Részlet Nadler Herbert Vadásznapok, vadászévek című kötetéből.
„Palmarum-trallarum”, mondja a közismert német vadászmondásnak befejező sora, ami vadásznyelven azt jelenti, hogy virágvasárnap vége a szalonkahúzásnak, vége a tavaszodás első jeleitől kezdve várva várt, költői hangulattal teli vadászörömnek, az erdő fölött esténként és hajnalonként húzó szalonka lesésének.
De Palmarum nem mindig, nem minden esztendőben, sem minden vidéken jelent egyúttal „trallarum”-ot is, miképpen Oculi sem hozza meg okvetlenül mindenüvé erdőnk hosszúcsőrű vendégét, noha az említett német vadászmondás szerint Oculira kell megérkeznie.
1928 elején sokáig tartott nálunk a tél és későn tavaszodon. Az erdőt-mezőt járó vadásznak tűnhetett fel leginkább, mennyire késik a növényzet ébredése téli dermedtségéből, milyen későn indul meg a rügyfakadás, bimbózás.
Még március közepén túl, Laetare körül is keményre fagyott éjjelenként a föld, és a rekettyefűz ezüstszínű, bársonyos barkáitól eltekintve, az erdőnek bár hómentes, de még téli képe volt. Sőt a Pilis-hegységben a magasabb hegyek északi oldalának rejtett, szélvédett, árnyékos árkaiban még hó is akadt. A nyáron sűrűen lombos, mindent elrejtő erdő még messzire átlátszó volt. A magasabb fák koronája csupa kopasz ágazat; csak a cseres-tölgyes vágások voltak még lombosak a cserjéken ősz óta fennakadt, elszáradt, rozsdasárga levelektől. Még nem nyílt ki a fűz barkája, nem virágzott a som, még nem zöld felfakadt rügyeivel a galagonya, mint más esztendőkben ilyenkor, március derekán.
Hiányzott a szalonkát leső vadásznak egyik nagy gyönyörűsége, az esti rigódal is. Az erdő kedves kis dalosainak apró szívében még nem ébredtek a kikeletnek derűre, dalra fakasztó érzelmei; elnémította őket a hideg északi szél és az éjjelenként egyre megismétlődő öt-hat fokos fagy.
A tavasz minden jelensége vagy két hetet késett. Oculira a Pilisbe még nem érkeztek meg a szalonkák, és az 1928-ban március 18-ára esett Laetare napján – amely az említett német vadászmondás szerint a tavaszi húzásnak legfőbb időpontja –, mentem ki először esti lesre, mert csak előtte való nap látott a vadőr első ízben két szalonkát.
Aztán nyolc esti les eredményeképpen csak két madarat hoztam haza, talán ugyanazt a kettőt, amelyet a vadőr jelentett, mert ennél többet én sem észleltem azon a tájon, annak ellenére, hogy közben megenyhült az idő, kivirított a som és esténként megszólaltak a rigók is.
De a Pilis-hegységnek azt a részét, ahol akkor vadászhattam, a Vöröskő hirtelen terepváltozatokban bővelkedő, árkos-völgyes, szakadékos környékét, a szalonka sohasem kedvelte; ezen a területen más esztendőkben is csak minden második, harmadik les alkalmával sikerült egyet-egyet lövésre kapnom.
Ekkor jött a hír a honti hegyekből, hogy ott az erdőőrök március 25-én láttak első ízben szalonkát. Hont megyei, enyhén hullámos, szelíden lankás vadászterületem a pilisivel ellentétben arról volt nevezetes, hogy mindig kedvelt állomása volt a szalonkának.
Erdőnk harasztszínű, hosszúcsőrű vendége nagyon kívánatos vadászzsákmány, érdemes érte külön útra kelni, akár messzire is utazni, napokig vadászkalibában lakni, akárcsak a nagyvad kedvéért. Érdemes a szalonkáért napról napra jóval hajnal előtt, sötéttel kelni, hogy a siker kevés valószínűségével a hajnali les alkalmát is kihasználjuk. Érdemes érte napközben az ember ruháját szaggató, bőrét összeszurkáló sűrű vágásokat, tüskés bozótokat bokrászva megjárni, hogy a nappali árnyékos rejtekhelyéből kizavart, ágaktól, gallyaktól védett és nagyrészt takarva, csapongva elszálló madárra kapásból hirtelen odadobott lövéssel – amely bizony gyakran téveszt célt – kísérletezzünk.
Azért március 28-ától kezdve hat napig Hontban, a néhai Bársony István rajongó szívének annyira kedves volt Börzsönyi hegyek alján lestem és kerestem a szalonkát.
Beletelt két nap, amíg megállapítottam, hogy a szalonka ennek a kétezer holdas, akkor még új vadászterületemnek melyik részét kedveli leginkább, hol tartózkodik nappal és merre húz esténként és reggelenként. Mert ez a messze földről jött vándor nemcsak napról napra, hanem esztendőről esztendőre is betartja járását, míg csak meg nem változik az erdő állománya, míg a sűrű fiatalosok lécesekké, ezek szálerdőkké és a szálasok tarvágásokká nem lesznek.
A szalonkának annyira megvan a maga kedvelt helye, hogy egy ezerholdas erdőnek bizony olyan része is van, ahol a vadász még a java húzás idején is hiába lesné, egyet sem látna, holott néhány száz lépéssel odébb sürögve-forogva húz.
Március 30-án este enyhén lejtő terepen, fiatal vágás és középkorú szálas határvonalán vártam az esti húzást. Meg is indult az 6:40-kor, de nem ott, ahol álltam, hanem vagy 200 lépéssel feljebb a dombtetőn, ahol a vágás szélén erdészi kegyelet jóvoltából, régmúlt jobb idők és szebb erdők emlékére hatalmas, terebélyes, vén cserfa áll. Tizenhárom szalonkát olvastam meg; ezek ott hol magukban, hol párosával húsz percig fel s alá húztak. Messziről néztem őket, korrogásuk hozzám hallatszott, de csak egyikük tévedt felém. Ez is olyan alacsonyan, egy méternyire a föld fölött szállt, hogy a sötétlő vágás bokrai között alig láttam meg. Lövésemre lefordult, később villamos zseblámpámmal kerestem meg a magas avarfűben.
Másnap hajnal előtt a nagy cserfa közelében álltam lesbe. Sötét éjjel mentem a helyemre. Kisvártatra a keleti látóhatáron, a felhős égbolt alján keskeny, világosodó sáv keletkezett, de körülöttem a fák és bokrok fekete formája a sötétségben még csak nagyon homályosan, alig észrevehetően szürkülve kezdett kialakulni, amikor 4:40-kor az első szalonka húzott korrogva a fejem fölött. Nem láttam, csak hallottam. A szalonka esténként negyedórával napnyugta után kel szárnyra, amikor még a világos égbolt a háttere és tisztán látszik. Sétarepülése vagy húsz percig tart. Ellenben hajnalban még sötéttel, egy jó órával napkelte előtt kezd húzni, és nyolc-tíz perc múltán, amikor végre már meg lehetne látni, a húzás véget ért s a szalonka megint sűrű bokrok alján húzódik meg. Akkor reggel öt-hat szalonka korrogását hallottam, de csak egyet láttam meg egy pillanatra, mint suhanó árnyat, s amikor kapásból felé dobott lövésem eldördült, már el is tűnt a korai szürkület sötét homályában. Később, mire kivilágosodott, hiába kerestem, nem találtam meg. Bizonyára elhibáztam.
Az otthonától távol eső vadászterületén tartózkodó vadásznak a szalonkales hajnali tíz- és esti húszpercnyi idején felül napkeltétől napnyugtáig sok a felesleges ideje. Ennek fele a hajnali elmaradt alvás pótlásával, fegyvertisztítással és vadásznaplóírással még csak eltelik valahogyan a kunyhóban, de a nap többi részére bajos a szalonkának bokrászva keresésénél jobb időtöltést találni. Hont megyei, erdei vadászterületen virágvasárnap körül szalonkán felül még csak disznóra lehetne, illetve szabadna vadászni. De vadászember malacozó kocát vagy a téli koplalást még sínylő süldőt nem lő, annak ellenére sem, hogy a törvény a disznót nem védi kíméleti idővel. Csak valami öreg agyaras lenne ilyenkor is golyóra érdemes, mert nagyobb az ellenálló képessége és könnyebben heveri ki a tél nélkülözéseit. Ámde a disznót is az esti és hajnali szürkületben, ugyanakkor kellene lesni vagy cserkelve keresni, amikor a szalonka húz, s ahol az ember szalonkára lődöz, alig találkozik disznóval. Ezért bajos dolog ezt a kétféle vadászatot egyesíteni, s mivel a szalonka nemsokára tovább vonul, a disznók ellenben a területen maradnak, inkább, sőt elsősorban szalonkára vadászom ilyenkor.
Hogy napközi sok időmet gazdaságosan felhasználjam, már ismételten bejártam egész vadászterületemet és meggyőződtem róla, hogy az előtte való esztendőben megkímélt bakok még megvannak, már szorgalmasan kotornak, sőt néhány gyengén megkarcolt fácska arról is tanúskodik, hogy egyik-másik őzbakban már ébredezik a dörgölés vágya, mert érik az agancsa. Vadászkunyhóm alatt, nem messze, a disznóknak legkedveltebb dagonyájában, az elmúlt nyár óta ismert kocának és sül-dőkké nőtt esztendős malacainak nyomaiból láttam, hogy még ezek is megvannak; nem fogytak meg téli kóborlásuk közben. Szintúgy a csapákból láttam, hogy a területnek néhány állandó szarvasa sem hiányzik. Ilyenformán nagyjában tudomást szereztem egyről-másról, ami érdekelt, és közben sorjában felújítottam a sózókat a szarvasoknak és őzeknek.
Kifogytam már minden elképzelhető vadászos tevékenykedésből, és virágvasárnapot megelőző délután az erdőőrrel egy kis bokrászásra indultam.
A szalonka lövése bokrászva vagy hajtásban ugyan korántsem olyan hangulatos dolog, mint a szürkületben pisszegve-korrogva húzó madár lesése, és annyira van ettől, mint próza a költészettől, mégis meg akartam kísérelni lőtt szalonkáim számát ily módon is gyarapítani.
Lankás domboldal alján, szálerdők között, abban a hosszan elnyúló, teknőszerű, széles, ligetes hajlatban, amelynek Hosszúrét a neve – bár egy talpalatnyi rét sincs benne – keskeny kis vízér mentén, a szórványosan nőtt néhány szálfa és magasabb cserje között többnyire csak hasig érő, sűrű, szúrós kökénybozótot jártuk meg kettesben. Két óra alatt három szalonkát vertünk fel a kökénybokrok alól. Ezek közül az első az erdőőr előtt, tőlem távol kelt szárnyra, és takarva szállt el, erre rá sem lőhettem. A másodikat az erdőőr magas bokor vizenyős aljából úgy zavarta ki, hogy a bokrot megkerülve felém hajtotta. Ezt könnyűszerrel lőttem le, amint mellettem a magasba törekedett. A harmadikat, üldözve, háromszor röptettük fel és csak harmad-szorra, amikor előzetesen pontosan láttam, hová szállt le és világos helyen egyenesen nekimentem, sikerült lövésre kapnom és lelőnöm.
Estére megint a dombtetőre, a nagy cserfa mellé álltam. Amikor helyemre értem, két szalonka lábam mellől röppent fel, és a cserjék között alacsonyan szállva megmenekült, mielőtt a puskát vállamról lekaphattam volna. Sajnáltam az elmulasztott alkalmat. Azután, hogy alkonyodon, négy egyenként húzó szalonkát láttam, ezek közül kettő volt hozzám lövéstávolságon belül. Az egyik hang nélkül, gyorsan és olyan alacsonyan szállt el mellettem, hogy csaknem elkerülte figyelmemet. Hirtelen láttam, és közelről lőttem meg, minek folytán a lövés levágta a fejét. A másik korrogva, magasan húzott a fejem fölött; ezt úgy elhibáztam, hogy mentségemre enyhítő körülményt kigondolni nem tudtam.
Virágvasárnap – április 1-jén – a hajnali les ismét eredménytelen volt. Megint csak a korrogását hallottam néhány szalonkának, de a hajnalodás kezdetének még sötétes homályában egyet sem sikerült meglátnom. Kissé később, hogy virradni kezdett, első ízben hallottam ezen a tavaszon kakukkszót, mialatt visszaballagtam vadászkunyhómhoz, hogy a félbeszakított alvást folytassam.
Napközben a két erdőőrrel és néhány hajtógyerekkel ismét bokrásztam, és meghajtattam velők a vágás egyik-másik legsűrűbb részét, ahol szalonkát sejtettem.
Az idő aznap annyira nekimelegedett, hogy a kiskabát is terhemre volt. A vágásban a kevés fűzbokor barkáit aranysárga virágpor lepte be, sárgán virágzott a néhány lombtalan sombokor is, a galagonya zöld rügyei kezdtek kibontakozni, és csupa ibolyaillat volt az erdő. A hirtelen támadt nagy meleg azonban nemigen illett a túlnyomóan cseres-tölgyes erdő szürke, száraz, aszott képéhez.
Elsőben a hajtás irányában egy erdei tisztáson álltam. Kevés volt a hajtóm, ritkán jártak a sűrűségben, mégis kizavartak belőle egy szalonkát; ez tőlem lőtávolságon túl szállt át a réten, és túlsó oldalán ereszkedett be a vágásba.
A második hajtásban két szalonka sajátosan csattogó szárnycsapással, párosan röppent fel. Ezeket egyszerre, közel egymás mellett akkor láttam meg, amikor a megzörgetett fiatalos szélén magas szálfák ágazata fölé emelkedtek. Lövésemre az egyik kalimpálva lefordult, a másik pedig olyan hirtelen csapott le párja után, hogy neki szánt második lövésem fölötte ment el. Amikor ennek a hajtásnak végeztével a lelőtt szalonkát kerestük, sértetlen párja csaknem lábam alól kelt fel, és amint a fatörzsek között hirtelen kanyarogva elszállt, elhamarkodott lövésemmel elhibáztam. A lelőtt szalonkát fél óra hosszat hiába kerestük; jókora darabon töviről hegyire végigkutattuk a földet, a cserjék tövében felforgattuk a harasztot, de nem találtuk meg. Ahol leesett és kis ideig meglapulhatott, a sárga, száraz haraszton nagy vércseppek piroslottak; bizonyára csak a szárnyán sebesült meg és elgyalogolt.
Ennek keresése közben a hajtók még egy szalonkát zavartak fel, ez a cserjék között olyan közel a földhöz suhant el, hogy csak egy pillanatra láttam, és hamarjában nem tudtam, szalonka-e vagy rigó. Utánamentem, és mialatt hajtóim még egyre sebzett szalonkámat keresték, mély árok meredek oldalán fölfelé kapaszkodva röptettem fel másodszor, de olyan gyorsan jutott borókabokrok takarásába, hogy ezúttal sem lőhettem rá.
Aztán meghajtattam a vágásnak azt a magas, sűrű részét, amelybe az első hajtásból kizavart egyes szalonka és a második hajtásban megsebzett szalonkának elhibázott párja szállt be. Hajtóim több száz lépésnyi hosszú, keskeny sűrűségben lassan kopogtatva jártak, én pedig a jobbszárnyon, keskeny nyiladékon ballagtam mellettük kissé előbbre.
Ennek a hajtásnak mindjárt az elején kelt fel előttem egy szalonka, s a puszta nyiladékon alacsonyan, egyenest előreszállt. Lövésem a nyiladékra dobta. Majd egy másik szalonka, amelyet a hajtók zavartak fel, kanyarodott ki a nyiladékra és szállt fölötte szintúgy hosszan előre. Lövésem ezt éppen akkor érte, amikor előttem vagy 50 lépésre, a cserjék alján visszasurrant volna a hajtásba. Ez is a nyiladék szélére esett.
Jóval odébb ismét azt a bizonyos, jól ismert, csattogó felrebbenést és a hajtóknak szalonkát jelző kiáltozását hallottam, majd bent a hajtásban láttam egy szalonkát előreszállni. A csupasz, de sűrű gallyazattól nagyon takart szalonkára megkockáz-tattam a bizonytalan lövést, s a szalonka, nagy örömömre, rézsút levágódott a bozótba. Egy darabig keresnünk kellett, míg megtaláltuk. Ebben a hajtásban vagy tíz lépésre futott el mellettem egy igen derék őzbak. Fülén jóval felülérő agancsának jobb szára még végig barkás volt, ellenben vértől pirosló bal szárán félig levált, barkás bőrcafatok fityegtek.
A következő hajtásban is a jobbszárnyon mentem, és messziről láttam, hogy egy szalonka a hajtók fölött száll hátra, majd közel mögöttük ereszkedik vissza a vágásba. Ennek kedvéért megismételtük a hajtást. Másodszor felröptetve, a szalonka oldalt térve felém jött, és éppen a szélső hajtó feje fölött lőttem meg, úgyhogy rézsút a nyiladékra esett.
Ezzel aznapi szerencsém véget ért. Még három szalonkára akadtunk ugyan, de ezek közül kettőt meg sem láttam, ezeket csak a hajtók jelezték, a harmadikat pedig két óra hosszat üldözve, ötször röptettük fel, és két ízben lőttem rá duplázva, de csak ágakat, gallyakat lőttem helyette.
Ennek a virágvasárnapnak az emlékére vadászkunyhóm elé a földbe virágzó barkás fűzbokorágat tűztem, s erre felfüggesztettem a háromnapi eredményt, nyolc szalonkámat és fényképet készítettem róluk.
Este megint a nagy cserfa közelében, a legjobbnak tudott helyen álltam lesbe, ahol két nappal azelőtt, este tizenhárom szalonkát láttam; noha nem biztos, hogy az tizenhárom különböző madár volt, hiszen fel s alá húztak, és egy-egy szalonka esetleg ismételten fordulhatott meg azon a tájon. A kétnapi bokrászás és puskázás következményeképpen azonban csak egy korrogva, magasan, sebesen szálló szalonkát láttam, azt is messziről.
A vadászterületnek azon a részén, ahol napközben bokrászunk és hajtatunk, estére nem várhatunk jó húzást, mert az este húzó szalonka nem jön ám valahonnan messziről, hanem többnyire csak néhány száz lépésen belül kelt szárnyra. A szalonka vonulása egyik vidékről a másikra nem azonos esti vagy hajnali sétarepülésével. A vándorló újabb szalonkák csak éjjel érkezhetnek. Ha tehát a közeli területrészeken megbújt madarakat napközben meglőttük vagy elhajtottuk, nem maradt szalonka, amely estére húzna.
Virágvasárnapot követő hétfőn még két hosszúcsőrűt lőttem; az egyiket délután egymagam bokrászva, a másikat este, húzáson. A már sötéttel lelőtt és előttem a földön vergődő harmadik szalonkám, amikor fel akartam venni, szárnyra kelt, elszállt és nem került meg.
Ezzel befejeztem erre az évadra a szalonkára vadászást, pedig korántsem volt még „trallarum”. De egy tavaszon egy tucat szalonka elég jó eredmény, és április elején ennek a kis vándornak már kímélet jár, mert a tojóban érik a tojás, és nemsokára kezdődik a költés ideje, amikor vadászember már nem lő szalonkát.
Holdvilágos, csillagos, csendes éjjel egy órával éjfél előtt kiültem kunyhóm elé hallgatózni, és egy magasan vonuló láthatatlan szalonka korrogását hallottam. Vándorlásuk tehát még egyre tart, mert ilyenkor már sietniök kell, hogy idejekorán érjék el költési helyüket, a nedves éghajlatú, magasabb hegyvidéket, ahonnan majd ősszel, megszaporodva, megint csak átmeneti vendégszereplésre várjuk vissza őket.
Jönnek-mennek a világjáró kis vándorok. Megjönnek hozzánk, mint a tavasz és ősz évről évre megismétlődő jelenségei, majd elmennek megint, mint ahogyan elmúlnak az évszakok is az idő örökös, folytonos haladásával. Mennyivel szabadab-bak, mennyivel nagyobb darabot és szebb tájakat látnak közben a világból az egy helyhez kötött sok olyan vadásznál, aki évről évre tavasszal, esténként, a földgömbnek talán mindig ugyanazon a kis pontján várja érkezésüket.