „Kutyaportrék”, mely különlenyomat A Természet c. lapból.

Harmadik könyve, „A Kilimandzsárótól Nagymarosig” csak 1956-ban, a háború után került az olvasók kezébe. A könyv sorsa hányatott. Szerzője már 44-ben a kiadásán töri a fejét: „A könyvemmel is úgy-ahogy készen lennék. A címe is megvan. Kilimandzsárótól Nagymarosig. Ti. az első állatnovella K. N. lábánál játszódik, még az utolsó vadászhistóriák Nagymaroson.” A már kész anyag elég a háborúban. Állítólag egy példánya maradt fenn, de az „cziborizálva” látott napvilágot. A kötet magyar vonatkozású írásai különösen meghatóak. A távoli, különleges vadásztörténetek után, a hazai, szelíd nyúl-, nyest- és fácánvadászatokról olyan szeretettel és alázattal ír, amelyek érzelmileg mélyen meghatják az embert. (Ezt több barátomtól hallottam.) Sallangmentesen rajzolja ki, hogy adhat a világ elképesztő élményeket, izgalmas kalandokat, de egy, a vadászatot, hazáját szerető, öregedő nimród igazán csak hazája földjén, barátok között ballaghat nyugodt lélekkel a mindenki számára eljövő elmúlás felé.

A háború utáni évek emberpróbálóak számára. Az erősödő kommunisták teljesen „partvonalon” kívülre helyezik, nyugdíja nincs, amiből eltartaná magát, a nyest- és nyuszttelep, rövid, átmeneti állások (ERTI, állatkert), rádiós felolvasások hoznak némi aprópénzt. (Fekete Pistának vasárnap délután felolvassák a novelláit a rádióba. Neki be se kell menni, „irigykedik”.) Osztozik a „megélhetési” újságírók sorsában. Ír, ahol és ahová csak lehet, az Élet és Tudományban sületlen olvasói levelekre válaszol. Két kis füzete is napvilágot lát („Az Állatkert nagy- és kismacskaféléi”, a Szivárvány kiskönyvtár: „Oroszlánkaland Afrikában” – képregény –; ez utóbbi 50 ezer példányban jelent meg).

Némelyik könyvének címlapja elképesztően siralmas, jelzi is a kiadónak: „ha ezt ennek ellenére megveszik az olvasók, akkor az ízlés meghalt”. Élete egyik értelmét a Nemzeti Múzeum Afrika-kiállítása jelentette, melyet 1945-ben és 1956-ban is tűzvész pusztít („Időközben Pestre ment valaki, és az hozta a hírt, hogy nem csak a M. N. Múzeum szenvedett tűzkárt, hanem a Term. Tud. Múzeum is, ahol a tudományos gyűjtemények voltak. Az egész 2. és 3. emelet kiégett. Oda az egész… köztük az én kb. 3000 db-ból álló gyűjteményem. Szóval az egész életem munkája megsemmisült!!”) Ez, valamint az 1948-ban megszüntetett Nimród, érzelmileg és fizikailag is megroppantotta. Megdöbbentő, hogy sem leveleiben, sem barátainak nem ír teátrálisan ezekről a veszteségekről vagy az afrikai évek hiányáról. Belesimul sorsába, elfogadván, hogy ami elmúlt, az elmúlt… (Még a háború előtt írja: „Gr. Széchenyi Zsiga megjött. Ma ebédelek vele, és majd meghallom, mennyit és miben változott meg Afrika, hova – sajnos – már csak lázálmaimban jutok el néha, és akkor sincs abban köszönet.”) Egy finom sóhaj ez a múlt után, de ennél jobban ritkán ragadtatja el magát. A legutolsó években Csathó Kálmán, Fekete István figyelmessége sokat segít a szomorú napok elviselésében. Fürdés a Rudasban, ebédek a „Kőművesben”, csöndes kártyacsaták. Sólyommal az utolsó kapcsolat – úgy, mint az első levél, melyet Nagymaroson ad föl 1957. december 18-án… „Igaz barátsággal ölel: Kitt”. Pár hét, és 1958. január 4-én elindul egy távirat Mosonmagyaróvárra: Kitt ma délután 4 órakor meghalt (Csathó Kálmán).

Záróképként két vidámabb történet magánemberi portréjához: Széchenyi és Kittenberger soha nem vadászott együtt Afrikában, de egyszer ugyanazon a hajón ringatóztak a fekete kontinens felé, méghozzá egy kabinban elszállásolva. Közismert szokás: este, a vacsoránál, csokornyakkendőben kell megjelenni! Ezt Kittenberger természetesen nem tudta megkötni, Széchenyi is csak magának, a tükörben – de megoldották a problémát. Széchenyi ölébe ültette az alacsony Kittenbergert a tükör előtt, s így végezte el a „műveletet”! (Dénes István, Nimród, 1981/10). Fekete Istvánné (Nimród, 1981. 10.) mesélte: Kittenbergert meglepően szerették a nők, amit ő nem is utasított mindig vissza. Egyszer Fekete István, a felesége és Kitti együtt sétálgatva a házastársi hűségről csevegtek. Kittenberger szerint ez távolsághoz, nevezetesen 50 kilométerhez van kötve! Fekete vette a lapot: – Kálmán! Te mennyire laksz Budapesttől?! – Nagymaros és a főváros közötti távolság 51 kilométer – válaszolta csillogó szemmel a jeles „Afrikander”…

Dr. Koncz István

 

Emberpróbáló esztendők

Megjelent: 2020. október

Kittenberger lapja túlélte a háborút, de a fordulat évét már nem: 1948-ban, papírhiányra hivatkozva, megszüntették a Nimródot, és helyette elindították az akkori kommunista rendszert kiszolgáló Magyar Vadászt. A neves lapszerkesztő-vadászíró munka nélkül maradt.

Rövid ideig (1949–1950) a Budapesti Állatkert alkalmazta (lásd Nimród, 2020/2. szám), majd 1950 szeptemberében az Erdészeti Tudományos Intézethez (ERTI) került, ahová Szederjei Ákos hívta. Fő feladata – legalábbis papíron – a nagymarosi kísérleti prémesállat-telep vezetése volt. Elképzelhető, hogy csak ezt a státust sikerült számára megszervezni, lévén több, a Nimródban régebben megjelent cikkében már Kittenberger is leírta, hogy ezek a menyétfélék bizony nem termelhetnek jelentős hasznot, s korának egyik legnagyobb, a prémes állatokkal is foglalkozó zoológusa, Anghi Csaba Geyza is papírra vetette nemrég (1944-ben) megjelent, A prémes állatok tenyésztése című könyvében, hogy „E két nagyon hasonló kisragadozó tenyésztése inkább sportszerű szórakozásnak, mintsem gazdasági tevékenységnek mondható, mert az állatoknak hosszú a vemhességi idejük, polygam tenyésztésre a nyest nem alkalmas, viszont a nyuszt csak 2 éves korára* tenyészérett, csekély a szaporodási készségük”

 

Lektorált, írt, előadást tartott

Mi volt hát Kittenberger fő tevékenysége, hiszen – mint később láthatjuk – az alig néhány nyest és nyuszt tanulmányozása aligha töltötte ki a munkaidejét? Munkahelye Nagymaroson volt, ahol lakott, státusa pedig a telep vezetője, illetve tudományos kutató. Nos, ez utóbbi besorolása miatt egyéb munkákkal is megbízták. Egyebek mellett például mások írásait lektorálta. 1952. november 19-ei levelében barátjának, Láng Rudolfnak (Sólyomnak) így ír: „Megint nagyon összegyűlt a dolgom, Sz. Ákos jóvoltából, aki minden kellemetlen dolgot rám sóz. Most egy ny. főerdőtanácsos hosszú dolgozatait kell majd lektorálnom, ill. bírálnom. Ukáz: Csak dicsérni szabad.” Emellett számos más témával is foglalkozott. 1951-ben például nagyon komoly, kétrészes tanulmányt írt a fogolyról. Ám ezt a tanulmányt sehol sem leltem meg (pedig biztos, hogy kellő alapossággal és tudományos igénnyel elkészült), s ami még furcsább, Szederjei Ákos – Studinka László bő tíz évvel később megjelent, Nyúl, fogoly, fácán című nagyszerű könyvében sem említik – még az irodalomjegyzékben sem…

Az 1953 október havi jelentéseiben Kittenberger egyebek mellett arról ír, hogy „Az ERTI munkaközösségének megbízásából a magyar ornisnak az erdőgazdaságokat érdeklő madárfajok legújabb adatai gyűjtését és megírását kezdtem meg, különös tekintettel a mezővédő erdősávokra. Szeptember 24-én rögtönzött rádióelőadást tartottam a visegrádi rezervátumban a szarvasbőgéssel kapcsolatos hangfelvételnél, melyet a Rádió okt. 11-én adott le.” Egy későbbi feljegyzésben ez olvasható: „Április 17-én az Állatkertünk által vezetőknek alkalmazott középiskolai tanároknak tartottam előadást. A Természettudományi Múzeumban a Magyar Tudományos Akadémia által megállapított 5 éves munkaterv keretében egész évben foglalkoztam az általam gyűjtött afrikai gerincesek, nevezetesen madarainak feldolgozásával, a kiadandó Archívum számára.” Emellett az ERTI-nél töltött esztendőkben rendszeresen publikált a Béke és Szabadság, illetve az Élet és Tudomány című folyóiratokban. S bár munkahelyével nem volt összefüggésben, ebben az időszakban jelentek meg a Vadász- és gyűjtőúton Kelet-Afrikában (1927) című könyvéből összeállított Vadászkalandok Afrikában (1955), a Kelet-Afrika vadonjaiban (1955), A Kilimandzsárótól Nagymarosig (1956), valamint képregénye, az Oroszlánkaland Afrikában (1956) című könyvei.

 

Kedvencei, a menyétfélék

A múlt század második felétől mind nagyobb szükség volt a jó minőségű prémekre, hiszen ezeket a nemzetközi piacokon is jól lehetett értékesíteni. A szocialista tervgazdálkodás részeként egymásután létesültek a nutria- és nyérctelepek, még az ezüstrókával is próbálkoztak, majd később a csincsilla is felkerült a listára. A hazai fajok közül érdekessé váltak a menyétfélék annak ellenére, hogy nagyüzemi tenyésztésük eleve fiaskóra volt ítélve. A hermelin és a menyét túl kicsinek bizonyult, nem beszélve arról, hogy a mesterséges tenyésztésük szinte megoldhatatlan, és a fogságban tartásuk is nagyon nehéz. Tehát maradt a nyest és a nyuszt. Hozzáteszem, akkoriban mindkét faj jóval ritkább volt, mint manapság, így a „prémvadászat” rájuk csak mérsékelten volt kifizetődő. A megoldást e fajok tenyésztése jelenthette volna.

Felmerülhet a kérdés, miért bízták rá Kittenbergerre, a híres vadászra egy prémesállat-telep vezetését. Egyfelől valószínűleg a fentebb már említett ok miatt, no és azért, mert Kittenberger már évtizedekkel előbb is foglalkozott a nyestek és nyusztok tartásával és tenyésztésével, eredményeiről a Nimródban is beszámolt. Sőt cikkében azért is kardoskodott, hogy az országban több helyen hozzanak létre kísérleti telepeket. Saját tapasztalatairól is beszámolt, például arról, hogy milyen egyszerű ezeknek az állatoknak a táplálása, hiszen nem csak húst esznek, hanem gyümölcsöket is, illetve arról, hogy a szaporításuk bizony nem egyszerű. Egyfelől lassan szaporodnak, másfelől az anyaállat rendkívül stresszes, és akár el is pusztíthatja a saját kölykeit. Az alomszám alacsony (2-3, nagy ritkán 4), és a kicsik is lassan fejlődnek. Ezért is gondolja úgy, hogy a nyest- és nyuszttenyésztés inkább a kisüzemek dolga lehet, nagyban nincs értelme foglalkozni velük. Érdekes megfigyelése, hogy a nyuszt annak ellenére, hogy a természetben sokkal kevésbé fogadja el az ember jelenlétét, fogságban sokkal kezesebb és szelídebb lesz, mint a nyest. A Nimródban közölt képek alapján Kittenberger az állatait a párzási időszakon kívül egymástól elkülönítve, hosszú és magas, mászófákkal és kis házikókkal ellátott ketrecekben tartotta.

Amikor Kittenberger az ERTI-nél prémesállattelep-vezető lett, már csaknem mindent tudott, amit a fogságban tartott nyusztokról és nyestekről tudni lehetett. Azt nem sikerült kiderítenem, hogy a saját, talán még meglévő telepét „adta át” az ERTI-nek, s ezért maradhatott mint telepvezető, esetleg a háború alatt vagy után megszűnt a sajátja, és így egy újat építettek helyette. Az egykori saját kísérleti telepét, ill. az ERTI-telepet így hasonlította össze: „Az akkori kísérleti telepnek sokkal könnyebb volt a helyzete, mint a mostanié, mert teljesen egészséges tenyészanyag állt rendelkezésre, azonkívül a takarmányozási lehetőségek is sokkal jobbak voltak. Akkor ti. még vadászhattam, és így mindig változatos táplálékot tudtam állataimnak adni. A mostani telep állatai között is erősen fellépett a (…) rühkór, mely a háború utáni években pl. a rókaállományt megtizedelte, de átterjedt a nyestekre és nyusztokra is. Úton-útfélen eltakarítatlan volt a rühös lovak kadáverje, és az azokon lakmározó ragadozók mind fertőződtek.” A rüh miatt a telep menyétféléit gezarolos kezelésnek vetette alá, ám ettől az állatok sterilekké váltak; hogy végleg-e vagy időlegesen, erre nem találtam adatot.

Az ERTI-telep állatállománya nem volt nagy, 1951-ben például öt hím és három nőstény nyusztból, három hím és négy nőstény nyestből, egy pár görényből, illetve egy vadászuhuból állt. 1953-ra tovább apadt a létszám, 3 nyuszt, 13 nyest és egy vadászuhu alkotta. Úgy tűnik, Kittenberger a megfigyeléseket, esetleges gyógyítási feladatokat végezte, illetve a szakfelügyeletet látta el, az állatokról vélhetően gondozó gondoskodott.

Az 1950-es évek elején nagyjából minden héten nyolc kilogramm lóhús érkezett a Budapesti Állatkertből a telepre, ám 1951 áprilisától már gondot jelentett ennek beszerzése, lévén az Állatkert is jegyre adta a lóhúst. Az ERTI-nek hosszú időbe telt, amíg a szükséges engedélyeket megszerezte. Ekkortól valamelyest csökkent is az adag; négy, maximum hat kilogramm volt a heti táplálékmennyiség.

Kittenberger árgus szemmel figyelte védenceit, számos tanulmányt írt róluk (pl. Néhány, a nyestfélék biológiájára vonatkozó adat (1951), A nyuszt és a nyest hazai elterjedése (1951), Nyesttenyésztés (é. n.) stb.), melyek – tudomásom szerint – soha nem jelentek meg nyomtatásban.

 

Vége a tenyésztésnek

Az 1950-es években Kittenberger egészségi állapota rohamosan romlott. 1954-ben ezt írja Sólyomnak: „Jómagam meg teljesen béna vagyok a jobb lábamra. Tegnap már alig-alig tudtam hazavergődni, még 50 lépés, és nem tudtam volna továbbmenni.” Két évvel később, november 16-án: „Lelkileg, testileg odavagyok. A reumám is nagyon kínoz, és a hűlésemtől se tudok mozdulni.” Nem csoda, hogy 1957. január 18-án kelt levelében a nyugdíjazását kérte. Az Országos Erdészeti Főigazgatóságnak írt levelében a Börzsönyi Állami Erdőgazdasághoz tartozó nagymarosi kísérleti prémesállat-telep vezetőjeként, korára és egészségi állapotára való tekintettel, március 1-jétől kérte a nyugdíjazását. Levelét így zárta: „Kérem a főigazgatóságot, eszközölje ki, hogy az illetékes hatóságok nyugdíjkérvényem elbírálásánál vegyék tekintetbe addigi munkásságomat, és alkalmazzák velem szemben is a kutatókat megillető különleges elbírálást, különös tekintettel arra, hogy megrokkant egészségi állapotom is az Afrikában eltöltött, több mint 20 évi kutató- és gyűjtőmunkám következménye.” Sólyomnak 1957. február 15-én kelt levelében így búcsúztatja el az állatait: „Tehát véglegesen megszűnt a telep, minek különben nagyon örülök, mert igazi eredményt úgysem tudtam volna felmutatni. A párzásbiológia dolga már úgyis ismert, és a tenyésztést üzleti módon úgysem lehetne hasznot hajtónak vezetni. – Mindamellett sajnáltam az állatokat. De hát jól van ez így! Igaz, hogy egy hónap előtt kellett volna a leprémelést elvégezni, mert akkor volt a prémjük a legszebb.”

Kovács Zsolt

 

100 éve Nagymaroson

Megjelent: 2020. november

Éppen száz éve, 1920-ban költözött Kittenberger Kálmán Nagymarosra. Egykori otthona, a Sylvia-lak – a korabeli helyesírás szerint különírták –, ahol feleségével, Kovács Líviával élt, kívülről eredeti állapotában áll ma is a keskeny, meredek oldalú Csuka-völgyben. Az utca, ahonnan fenséges kilátás nyílik a Duna túlpartján magasodó visegrádi fellegvárra, Kittenberger nevét viseli. A villa homlokzatán két kafferbivaly- és egy tehénantilop-trófea is árulkodik az egykori lakóról, csipetnyi Afrikát varázsolva a Börzsöny lábánál húzódó területre.

– A ház 1890-ben épült, nagyobb változtatást az 1980-as években hajtottak végre az örökösök, a Kovács család leszármazottai, Zoltaiék. Akkor építették be a tetőteret – mondja Horváth Barnabás, a balassagyarmati székhelyű Ipoly Erdő Zrt. főmérnöke. – Egykor az utcában a Kovács családnak több ingatlan is a birtokában volt.

A telefonján mutat egy háború előtti, fekete-fehér fényképet, amelyen több ingatlan előtt is egyforma a kerítés. Ez mind Kittenberger Kálmán feleségének családjáé lehetett. Azt is megtudjuk tőle, hogy az Ipoly Erdő Zrt. idén, az év elején vásárolta meg a nagymarosi ingatlant. Tervezik a teljes felújítását is, ami vélhetően két ütemben valósulhat meg.

– Először a villa épületének felújítását és a környezet rendezését tervezzük; a fő attrakció az emlékszoba korhű megjelenítése. A ház többi részében a mai kor igényeinek megfelelő, magas színvonalú vendégszobákat alakítanánk ki. A villa minél inkább az eredeti állapotokra emlékeztető felújítása nem kis költséggel jár. Az egyik szoba falfestése például kézzel készült, ma már kevesen ismerik ezt a technikát, meg kell találni a hozzáértő restaurátort…

Hozzáteszi: a második ütemben, a jelenlegi alapterület bővítésével, egy oktató- és rendezvényteret is szeretnének létrehozni a ház minél szélesebb körű kihasználhatósága végett. Ez is egyelőre a tervezés időszakában van.

Eközben megnézzük az épület kincseit, ezek képezik majd a leendő emlékkiállítás alapját. A tornácról az ebédlőbe lépve, annál az asztalnál állhatunk meg, amelynél Kittenberger is étkezett. Eredeti bútorból több is van, az ebédlő székei mellett az egyik szobában az ágya áll, a másikban eredeti tálalószekrény, ruhaállvány található. A harmadikban afrikai emlékek és személyes tárgyak egész kis gyűjteménye sorakozik egy üveges vitrinben. A strucctojástól az ébenfa faragványig, a kisméretű úti játékkártyától az ismeretlen rendeltetésű üvegcsékig számos apró érdekesség megtalálható itt. Akadnak persze olyan tárgyak is, amelyek eredete ma már bizonytalan, ezeket majd szakértőknek kell megvizsgálniuk.

– Ez a híres Szikra eredeti póráza – mutatja Horváth Barnabás a vékony bőrszíjat. Egy olyan fénykép alatt lóg, amelyen a legendás hírű vizsla a gazdájával látható.

A személyes emlékek sorából is kiemelkedik a nappaliban a dolgozósarok: itt van az eredeti szemüveg és tokja, az írógép, az iratrendező, a tintatartó. Nemcsak mint tárgyi emlékek érdekesek, hanem a szellemi hagyaték megalkotásában is – ha már Kittenberger Kálmánról van szó – úgymond oroszlánrészük volt…

A dolgozósarokban egy oklevél arról árulkodik, hogy a városka nagy hírű, néhai lakóját posztumusz díszpolgárrá is választották 2012-ben.

Megnézzük a lépcsőházból megközelíthető tetőteret is, ahol modern lakást alakítottak ki, azután az igencsak meredek kertet. Méltó az egykori lakóhoz: a meredek oldalban vadváltó – valószínűleg vaddisznóké – vezet a sűrű szelídgesztenyesarjak között, egy tuskón nyest hagyott névjegyet, szajkó riaszt, amikor egy kis karvaly köröz át a völgy felett, nyomában dolmányos varjú érkezik. Valahol itt temették el a híres Szikra vizslát. A korabeli Nimród szerint négyszögletes, feliratos sírkövet is kapott, de most hiába keressük, nem sikerül rábukkanni. Na, majd a terep rendezésekor előkerül!

Horváth Barnabás még hozzáteszi, hogy a meredélyen húzódó telken egy kis tanösvény kialakítására is született már elképzelés. A kertben, egy hatalmas szelídgesztenye csonkján, vagy öt méter magasan áll egy ugyancsak szelídgesztenye Kittenberger-szobor. Felirata szerint 2000-ben készült, egy vadászember faragta és ajándékozta az örökösöknek.

Petrovics László, az Országos Magyar Vadászkamara kulturális és hagyományőrző bizottságának tagja tizenhárom évig, 2019-ig Nagymaros polgármestere is volt; mindig szívügyeként tekintett a Kittenberger-kultusz ápolására és fejlesztésére. Elmondja, hogy ő maga ugyan nem vadászik, de néhai, György nevű édesapja gyakorolta a nemes szenvedélyt. Még „A Kilimandzsárótól Nagymarosig” című könyvében is megemlékezett róla Kittenberger Kálmán: ő volt az az ifjú vadász, aki egy börzsönyi hajtásban ellőtte előle a nagy disznót…

– A város önkormányzatának vagy a hazai vadászati szervezeteknek sosem volt annyi pénze, hogy az épületet megvásárolják, rendbe tegyék és utána fenn is tartsák. Sok ötlet merült fel az elmúlt évtizedben, alapítvány létrehozása, kormányzati segítség, gyűjtés indítása a ház felújítására és méltó emlékhely kialakítására. Nagyon boldog vagyok, hogy most végre van előrelépés!

A lehetőségekhez mérten persze ápolja a város Kittenberger emlékét.

– A Fő téren áll a mellszobra évtizedek óta, rendszeresek ott a koszorúzások – mondja Petrovics László. – Nevét viseli az általános iskola és az utca, ahol egykori otthona található. Éveken keresztül júniusban szerveztünk megemlékezést a tiszteletére, vadászkamarai vezetők, erdészek, vadászó közéleti személyiségek, művészek is rendszeresen közreműködtek ezeken. Az évek során a rendezvény két-három napos programsorozattá fejlődött, főzőversennyel, vásárral, vadászkutyás és solymászbemutatókkal, más műsorszámokkal, ahogy ilyenkor szokás.

Petrovics László hozzáteszi: a nemzetközi hírű kutató, vadász, író és újságíró előtt a szülőváros, a felvidéki Léva is tiszteleg: utcát neveztek el róla, emléktáblája van, a magyar cserkészcsapat is Kittenberger nevét viseli.

– Léva hatvan kilométerre van innen, több elképzelés is volt a kapcsolatok fejlesztésére, például a két város közötti biciklitúra rendszeressé tételére vagy – ezt tovább fejlesztve – kerékpárverseny rendezésére is – mondja.

A Sylvia-lak különféle relikviái között egy preparált uhu is van. A madarat fiókakorától Kittenberger Kálmán nevelte, az élelmezéséről pedig a környékbeli gyerekek gondoskodtak.

– Miután elpusztult, Kittenberger Kálmán saját kezűleg preparálta, és a nagymarosi iskolának adományozta. Később visszakerült, mert a szertárban megrongálódott, de aztán sikerült helyrehoznia. A jövőben az emlékkiállítás egyik érdekes darabja lehet.

Petrovics László közvetítésével, telefonon értük el a nagymarosi származású vadászembert, Sukerek Jánost, aki tíz–tizenkét éves korában még személyesen is találkozott Kittenberger Kálmánnal. Ő is verebeket és egereket szállított a nyesttenyészet és az uhu ellátására. A gyerekek nem ingyen vadásztak, szó szerint lődíjat kaptak, minden egyes beszolgáltatott veréb és egér után járt három darab ólom légpuskalövedék. Ezzel nem csak az idős vadász állatainak ellátását segítették, hanem a környék kártevőirtását is.

– Az utcabeli gyerekek akár tíz–tizenkét egérfogót is felállítottak a házuk körül, mert ezekért is megkapták a három légpuskalövedéket – teszi hozzá Petrovics László nevetve. – Ami a villa jövőjét illeti, sokat segít, hogy állami tulajdonba került. Jók a tervek, várjuk a folytatást!

Egyébként Kittenberger Kálmán emlékére és tiszteletére az Ipoly Erdő Zrt. Nagymarosi Erdészeténél is volt már kiállítás. A fényképek, a különféle afrikai népművészeti tárgyak, a trófeák mellett néhány kultikus, Kittenbergerhez kötődő emléktárgyat is láthattak itt az érdeklődők, például Kovács Lívia párducbundáját vagy az elefántlábban elrejtett likőröskészletet.

A Syvia-lak nem műemlék, de homlokzata helyi védettség alatt áll, így külső változtatások nem lesznek rajta. A belső megújulás azonban – bár nem tudni még, hogy a források mikor lesznek meg rá, és meddig tart majd a munka – mind a külsőségekben, mind szellemiségében őrizni fogja Kittenberger Kálmán emlékét. Méltóképpen. Végül is néhány hónap híján itt töltötte a fél életét, 38 évet… Annak is jók az esélyei, hogy a villa a magyar vadászat és vadgazdálkodás kultikus helyévé fejlődjön egyszer.

Faragó Zoltán

 

Summa summarum

Megjelent: 2020. december

 

A 108 éves Nimródnak a legutóbbi szerkesztőségváltás utáni első, tavaly szeptemberi száma Kittenberger Kálmán-portréval indult... És ezt pályaértékelő, emlékező dolgozatok követték, melyek most, decemberben, egy időre lezárulnak.

Átgondolt, tendenciózus volt ez a döntés, az emlékezésen túl egyértelműen felvállalt nevelő, ízlésformáló szándékkal. Szerzőtársaim és jómagam több szemszögből próbáltuk bemutatni a vadászt, az írót, a vadászújság-főszerkesztőt: példaképünket. Egy ilyen munka összegzést kíván: valóban állíthatjuk útmutatónak, követendőnek a kétségtelenül kitűnő embert, szakembert? És egyáltalán – kell ma valakinek példakép? Főleg egy 100 éve élt ember életútja?

Nem könnyű a válasz, de meg kell próbálnunk feleletet adni a kérdésre; ám ehhez elengedhetetlen a két korszak fő politikai vonulatának érintése, hiszen a társadalmi környezet hatása, a kor meghatározó politikai iránya döntő. Vesztett háború, hadifogság, sok ezer család, ahol szinte mindenütt siratnak egy hősi halottat, egy riasztóan más világot akaró ideológia, a kommün leverése utáni években, a boldog „békeévekben” ívelt életútja! A korszakot Horthy Miklós kormányzó stabilizálta: egy megtört, iszonyatos sebet – Trianon traumáját – hordozó országban kellett biztosítani a zavartalan munkához szükséges társadalmi biztonságot: az egymással versengő kormányok számára. Nehezen múlható felül a Bethlen István uralta 10 év, mely elképesztő ívű fejlődést produkált! Külön meg kell említenünk Klebelsberg Kuno kultuszminiszter szerepét, ma is irigyelve szlogenjét: „kultúrfölényt” akarok Magyarországon! A korszak az iparban, kultúrában kimagasló sikereket mutat, de maradjunk a kultúránál: ekkor alkot a Nyugat – egészségesen vetélkedve a „Napkelet”-tel, a „Magyar Szemlé”-vel –, a napilapokban Kosztolányi, Márai Sándor, Móricz Zsigmond, Hunyadi Sándor ír tárcát. Természetesen a mámoros tempó a Nimród Vadászújságot is röpítette! (Érdekes, Kittenberger szinte évre addig „kormányozta” a Nimródot, mint Horthy az országot: 1920–1948-ig).

Bízunk benne, hogy a megjelent írásokból kiderült, valóban alkalmas volt ez a kis ember a kapott feladatra: nem hiába áldozta életét a főszerkesztői munkának, hiszen kétségtelen Afrika-vadászi, zoológiai, néprajzi sikereinél fontosabb az életművét jelentő főszerkesztői szék. Az újság szellemisége rejtélyes módon vonzotta és maga köré gyűjtötte a kor legkiválóbb vadászíróit, köztük a gyakorló vadászatot uraló arisztokraták legjobbjait, akik közül sokan maguk is írtak! Máig titok, az akkori vadászélet prominensei miért álltak Kittenberger lapja és szellemi holdudvara köré, és nem Gyöngyöshalászi szélsőséges, néha zavaróan „magyarkodó” csapatához! A korszak vadászati jogot birtoklói – legyenek azok arisztokraták, polgárok, gazdálkodók –, egyben az akkori vadászújság-olvasók, elfogadták vezéregyéniségnek, segítették, olvasták a lapját és könyveit, megpendíthetjük: példaképpé vált előttük!

A nagy tempó, a sebesség, lehet, hogy hamarabb juttat el a célba: de a rohanás mámoros örömében néha elszürkül a jövőbe látás. A területi visszacsatolás, az igazságtalan, szörnyű döntés után a reváns kínzó vágya megoldást követelt; nem biztos, hogy a legjobb utat választottuk, de az akkori európai erőviszonyok ezt sugallták. Európa, vele hazánk is, beleszaladt a második világháborúba! Irtózatos pusztítás következett, és a földre került Haza megkapta a kommunistáktól a második kiütést!

50 évig tartott a kiszámolás, és nem hitte volna senki, hogy a béke néha több veszélyt rejt, mint a háború: utóbbiban csatavonalban látod az ellenséget, de a „kommunista” békében a besúgás, a torz ideológia erőszakszervezete, az ÁVO, az eltűnt hozzátartozók sorsa bénító volt! A történelem 1989-ben továbblapozta a mi sorsunkat is, az új fejezet címe: Rendszerváltozás. Természetesen, ez is „magyar” módra! Antall József nem fehér lovon vette át a hatalmat, és nem a Gellért téren, és nem is mondott egyértelmű beszédet, mint Horthy: „eljöttem, hogy megbüntessem ezt a várost, mely megtagadta ezeréves múltját, vörös rongyokba öltözött…!”, és szavait tettek is követték, a fehér terror (szűkebb hazám, Kecskemét, Orgovány különösen érintett volt.) Antal József nem lépte meg a véres váltás útját – keresztény lelkiségéhez ez nem is illett –, de egyben nem jól gondolkodott! Ha az életüket meg is hagyta ellenfeleinek, a kommunistákat teljesen ki kellett volna hagynia a gazdasági hatalomból! Ugyanis olyan faktor lépett porondra, mely nem kommunisták kezébe való… Van egy, talán abszurd, de bízom benne, lényegre mutató hasonlatom – Sütő András írja: „60 éves korodban melléd ül a Halál. Eleinte riadozol, majd megszokod, aztán annál jobban hajszolni kezded magad, nehogy mulasztásod legyen…” 1990-ben úgy alakult a sorsunk, hogy létre kellett hozni egy új arisztokráciát… És néhány kiválasztott társunk mellé ült – még a halál előtt – a Pénz… Úgy, mint a mesében… Pár év alatt irtózatos összegek, milliárdok és vele a Hatalom, a legvalószínűtlenebbnek tűnő álmok megvalósulása is. Ilyenkor, rövid időn belül elfeleded, hogy sárkánnyal élsz egy fedél alatt, rohanva habzsolsz mindent, nehogy az álom véget érjen. Amit a grófok évszázadok alatt érdemeltek ki, ahhoz sok honfitársunknak egy évtized sem kellett. Ilyen rövid időn beül a vagyonnal való kulturált viselkedéshez nem egyszerű felnőni. (A Széchenyieknél is évszázadok után jött el a felismerés, hogy a sokból a Hazának is adni kell: egyikük Nemzeti Múzeumot épít, másikuk könyvtárat alapít, harmadik Lánchidat álmodik a Duna fölé, a negyedik megírja a vadászok örök bibliáját, az „Ahogy elkezdődött…”-et!)

Kiérdemelni, megszerezni, működtetni, megtartani egy nagy vagyont – nos, ez minden időt, idegi állapotot felemészt! Közben a gazdag erőtől duzzadó életút a hozzá passzoló külsőségeket is szárba szökkenti, kacsaláb helyett kamatlábon forgó palotát, extrém sportokat, köztük a mindig eleganciát jelentő vadászatot is! Akik már a csoda előtt vadásztak, és ha nem is gazdagon, de jómódban éltek, ott inkább jót tett a vagyon a vadászati stílusuknak. Természetesen jogilag tiszta a vagyonosodás.

Bennünket most a pénz vadászatra gyakorolt hatása érdekel. Indirekt hatás, de nagy erejű: 1997-ben a vadászati jog – mely 1945-től az államé volt – a földtulajdonhoz kötött lett! Olyan emberek kezébe került ez az óriási lehetőség, akik soha nem vadásztak, és a magyar ember szemében mindig is érzelmileg sokat jelentő földhöz nem kötődtek, de tudták, ez a jog számukra kincset ér, és az is lett a kezükben, de a vadászat tisztaságának, színvonalának óriási kárt okozott. Ekkor zuhant nagyot a vadászat megítélése a közvélemény szemében. Nem csak adott, de van, amit el is vett a mesés vagyon… a szabadidőt… márpedig a vadászathoz ez elengedhetetlen. Meg lehetett vásárolni a legjobb puskát, távcsövet, és meg lehetett vásárolni az első zsákmányt is… Az én időmben ezt ki kellett érdemelnünk, és a különbség óriási – és nem nyúl, fácán az első zsákmány, hanem rögtön bika! Minél nagyobb… Aztán rögtön Afrika… Az ötnapos „életveszélyes” expedíciók „fárasztó” útja (szállodai szintű „vadászkunyhóból” indulván, terepjárón cserkészve, légkondicionált szállásra érkezve), biztos – oryx, varacskos disznó, impala, kudu stb. – zsákmánnyal!

Ilyen rétegeknek ajánljuk Kittenbergert? Ő bizonyára csak mosolyogna, és megírná újabb könyvét: „A megváltozott Afrika-vadász” címmel!

De ne vájkáljunk a helyüket keresők lelkében, különben is megalázni nem illő senkit. Egyet azonban nem lehet szó nélkül hagyni: a vadászöltözetet! Ebben nem lehet engedményt tenni, amióta világ a világ, a vadászzöld és a kalap az igazi jelkép! Sajnos nem tudom, ki ajánlotta új vadászainknak először a „kommandós tarkát” és a baseball-sapkát, de 100 év sáncfogságot biztos megérdemelne! Nem, ezt nem lehet elfogadni, a vad nem bűnöző, nem ellenség, hogy ilyen maskarában cserkeljük be! (Hogy érzékeljék a disszonanciát: gondoljuk el Kittenbergert „vadásztarkában”!) Aztán a viselkedésformák, amikor nincs idő a terítékre – a kürtszó alatt már valaki az órájára pillant, vagy füléhez emeli a telefonját… Megsajdul az ember szíve… Elmarad a kézfogás a hajtókkal, ritka a közös vacsora, koccintás. Mikor, hol, milyen formában hozakodjunk elő a példaképpel? Online vagy mobiltelefon?! – Az igazi példaképhez az írott, nyomtatott betű illik, no és a nyugalom.

Nekem lenne egy egyszerű, először talán mulatságosnak tűnő ajánlatom: próbáljuk elérni, minden új vadász írjon vadásznaplót! A legelfoglaltabb milliomos pörgős napja is egyszer véget ér, este hazatér, kifújja magát, felesége, gyermekei között újra „civillé” válik, és ha aznap vagy a napokban vadászott, lefekvés előtt, ha már lepihent a család, írja meg a szép nap rövid történetét (úgy, ahogy Kittenberger és a többiek tették petróleumlámpa fényénél, sátorban, esőben, szúnyogok között is)! Írja meg egy-két napon belül, mert az élmény lényege néha gyorsan elpárolog… Néhány hét után olvassa el, és rájön, hol kell csiszolni, hogy élvezhetőbb legyen. Lassan megtanulja írásra használni a betűt, aztán, ha sajátját örömmel kezdi olvasni, netán más betűit is olvasni fogja… És ekkor elővehetjük az írásainkat Kittenbergerről, és ha jót írtunk, bízzunk benne, „alanyunk” is változik, és nem csak Kittenbergerről, hanem Kittenbergertől is kézbe vesz valamit. Elsőnek jó választás „A Kilimandzsárótól Nagymarosig”! Van benne Afrika és szelíd, magyar történet is; „szellemi” előételnek nagyon jó!

Nagyon sok függ a társtól, a barátoktól! Igazán jó ajándék például előfizetés egy vadászújságra! Vagy most grandiózus meglepetés az „Egy a Természettel” nagyszerű sorozata, a „Vadászati remekművek újrakötve”, mely a világkiállítás tiszteletére jelenik meg! Olcsón! Nem is gondolják, menyire fontos, hogy új vadászaink milyen színben jelenítik meg a vadászatot a közvélemény előtt, hiszen a „zöld lobbi” kegyetlen, és mint minden kákán csomót kereső grémium, rosszindulatú! Az emlékév véget ért, de az írások újraolvashatók, és a szerkesztőségben még a régebbi számok is egy ideig elérhetők! És meggyőzik azt, aki olvassa: kell példakép! Kittenberger vagy más, hasonló alkatú kiválóság!

Mikor ezek a sorok megjelennek, már advent jár közöttünk… A várakozás idejének napjait éljük. Ma is megdobban a szívem, ha reggel sötétben motozást hallok, gyerekkoromat idézi: Édesanyám a hajnali misére indul… Ez szinte teljesen a múlté, de a magyar keresztény ünnephez a templom, az orgonaszó ma is hozzátartozik – így nem kívánhatom másként: Adjon az Isten békés, áldott új esztendőt minden vadásztársamnak!

 

Dr. Koncz István