Falvakban, kisebb településeken élő olvasóink sokszor találkozhattak már a gyüttment kifejezéssel.
Nálunk a faluban az első generációs beköltöző a „sehonnai gyöttment”, akinek a gyermeke már csak „gyöttment” és az unokája lesz helybéli. Hogy ez mennyire rátartiság, vagy épphogy a közösség önvédelme, azt döntse el ki-ki maga. Én úgy gondolom, hogy aki egy közösség része akar lenni, az dolgozza be magát. Vegye ki a részét a mindennapi feladatokból, és lehet, hogy néhány év alatt jobban „helyi” lesz, mint az, akinek Árpád apánkkal érkeztek a szépapjai, ellenben az égegyadta világon semmit nem tettek a szomszédjukért és a közösségért, de soha.
Hányszor előjön, hogy a vadászközösség olyan, mint a társadalom egy hetvenezer fős kis modellje. Van benne gazdag, szegény, bőrnadrágos és terepszínű, kalapos, sapkás, olvasott, vagy nem, a vadat, természetet szerető, vagy csak a kapcsolati tőkéért puskát fogó – korra és nemre való tekintet nélkül. Ha az iménti falubéli példát hozom, sajnos közöttünk is előjön, hogy „akinek nem volt zöld gyerekszobája, az nem is igazi vadász”. Pont úgy, mintha horgász csak az lehetne, aki akváriumban nőtt fel, villamosmérnök meg az, akinek az ágya alatt generátor zümmögött, de legalábbis trafó volt a jele óvodában és akkor az orvospalántákba bele sem megyek! Máskor pedig épp arról beszélünk, micsoda belső indíttatás kell ahhoz, hogy valaki a vadűzést szívvel-lélekkel csinálja.
Úgy vettem észre, hogy neves vadászíróink közül is sokaknál nem volt meg a zöld gyerekszoba, mégis valahogy átadták magukat teljesen eme ősi szenvedélynek és a mindenkori magyar vadászközösségnek lettek megkerülhetetlen hősei. Hogy lehet ez, pedig gyüttmentek voltak! Akkor mi is kell ahhoz, hogy valaki tényleg amolyan nagybetűs vadász legyen? Elsőként nem is a „hozott” kulturális tőke, azaz nem a gyerekszoba. Az vagy segíti a belső vadászt kiteljesedni, vagy nem. De ha utóbbi is történik, egy idő után akkor is előtör az emberből a zsákmányolás ösztöne, amit ha komolyan vesz, akkor a mértéktartás „béklyóiba” köt méghozzá a felvett (!) kulturális tőkével, azaz a vadászirodalommal, a vadásztörténelem, vadászetika és -etikett ismeretével. És ha ez megvan, akkor az irány már jó, de még mindig hiányzik hozzá egy dolog.
Ez pedig a munka. A vadásszá válás (erős) alapja a fent említett gén és ismereteink bővítése, de ahogy a hit, úgy ez sem ér fabatkát sem a tettek nélkül. Hiába vallom magam igazi, hétszervágott nyírnekeresdi lakosnak, ha a kiskertem ápolgatásán kívül a havat életemben nem söpörtem el a szomszéd elől, a közösségi programokból pedig soha nem vettem ki a részem. Nem ismerős ez vadásztársasági szinten, vagy tágabban véve az egész vadászközösségben? A vadászjegyig eljutni nem nehéz. Na de onnantól kezdődik csak a java annak, aki komolyan veszi! Állítom, vadásznak nem születik senki. Vadásszá a vadért, a közösségért és nem utolsó sorban a magunkon elvégzett munka tesz. Előbb, vagy utóbb…
Fotó: „Egy a Természettel” Vadászati és Természeti Világkiállítás