Tavaly, a vizsgaidőszakom előtt és után, szinte minden hajnalomat és estémet vadfotózással töltöttem.
Az egyik hivatásos vadász barátom területére is sokat jártam fotózni. Rengeteg őzet megismertem, köztük számos jó bakot is. Ennek kapcsán kérdeztek meg a terület gazdái, hogy nincs-e kedvem besegíteni a vadásztatásba. Osztrák vendégek érkeznek hozzájuk néhány napon belül, örülnének, hogyha be tudnék segíteni. Ezzel a felkéréssel újabb vizsgát vehettem lajstromba. Ugyanis fiatalkorom ellenére tényleg lövettem már jó pár bakot, de azok mind saját vadászterületen, több évre visszamenőleg, szinte névről ismert őzek voltak. Viszont ez a mostani teljesen más lesz: ismert bakokra fogunk ugyan vadászni, de mégsem tudom pontosan a korábbi „teljesítményüket”, valamint idegen honi vadászokat sem kísértem még soha. Nagyon készültem az első kimenetelre, úgy éreztem magam, mintha az egyik legkomolyabb vizsgám előtt állnék. Itt értettem meg igazán, hogy milyen hatalmas felelősség nyomja a kísérő vadász vállát. Ugyanis idejön egy vadászember több száz kilométerről, rengeteget utazva, rengeteg pénzt elköltve, és ezekért cserébe szeretné jól érezni magát. És sikerének a kulcsa kísérőjének a felkészültségében rejlik.
Ennek a gondolatmenetnek a függvényében (ha már matematikából is kell vizsgáznom, húzzunk párhuzamot) készültem, mondhatni, nagyon szorgalmas diákként. Igyekeztem még több időt kint tölteni a területen, még jobban megismerni a számomra kijelölt revírben élő őzeket, szokásaikat, és az idegen nyelvet is elkezdtem gyakorolni, kicsit frissíteni tudásomat. Más szemmel kezdtem nézni a tájra, az eddigi vadfotós és vadász látásmódomat kicsit át kellett formázni: a vadászatok „menetrendjét” kezdtem tervezgetni, melyik fasor mögül hogyan kell majd kicserkelnem, hogy jó lövőhelyzetbe hozzam a vendéget, melyik bakot honnan fogjuk tudni lőtávolságra megközelíteni…
A vadászat napján az osztrák vadászokkal – a nyelvüket beszélő egyedüli kísérőként – hamar barátságot kötöttünk. Gyorsan megbeszéltük, hogy ki kivel vadászik, aztán már indultunk is a területre. Estére csak egy „bemelegítő” kört terveztem. Szükség is volt rá, hiszen hibázással indítottuk a vadászatot. Picit elszontyolodva tértünk vissza a többiekhez. Mondtam vendégemnek, hogy semmi baj, majd reggel javítunk.
Hajnalban egy beállt, szűk állású hatos baknál kezdtünk. Megszokott helyén találtuk, amint egy sutával csipegetett. Nagyjából 60 méterre cserkeltük be, és egy jó lövéssel sikerült is terítékre hoznunk.
Jókedvvel folytattuk vadászatunkat, és a reggel még tartogatott számunkra vadászélményeket, ugyanis kiszúrtunk egy „jónak” tűnő bakot. Nagy kerülővel közelebb mentünk hozzá, majd a terepjárót egy garád mögött eldugva, rácserkeltünk. Ekkor már csak 100–120 méterre lehetett. Rövid bírálás után kimondtam a „szentenciát”. Ha tetszik, akkor elejthetjük. Egy örökös közepes, hosszú szárú, nagyon vékony, 6 év forma hatos bak volt, rövid ágakkal. Vendégem mondta, hogy menjünk picit közelebb. A fák takarásában így is tettünk, és sikerült is elejtenünk a második bakunkat. Nagyon örült mindenki a sikeres reggelnek, a puska is tokba került már, bár még egy kisebb kört mentünk a területen.
Estére mondta a vendégem, hogy már csak különleges bakot szeretne lőni. Már nagyon szürkült, mikor egy nemesnyaras melletti kökénygarád szélén megláttunk egy őzet. Első pillantásra láttam, hogy ilyen bakot keresünk, így már pattantunk is ki a kocsiból, és elindultunk becserkelni. Jól sikerült, mert mintegy 70 méterre kerültünk a kiszemelt őzhöz. Nagyon izgultunk mindketten, hiszen láttuk, hogy jó bakkal van dolgunk. Vendégemnek mégis sikerült terítékre hoznia élete bakját. Egy szűk állású, apró ágakkal rendelkező, sötét színű, erősen gyöngyözött agancsú baknak adhattuk meg a végtisztességet. Agancsának tömege 440 gramm feletti volt. Büszkeség töltött el, hogy a 2 éve szellemként élő bakot sikerült meglövetnem. Nagyon jó volt látni a vendég örömét…