Studinka László Egy vadász kalandozásai című kötetének bevezetője.
Apám, aki nagy vadász volt, kilencvennégy éves korában hunyt el végelgyengülésben, szellemi képességeinek teljes birtokában. Időskorában gyakran mondogatta: „Aki sokáig él, sokat köhög.”
Ez átvitt értelemben rám is vonatkozik, mert immáron ötvenkét éves vadászati pályafutásom alatt, amelyből büszke harmincöt évet hivatásos vadász voltam, nagyon sok vadászt ismertem meg, akik közül több valódi barátommá is vált. Ők ma már az egész világon szétszórtan élnek. Közülük sokan segítettek abban, hogy ez a könyv létrejöhetett.
Életemnek „időrendi” megtervezése tulajdonképpen nem volt teljesen szerencsés. Ifjúkori éveim egybeestek hazám vadászatának legkimagaslóbb éveivel, különösen az apróvad tekintetében. Apám munkaköre lehetővé tette, hogy mi annak idején meseszerűnek tűnő vadászati lehetőségekben részesülhessünk. Csak a jobb megértés kedvéért, nem pedig „felvágásként” szabadjon elmondanom, hogy a huszonhatodik életévemig, ahogy az addig pontosan vezetett vadásznaplómból kitűnik, körülbelül huszonöt szarvasbikát, több mint száz őzbakot és kereken huszonkétezer darab apróvadat hoztam terítékre.
Azután hivatásos vadász lettem, és összesen huszonöt év telt el, míg ismét külföldön vadászhattam.
Ötvenedik életévemig „igazi” hivatásos vadász voltam, egy óriási vadászterület vadászati vezetője, ahonnan nem mehettem, de nem is akartam elmenni alkalmanként adódó vadászatokra külföldre, amire akkoriban már szórványos lehetőségek kínálkoztak.
Nem egészségi okokból, hanem a „körülmények miatt” elhagytam az aktív hivatásosvadász-pályát, és belevetettem magam három év tartamára egy hasonlóképpen szép, hozzám illő munkába: a Vadászati Világkiállítás előkészítésébe. Az irodai munka kötöttségeit, mert hiszen ez tulajdonképpen ilyen munkakör volt, természetesen nehezen tudtam elviselni, bár aránylag sokat mozogtam a vadászterületeken, hogy az általam előkészítendő magyar bemutatókhoz kiállítási és fotóanyagot gyűjthessek és állíthassak össze. De hiszen első ízben történt, hogy ilyen helyzetbe kényszerültem.
Néhány hónap múlva azonban felgyulladt bennem az értelem fénye. Minden éremnek két oldala van. Most nem voltam a vadászterületen vendégekhez és vadászati idényekhez kötve, így jobban rendelkezhettem a szabad időmmel, és eleget tehettem néhány régóta fennálló vadászati meghívásnak külföldön.
Valamelyik vadászvendégemtől hallottam egy kínai életbölcsességet: „Siess, mert nem tudod, milyen késő van már!”
Azóta ehhez tartom magam, és jól jártam vele. Először is üstökön ragadtam a kínálkozó lehetőséget, és meglátogattam azokat a barátokat, akik az Alpok területére hívtak meg, és így még idejében, kiváló erőnlétben részesülhettem a magashegyi vadászat varázsában és örömeiben.
A kiállítás után és feladatom befejezésekor ismét válaszút elé kerültem. Hogyan töltsem el a hátralévő éveket? (Ötvenhárom éves voltam akkoriban.) Vadászattal, kihasználva viszonylagos függetlenségemet? Még mindig telve voltam vállalkozási kedvvel, és komolyan játszottam azzal a gondolattal, hogy Perzsiában vagy Argentínában vadászati feladatot vállaljak. Hazám lehetőségei túlságosan beszűkültek számomra.
Természetesen ehhez már túl késő volt! Ezt be kellett látnom, amikor a sors drasztikusan megintett.
Hirtelen súlyos légszomj lépett fel nálam. Amikor ezzel mit sem törődve, éppenséggel a Keleti-Kárpátok magashegyeibe mentem szarvasbőgésre, még egy enyhe szívinfarktust is kaptam.
Ez egy csapásra eldöntötte a kérdést! Ötvennégy évesen betegség miatt nyugdíjaztak – ez nyolc évvel ezelőtt volt –, és most hozzájutottam régen vágyott teljes függetlenségemhez. Azóta igyekszem ezt teljes mértékben kiélvezni, naponta örvendezek miatta, és egyre többet gondolok a bölcs kínai mondásra...
De ezért nagyon drága árat kellett fizetnem: egykori vasegészségem jó részét és munkaképességemet adtam érte cserébe. Ezt nem panaszkodásként mondom, mert fatalista vagyok, és tudom, hogy ez az a bizonyos kiszmet – a végzet!
A sok testi fogyatékosság túlságosan beszűkíti vadászati aktivitásomat, mert még egy kis „huplira”, egy kis dombocskára sem vagyok képes feljutni. Ahol a levegő valamivel „vékonyabb”, azaz ritkább, alig tudok a terepen előrehaladni, legfeljebb sík utakon vagy ösvényeken, elővigyázatosan és lassan. Arra a kevésre kell korlátozódnom, amire testileg még képes vagyok. De a barátaim segítenek nekem évente olyan vadászati lehetőségeket találni, melyek kihívásainak még meg tudok felelni, és amelyek örömet okoznak.
Gyakran hallom ismerősöktől bel- és külföldön: „Neked jó, hiszen te mindenhol vadászol!” Erre azt szoktam válaszolni: „Na, akkor csináld utánam! Szerezz barátokat, akik meghívnak, írj pár könyvet, hogy a szükséges aprópénzed meglegyen, és tanulj hozzá néhány nyelvet!” A fiataloknak azonban röviden csak annyit mondok: „Cserélni akarsz velem? De akkor cserélj kort és egészséget is!...”
Nem vagyok trófeavadász, sem „síszer”, bár a sportos repülő vaddal nem tudok betelni. Ezzel szemben fiatalkorom óta szeretek mindenfajta vadászati ínyencfalatot, különleges vadat és különleges vadászati lehetőségeket, amelyek a szokásostól eltérőek. Dédelgetett vadászati vágyálmaim némelyikét hosszú vadászéletemben képes voltam megvalósítani. Elejthettem egy morcos kafferbivalyt, vadászhattam Skóciában hajtott grouse-ra és Spanyolországban vöröslábú fogolyra, és lőhettem hazámban valóban magas, szél hajtotta fácánkakasokat. De sok minden csupán álom maradt: mindenekelőtt egy becserkelt erős kárpáti szarvasbika, azután valahol egy cserkelésben vagy hajtásban, de nem dögön lőtt jó medve, egy üzekedő zergebak a Déli-Kárpátokban, a Retyezát vagy a Fogarasi-havasok sziklaszirtjein, egy jávorszarvasbika Alaszkában és egy jó, erős nagy kudu. És ha már álmodozom, akkor természetesen óriásbirkák és kecskék a „világ tetejéről”.
De a nagyzási hóbortomat el kell felejtenem, és el is akarom. Mindabból, amit élveztem, legfeljebb csak a jól szervezett, kényelmes repülővad-vadászatok maradnak, no meg a szalonkahúzás! De elégedett vagyok azzal, amivel jó szerencsém életem alkonyán még megajándékoz. Ezek nagyon szerény vadászatok és terítékek, amelyekről be kell számolnom, valamint néhány jó trófea, amelyek zsákmányolásáról mesélhetek. Van több száz, esetleg ezer olyan vadász is, aki többet vadászott, mint én, több trófeát akasztott fel a háza falaira, és érdekfeszítőbb élményekkel rendelkezik, mint én.
Jómagam keveset zsákmányoltam, de sok élményt szereztem, sokat néztem, figyeltem és láttam. Közülük sokat a nagy, ismert, nemzetközi vadászutaktól és cserkelőutaktól távol. Talán ezért érdemes ezt a könyvet elolvasni.