Önkéntelenül fékezek, mintha önállósította volna magát a lábam. Egy kislány magyar vizslát vezet a belvárost átszelő, nagy forgalmú út melletti járdán.
Rájuk tapad a tekintetem, miközben elhaladok mellettük. Ha nem autóban ülnék, megállnék, szóba elegyednék a leánykával, hogy megsimogathassam a kutyáját. Akárhol és akárhányszor találkozom vizslával, megrezdül bennem valami.
Vadászéletem legszebb évtizedeiben mindig volt vizslám. Az első Szundi volt. Ajándékba kaptam, tenyérnyi kiskutya korában. Akkoriban még volt fácán a területünkön, nagy reményeket fűztem hát új szerzeményemhez. Tudatos és szakszerűnek gondolt kiképzésnek vetettem alá. Jártuk a mezőt, a fasorokat, nádasokat. Érdekelte a dolog, izgatták a szagok, zajok. A kedve és a lendülete azonban az első lövés eldördültekor végzetesen megtört. Ha zöld ruhát öltöttem, örült, ugrált, boldog volt. Előbb foglalta el a helyét az autóban, mint én. De kiszállni már nem akart. Ez hónapokig így ment. Egy alkalommal feleségem is eljött velünk a társas fácánvadászatra, és Szundi kiszállt vele, lelkesen keresett neki, és amikor alkalma adódott rá, még egy fácánt is lopott valakitől a számára…
Toni, második magyar vizslám már „nagyvadvadász” volt. Önállóan felment előttem a magaslesre, órákig feküdt a lábamnál szótlanul és mozdulatlanul. Ám ha valami, akár csak egy nyúl is, megmozdult valahol a közelünkben, azonnal felkapta a fejét, bármily sötét is volt az éjszaka.
Harmadik és egyben utolsó vizslám Vitéz, Toni fia volt. Mit mondjak róla? Először a legkényelmesebb fotelt foglalta el, majd beköltözött a feleségem ágyába. Leste a mozdulatainkat, a szemünket, értette az emberi beszédet. Az autóm hangját már akkor felismerte, amikor behajtottam az utcánkba. Fantasztikus érzékszerveit a szeretet vezérelte. 2013. április 12-én temettem el. Tizenhárom éves volt, magam hetvenhárom. Könnyeztem. Megértettem, hogy már nem lehet több vizslám.
Minden vizsla arcában az én volt vizsláim arcát látom. Más lennék, ha nem lettek volna. Sokat tanultam tőlük. Mindenekelőtt azt, hogy csak a feltétel nélküli szeretet boldogít. És hogy a szeretetet ki is kell mutatni. Arra is Vitéz döbbentett rá, hogy az ölelés milyen varázserejű. Mint ahogy arra is, hogy a feladat, a munka: öröm.