A viszaki patakon száraz lábbal gázolnak át a vadászok a nyugati oldalra. Hónapok óta nincs egy szemernyi víz sem benne. Hogy a vad hova jár ilyenkor inni, nem tudom… Ezen gondolkodom, miközben Péter és Misi Pajtival beáll a part mellé, hogy a kiszáradt nádat és a közeli bokrokat megzörgessék. A fiatal német vizsla játékos, el-elrohan az erdő felé, mígnem gazdája szigorú kiáltására be nem áll a hajtásba.
A keleti oldalon Feri és Attila marad, három jó kutyával. Frisco erős testű, energikus, Rozi fiatal, szinte kecses alkatú. Lili tapasztalt és fegyelmezett, mind közül a legtöbbet látott kutya. Weimariak mindhárman. Mögöttük ballagok, és áldom a jó szerencsémet, hogy velük vadászhatom. Öt vadász, négy kutyával…
Ennek ellenére a patakmeder üres. Várnám, hogy felrepüljön valami szép kakas, vagy tyúkot lássunk legalább, de nincs semmi a kifakult nádban, és a megdőlt füvet is hiába verik fel a kutyák.
Félnapi vadászat eredménye egyetlen szajkó és két kakas, ami egyébként nem ad okot a bánkódásra. – De majd a viszaki pataknál! – mondogattuk napközben.
A hajtás lassú, hagyjuk dolgozni a kutyákat.
Lili vezéregyéniség, a gazdája közelében mozog, a puska alatt, röviden keres. Egyetlen intésre bármilyen sűrűbe bemegy, de jórészt önállóan kutat. Rozi, mint egy árnyék, követi az anyját. Frisco hol velük, hol előttük pásztázza a nádat. Ha van itt fácán, megtalálják, tudom.
Néhol akkora a nád, és annyira benőtte valami erős szárú folyondár, hogy a vizslák alig tudnak közé bebújni, de Lili jól mozgatja kis csapatát.
Attila felemeli a kezét, majd kutyájára mutat. – Ott ment a kakas – mondja halkan. Figyelem a vizslát, az orra a földön, léptei lassúak, amikor belép a nád közé. Egyetlen pillanat, és kirobban a fácán a mederből, én pedig rásütöm a puskát. Elsőre mögé lövök, de közben van időm javítani, a másik csövet már jól elébe húzom. A kakas lehull, és mire eszmélek s újratöltök, Lili már a szájában viszi a gazdája felé.