Részlet Csathó Kálmán Vadászzsákmány című kötetéből.
Dezső bácsi polgári foglalkozására nézve törvényszéki elnök volt negyven évvel ezelőtt – Erdélyben. Kedves, jóindulatú, vidám ember, aki több józan ésszel, mint törvénytudással intézte a hivatalos dolgait, és véralkatánál fogva már akkor is a szóbeliség híve volt a törvénykezésben, mert szívből utálta az irkafirkát. Úrnak született, úr pedig nem ír, hanem puskával a vállán járja a kukoricaföldeket, és tarka vizslája nyomában lövöldözi a felugráló nyulakat és felröppenő foglyokat...
– Nincs szebb – mondogatta –, mint jó vizslával foglyászni... Csak egy a baj: a jó vizsla ritka, akár a fehér holló! De most van egy remek kis kölyköm... A jövő héten kezdem tanítani. Nem bízom a nevelését senkire... mert csak az az igazi, amit az ember maga tanított...
Nagyon kíváncsi voltam, hogy a bolondos kis vizslakölyökből hogyan válik tudós vadászpajtás, és engedelmet kértem az öregtől, hogy a leckéken jelen lehessek.
– Szívesen! – egyezett bele Dezső bácsi. – De kelj fel korán, mert én máskor nem érek rá, csak hivatal előtt. Hattól hétig tanítom Dorkát minden reggel... Gyere át, nézd végig!... Legalább te is megtanulod ezt a mesterséget...
Dorka körülbelül tíz hónapos lehetett, mikor Dezső bácsi munkába vette. Rövidszőrű, barna foltos német vizsla volt, okos pofájú, kedves kis szuka, barátságos természetű és jóindulatú.
Dezső bácsi azon kezdte a tanítást, hogy azt mondta neki:
– Ülj le! – És, mert Dorka nem engedelmeskedett rögtön a felszólításnak, hozzátette magyarázatul: – Setz dich!
Dorka németül sem lévén hajlandó a parancsot megfogadni, Dezső bácsi nyájasan odahívta magához, megsimogatta a fejét, és azt mondta:
– Ülj le, kiskutyám!... Nem érted?... Ülj leee!!!
És hogy szavának nagyobb súlyt adjon, egyszersmind képet arról, hogy mi vár Dorkára engedetlensége esetén, a korbáccsal végigvágott a földön, mellette. Dorka félreugrott, aztán bámulva meresztette a szemét a gazdájára, mire az sztentori hangon ráordított:
– Leülni!!!
Dorka lesunyta a fülét, behúzta a farkát, és a földre lapulva, hason odakúszott Dezső bácsihoz. Az öreg megtörölte izzadó homlokát, nagyot fújt, és azt mondta:
– Na! Kezded érteni, de nem jól van. Nem feküdni, hanem ülni!
És egypár lépésre eltávolodva a kutyától, megismételte a parancsot:
– Ülj le!
Dorka azonban nemhogy leült volna, hanem fel sem állt. Csak csúszott Dezső bácsi után, alázatos félelemmel. A mester megcsóválta a fejét, rám nézett és azt mondta:
– Makacs gazember! Nagyon makacs!... De majd megtörjük az ellenállását... Gyere ide, Dorka!
Dorka nagy megadásában és alázatosságában most már hanyatt fordult. Dezső bácsi kénytelen volt megsimogatni, mert nyilvánvaló volt, hogy addig nem fog lábra állni.
– Na, ne bolondozz, kiskutyám! Kelj fel, és szépen tanuljunk!... Egy, kettő!... Hopp!
Dorka felbátorodott a biztató hangra, felugrott, bolondosan körülszaladta vagy kétszer az udvart, aztán visszatért Dezső bácsihoz; felugrott rá, két nagy mancsával nekitámaszkodva a gyomrának. Dezső bácsi, hogy a tanuláshoz szükséges fegyelmet visszaállítsa, kénytelen volt a korbáccsal megint vagy kettőt pattintani olyan arccal, mint mikor a tanár a ceruzával kopog a katedrán. A kutya meghökkent, és várakozó ábrázattal nézett az öregre.
– Leülni! – vezényelte Dezső bácsi újra, és nagyot toppantott.
Dorka játékosan megtorpant a két első lábán, jobbra-balra ugrott, mint mikor kutyapajtásaival fogócskázik, aztán megint körülnyargalta őrült iramban az udvart, és lihegve lefeküdt kétlépésnyire Dezső bácsitól. Igazán kedves volt. Dezső bácsi azonban nem találhatta annak, mert az arca elkomorodott. Fáradt és sóhajos hanggal kezdte elölről.
– Gyere ide, Dorka!... Ülj le! – És mert Dorka mozdulatlanul és a szaladástól még lógó nyelvvel csak bámult rá, hirtelen, minden átmenet nélkül, bömbölve rátámadt:
– Leülni! A gazdád keserű mindenit!!! Leülni! Nem érted?!
És kegyetlen haraggal végigvágott rajta.
Dorka vinnyogva ugrott félre, behúzta a farkát, és eloldalgott a szekérszín felé. Dezső bácsi a fejét csóválta:
– Hát ezzel sok bajom lesz! Úgy látszik!...
...Nem mesélem tovább a részleteket, mert szegény Dezső bácsi alapjában véve jó ember volt, de érzem, hogy velem együtt máris mindenki dühbe jött rá a Dorka miatt. A Dorka kiképzésének kísérlete körülbelül két hétig tartott, és abból állt, hogy Dezső bácsi minden reggel hattól hétig ordított, káromkodott, és a lecke befejezéséül kegyetlenül elverte szegény kis kutyát, míg végül az már nem is volt hajlandó szóba állni vele, hanem amint meglátta, hogy közeledik, elbújt az istállóban a jászol alá, ahonnan csak erőszakkal lehetett elővonszolni. Ilyenkor azonban már nem volt hatalom, amely talpra állítsa. Csúszott és hentergett a földön a Dezső bácsi lába előtt, megnyalta a cipőjét, majd amikor az öreg, hogy bizalmat ébresszen benne, megsimogatta, akkor a kezét, de felállni nem volt hajlandó. Mikor végre mégis megtette, hirtelen iramodással visszaszaladt a jászol alá. Dezső bácsi tajtékzott, aztán kijelentette, hogy a Dorka taníthatatlan, és túladott rajta.
– Egye meg a fene! – panaszkodott. – Ez már a harmadik kutya, amelyikkel így járok!... Határozottan pechem van, hogy mindig ilyen makacs dögök kerülnek hozzám. Most már nem is kísérletezem tovább, hanem veszek egy kész vizslát...
Akkoriban nagyon sajnáltam Dezső bácsit – ma nagyon sajnálom Dorkát, és utólag nagyon szeretném tudni, hogy vajon kiheverte-e valaha a Dezső bácsi tanítását... Tudott-e benne az új gazdája bizalmat kelteni? Nem maradt-e szegénykében élete fogytáig a sok igazságtalan büntetéstől valami bizalmatlanság és ellenállás az emberekkel szemben?
Azóta ugyanis azt tapasztaltam, hogy minden egészséges kutyában – és lóban is – szinte ég a vágy, hogy megtegye, amit a gazdája kíván tőle, csak megértse a parancsot. Makacsságról a kutya részéről soha sincs szó. Amit a kutya makacsságának mondanak, az rendesen az idomító tudatlansága vagy türelmetlensége. Legrosszabb esetben a már elrontott, megkínzott szegény eb bizalmatlansága, félelme, aminek csak a megnyilvánulása olyan, mintha makacsság volna. Ha egy kutya jó idomító kezében eleitől fogva makacsnak bizonyul, annak rendesen az az oka, hogy nem egészséges. Valójában ez sem makacsság, hanem többnyire csak közömbösség, a játékos kedvnek a hiánya.
De idomításhoz csak az fogjon, aki ért hozzá. Azaz, ha hozzá akar fogni, előbb tanulja meg! Mert ez is éppen úgy mesterség, mint a többi: meg lehet tanulni. Annak, akiben van jó szándék, türelem meg egy kis tehetség – vagy mondjuk szerényebben: érzék –, nem is nagyon nehéz. A titka az, hogy az illető képes legyen rá, hogy magát a kutya helyzetébe képzelje, és annak a kis eszével tudjon gondolkozni. De még az ilyen ember se felejtse el soha, hogy igazán jó idomító csak abból válhatik, aki szereti az állatot, mint ahogy jó tanár is csak abból, aki szereti a gyereket.
De nemcsak jó idomító, hanem jó vizslás vadász is csak az ilyen ember lehet. Mert az idomítás és a vizslával való vadászat valójában egy és ugyanaz. Aki nem vált be idomítónak, az hiába vesz egy úgynevezett kész vizslát, mert akármilyen kitűnő is a kutya, el fogja rontani.
Hogy ez mennyire így van, azt ugyancsak a Dezső bácsi esete bizonyítja. Mert a Dorkával való kudarc után vett az öreg egy pompásan betanított, kitűnő orrú német kanvizslát, de azzal sem boldogult. Kárónak hívták szegény, jobb sorsra érdemes ebet, és egypárszor volt alkalmam látni, hogyan vadászott vele Dezső bácsi...
Forró augusztusi délután elmentem az öreggel hajtónak. Ő a kukorica szélén lépkedett, nyomában a Káróval, én benne a kukoricában. Még csak a közepén jártunk a keskeny csíknak, mikor felszállt belőle egy nagy csapat fogoly. Dezső bácsi duplázott, és majdnem egyidejűleg a lövéssel, rákiáltott a kutyára:
– Káró! Apport!
Magam nem látván ki a kukoricából, azt sem láthattam, esett-e a lövésre valami, de ezek után bizonyosra vettem. Elcsodálkoztam hát, hogy a Káró nem talál semmit, sőt keresni is csak ímmel-ámmal keres, majd azt is abbahagyja, és visszatér lábhoz. Dezső bácsi morgott:
– Le kellett pedig, hogy essék!... Mert a lövés után nem láttam repülni!...
Erre már némi halvány gyanú kezdett derengeni bennem, hogy ilyen körülmények között talán mégis a Kárónak lehet igaza, de az öreg tüstént visszarántott a tekintélyrombolásnak erről a veszedelmes ösvényéről, mert hozzátette:
– Úgy látszik, nincs valami különös orra ennek a kutyának!...
Egy rétre értünk, és ott Dezső bácsi előreküldte a Kárót, hogy keressen. Ez vígan szaladt előre vagy ötven lépést, és ott elkezdett keresztben pásztázni. Dezső bácsi azonban visszahívta türelmetlenül:
– Káró! Káró! Vissza!... – És azt morogta: – Úgy látom, szeles is! Még fel találja zavarni messziről a foglyokat!
A Káró engedelmesen hátravonult, és a gazdája bal lábszára mellett, apró lépésekkel, meg-megállva ment utána. Körülbelül a rét közepén Dezső bácsi újra rászólt:
– Keress! Előre! – Mert nem vette észre, hogy mögötte a kutya egyszerre megmerevedett és állt. Ebben a pillanatban, vagy tízlépésnyire előttünk, felkelt egy csapat fogoly. Káró lehasalt. Dezső bácsi duplázott, és nyomban rá elkiáltotta magát:
– Apport!
A kutya felugrott a vezényszóra, előrefutott néhány lépést, de aztán megállt és visszanézett a gazdájára, mert nyilván éppen úgy nem látott esni semmit, mint jómagam.
– Apport! – kiáltotta Dezső bácsi most már dühösen úgy, hogy egy szerencsétlen nyúl ijedten felugrott a vackából vagy húszlépésnyire, és elkezdett futni a nyílt terepen. Káró valószínűleg azt gondolta, hogy az „apport” felszólítás a nyúlra értendő, és egy pillanatnyi habozás után utánaeredt. Dezső bácsi magából kikelve ordította:
– Káró! Káró!... Azt a keserű világát a nevelőapádnak!... Ide gyere!
Káró azonban ezt már valószínűleg nem is hallotta. Eltűnt a domb mögött a nyúl nyomában. Dezső bácsinak végre eszébe jutott, hogy elővegye a sípot, és belefújt. A kutya egy-két pillanat múlva újból feltűnt a dombélen, majd lógó nyelvvel, lihegve állt meg Dezső bácsi előtt, vagy húszlépésnyire. Az öreg elővette öve mellől a korbácsot, mire szegény Káró lehasalt.
– Látod! – szólt Dezső bácsi. – Tudja a betyár, hogy rossz fát tett a tűzre, és most fél! - És, hogy a nyomorult állatot félelmének jogosságáról meggyőzze, elrakta a szegényt irgalmatlanul...
Akkor még nem tudtam, de ma már tisztában vagyok vele, hogy a Káró egyáltalában nem is sejtette, miért kapott ki. Minthogy azonban valami összefüggést okvetlenül keresett a viselkedése és a büntetés között, alighanem arra a következtetésre jutott, hogy azért verték meg, mert visszatért. Mert ez a cselekedete volt időben legközelebb a büntetéséhez. Csakis ennek tulajdonítható, azaz egypár hasonló esetnek, hogy később, ha ilyesmibe keveredett, nem ment vissza többé Dezső bácsihoz, hanem hazaszökött. Amiért aztán Dezső bácsi egyszer mérgében agyonlőtte.
– Mert nekem csak nyúltiszta kutya kell! – mondta. – De nem bírok egyre sem szert tenni, amelyik be ne ugranék a nyúl után!
Nagy részvéttel adtam igazat Dezső bácsinak, mert akkor még ő volt a tekintély a szememben, holott a Kárónak kellett volna annak lennie. Ő, szegény, tudta volna a leckéjét jól, és azért romlott el tudatlan gazdája kezében éppen, mert a végletekig tanulékony volt. Tehetett ő róla, ha Dezső bácsi minden nyúlnak, amit elhibázott, utánaküldte? Ezzel minden kutyát rá lehet szoktatni a nyúlkergetésre, és az ilyentől aztán mindent lehet várni, csak nyúltisztaságot nem.
Holott semmi sem könnyebb, mint a kutyát a nyúlra való beugrásról leszoktatni. Csak nem akkor kell megverni, mikor az eredménytelen kergetésből visszatér, hanem abban a pillanatban lőni farba csúzlival, mikor beugrik. Ha Dezső bácsi ezt úgy látta volna, mint ahogy én később láttam egy jó vizslás vadásztól, tanúja lett volna annak a csodának, hogy a kutya úgy jön vissza erre a „figyelmeztetésre”, mintha zsinóron húznák, két ilyen eset után pedig végképpen lemond róla, hogy a nyúlnak utánaszaladjon. Hanem aztán persze az ilyen kutyát nem is szabad sebzett vagy pláne elhibázott nyúl után küldözgetni. A nyulat különben is becsületesen agyon kell lőni! Bukfencre! De még az ilyet sem való kutyával apportíroztatni – felveheti azt az ember maga is, vagy felvetetheti a hajtóval.
Mert a kutya elég értelmes lény, de több értelmet tulajdonítani neki éppen olyan tévedés, mint kevesebbet tenni fel róla. Értelme, esze annak legyen, aki meg akarja magát a kutyával értetni. Sőt, ne csak esze legyen, hanem szíve is, hogy beismerje, ha szeleskedett, ha ügyetlen volt, ha hibázott, és ne okolja maga helyett a kutyáját!
Jó vizslája csak az ilyen vadásznak lehet, és örömét is csak ilyen lelheti a vele való vadászatban. A többinek a kutya csak bosszúság, és – ami még sokkal nagyobb baj – ő maga csak átok a kutyájának.