Már- már közhelyként emlegetjük, hogy a sikeres vadgazdálkodás elengedhetetlen része az itatás, a víz megléte…
Egyre több lehetőség áll a vadászatra jogosultak rendelkezésére vizes élőhely kialakítására, azonban ez csak tűneti kezelésként hat. Sajnos a klimatikus hatásokra nem tudunk megoldást találni; nem tudjuk az élőhely vízigényét befolyásolni. Gondoljunk arra is, hogy a felszíni vízkészletünk 96 százaléka határon túlról érkezik az ezzel együtt járó negatív következményeket is ide sorolva, mint például az ártéri erdőkbe felhalmozódó uszadék- szeméttel.
Az elmúlt évben a nyári aszályra az Agrárkár-enyhítési alap adatai szerint 35 milliárd (!) forintot különítettek el, ami nem kevés, de ez tényleg csak enyhítette a problémát. Adott a kérdés: mit tehetünk az állítólagos klímaválsággal? Létezik? Tényleg kell aggódnunk? Tényleg az a megoldás, hogy lecsökkentjük az ökológiai lábnyomunkat? Az lesz a kiút, ha a fenntarthatóság fogalmával leplezzük a túlzott fogyasztási vágyunk kiszolgálását jelentő „multi- kultit”? Vagy tanulunk az elődök példájából, újra gondoljuk a vízgazdálkodásunkat, a táj, a benne élő vadvilág és ember kapcsolatát, illetve ahol csak tudunk, visszatérünk az árterek gazdasági hasznosításához.
Hol is kezdjük, kezdjem? Egy középkori mondás szerint a Tisza 1/3 rész hal és 2/3 rész víz… volt. A nagy folyóink és az azokba csatlakozó mellékfolyók ártere olyan gazdag életteret biztosított, amelyben ember valamint állat jól érezte magát. Természetesen az akkori és jelenkori viszonyokat nem említhetjük egy lapon, azonban a kialakult vízhiány okai egy rosszul átgondolt stratégia eredménye, egy folyamat következménye, amit ma nekünk kell(ene) megoldani, bár ez nem vagy-vagy kérdése, hanem halaszthatatlan feladat.
Az ártéri, azaz fokgazdálkodás lényege, hogy az áradáskor megjelenő víztöbbletet csatornák, morotvák segítségével a termőterület (szántók, gyümölcsösök, legelők) belsejébe vezették, ott tartották. Ez kedvezett a halászatnak, a vízi vad vagy a gímszarvas állományának. Elmondhatjuk, hogy a táj, a benne lévő élet a folyótól függött. Ez hatott az építészetre, az emberek szakrális látásmódjára, erős szimbiózis alakult ki.
Az első károkozás a Mária Terézia féle 1767-ben kiadott Úrbéri Rendeletből adódott, amely következtében a szántóföldi kultúrák megnöveléséhez lezárták a folyókhoz kapcsolódó fokokat. Azonban az egy évszázad múlva meginduló folyószabályozásokkal vette kezdetét az a probléma, ami mára öltött testet. A szabályozás megkezdése előtt (1846) a Tisza rendkívül kiterjedt ártérrel, összesen 1,2 millió (!) hektár rendelkezett, amelyből 220 ezer hektárt egész évben víz borított. Gyakorlatilag a Tisza, a Szamos és a Bodrog folyók egy nagy ártéri világot hatroltak. A szabályozás szükségszerűségét a megváltozott gazdasági helyzettel magyarázták. Széchenyi és társai Angliából hozva az új piaci látásmódot, a hajózhatóság, a mezőgazdaság és a településszerkezet növelése érdekében döntöttek például a Tisza átalakítása mellett. Ennek hosszú távú következményeiről nem rendelkeztek tanulmányokkal a mezo- és mikroklíma vagy a talajszerkezet változása kapcsán. A Tisza 1419 km hosszából 100 kanyarulat átvágásával 962 km maradt. Ezt tovább csonkította a Trianoni Békediktátum. A víz lefolyási sebessége 2-2,5-szeresére nőtt, a vízmentes terület kb. 1,7 millió (!) hektár lett. Ehhez tartozott kb. 4200 kilométer töltés. Ennek következtében a hordalék a hullámtérben, azaz a töltések között rakódott le, ezzel folyamatosan növelve az árvíz szintjét. Erre reagálva kezdődött meg a töltések magasítása.
Nem számoltak a folyó domborzati viszonyok miatt változó folyási- sebesség különbségével. Áradás alkalmával a felsőbb szakaszokról gyorsabban levonuló víztömeg az Alföldön lelassult részhez ért, feltorlódott. Ennek volt köszönhető az 1970-es és 2001-es tiszai árvízek. Mivel a pusztítás milliárdos károkat okozott ezt újabb töltésekkel, gátakkal próbálták ellensúlyozni. Egy szó, mint száz: a tájat alakító, éltető vizet elválasztották a tájban és tájból élő embertől és állatvilágtól. Megszűnt az a kultúra, világ- és életszemlélet, amit a folyó áldása jelentett. Mielőtt még bárki azt hinné, hogy az elődökön kérném számon a következményeket, téved. Hiszem, hogy őket a jószándék, a nemzet fejlődésének, felemelkedésének víziója vezette. A mai helyzet arra hív minket, hogy mi is hozzátegyük tudásunk legjavát és ugyanúgy a kárpát- medencei élettér gazdagítása vezérelje tetteinket, ne kapzsiság. A kommunizmusban, az eszme érdekében, végleg felszámolták mindazt, ami embert- tájat összekötött. Kivágták az erdőket, hogy szántóföldet létesítsenek helyette. Ennek következménye, hogy felgyorsult a kipárolgás, a létrejövő meleg légtömeg nem kedvez a pára- és felhőképződésnek. Az erdők ennek ellentétét okozzák, ugyanis a talajszerkezet (avar réteg) szivacsként zárja magába a nedvességet, a lombkorona lassítja a kipárolgást és az árnyékoltság miatt nagyobb a páraképződés. Viszont ez csak optimális vízkészlet mellett működhet.
Az ismertetett adatok, úgy hiszem, segítenek az eligazodásban. Új alapokra kell helyeznünk az agráriumot. Az aszálytűrő kukorica kifejlesztése helyett az ország termőterületeit kellene átvizsgálnunk, megőrizni a vizet dédunokáinknak. Lassan már csak nevében ismerjük a „szabolcsi almát” vagy a „szatmári szilvát”, hiszen eltűnő félben van az világ, amelyben ezek a gyümölcsök érni tudtak. Ha még az Úr Isten ad kétszáz évet, akkor ükunokáink számára is legyen szívgyönyörködtető muzsika a madárdal, megrendülve hallgathassák szeptemberi erdőben szerelmesen orgonázó gímbikát. A jövőt most építjük…
