Nemrég hallottam egy több mint 40 éve, Miskolc határában esett „vízibak” történetét. Aki elmesélte – az elejtő akkor tizenéves fiaként – maga is jelen volt a különleges cserkelésen.
Édesapjával, két völgy találkozásánál kialakult, egy sással és náddal sűrűn körbevett tavacska környékén ismertek egy igen tekintélyes agancsot viselő őzet, aki folyamatosan, fedett területen, és csak nagyon keveset mozgott.
Már a sokadik esti cserkelés is a vége felé járt, mert a leskelődés kezdett hiábavalónak látszani, így a vadász hazafelé indult. Fia még megállt egy pillanatra a sásos sűrű mellett. Hallgatózott. A sekély tó felől apró csobbanásokat hallott, így a sűrű közt bujkálva kíváncsian kúszott egyre közelebb a vízhez, melynek közepén az ismert bak állt. Egykedvűen vízinövényeket eszegetett. Halk jelzés az apának, és a már élénken figyelő bak, a szabadkézből leadott lövésre egyszer csak eltűnt a tóból. Kistestű bak volt, nagy, hatos aganccsal, csak apró hátsó szemágairól lehetett tudni, hogy igen, Ő volt az…
2025 májusában, immár maga is meglett férfiként (mert azóta fia is apává, meg vadásszá vált), ismét a környéken cserkelt, mint annak idején az édesapjával. Ismert egy sokat rejtőzködő bakot, aki ritkán került szem elé, és ha látták is, mindig csak a patak környékén, olykor annak vizében tartózkodott. Egyik este, már a lővilág határán futottak össze, de a patak völgyére hirtelen ráterülő szürkület nem engedte az alapos bírálatot…
Másnap este egy domb oldaláról szemlélte a környéket, teljes napvilágnál, amikor megakadt a szeme, egy, a magas fűben sötétlő szabályos ágpáron. Ahogy élesítette a messzelátót, bizonyossá vált, hogy az ágakat, időnként megmozduló, legyezgető fülek veszik körül. A bak a patak mellett feküdt!
Amilyen gyorsan csak tudott, nesztelenül került egyre közelebb az őzhöz, már közelebb volt nyolcvan méternél is, amikor az agancsos hirtelen felállt, majd mereven nézni kezdte az érkező vadászt. Közben idegesen dobbantott.
A dörrenésre, a magas fű közt csörtetve, a patak felé menekült, majd csobogott a víz, és csend lett a patak fölött.
Türelmetlenül várt, izgatottan indult a rálövés helyére, ahol sötétvörös vért talált. A csapa a patak széléig vezetett, onnan mintha felszívódott volna. A patak innenső oldalán még ott volt, de a másik part homokjában nem látszott sem csülökvágta nyom, sem víz, sem vér. Újra le, és újra fel, de a bak nincs sehol. Már elemlámpa is kell a kereséshez, a környéket már százszor megnézte, és nincs nyom. Úgy gondolta, hogy aznapra feladja. Majd holnap reggel, vérebbel – gondolta. Közben még egyszer rávilágított a túlsó part bokraira, és félszemmel oldalt pillantva, a sötét vízfelszín alatt egy őzforma alak sziluettje bontakozott ki a felakadt uszadékfák közül. Valahol már látott ilyet…
Kezében tartja a fejét, hatos az agancsa, hosszú a szára, csak az egyik hátsó ága rövidebb. Ő is a víz alatt pihent meg, mint negyven éve az a másik, az édesapjáé…