Fülledt nyári este volt, s Balázs, a pérpagonyi erdész lassan bandukolt hazafelé az erdei ösvényen, amely kacskaringósan vezette végig a sűrűségekkel és tisztásokkal tarkított pagonyban.
Egész nap talpon volt, s most már jólesett volna otthon egy pohár hideg savanyúvizes bor mellett megpihenni. Hiába volt olyan acélos, erős, edzett, mégsem tréfa az, hajnaltól alkonyatig lesni, kergetni a bizonytalanul bujkáló orvvadászokat, akik már megint nagyon vakmerően garázdálkodtak. Alig volt nap, hogy a vadőrök ne jelentettek volna neki – a főnöküknek – valami újabb csínyt, amit az a veszedelmes népség követett el. Lövést hallottak itt is, ott is; de hiába volt minden igyekezete az erdész- és vadőrszemélyzetnek, nyomra akadni nem bírt; a tettest vagy a tetteseket elcsípni sehogy sem tudta.
Ekkor vette a kezébe az ügyet Balázs, a péri erdész. Olyan harmincöt év körül levő vasember volt; fáradhatatlan, szívós, rettenthetetlen és halálmegvető, aki azért nem házasodott meg, mert akkor nem bírt volna eléggé elszánt maradni. Egy cigányasszony úgyis megjósolta neki, hogy vadorzó lesz a veszedelme és a végzete. Kétszer már le is lőtték; ott maradt az erdőn vérbe fagyva: más emberfia százszor elpusztult volna olyan sebekben, de ő talpra állott lassankint. Hanem a bátorsága nem csökkent; inkább vakmerőséggé fajult. Engesztelhetetlen, fanatikus gyűlölettel volt a vadorzók iránt, és nem volt olyan fergeteges idő, hogy utánuk ne ment volna, ha azt remélte, hogy találkozhatik velük.
Éppen kiért a dunai töltésre, a védőgátra, amelynek a kanyarodójánál gunnyasztott a gátőr viskója. Eszébe jutott, hogy ott jó víz van a kútban; tikkadt volt, kívánta a hűs italt, arra tartott, nem kellett az útjából nagyon eltérnie. A gátőr, az öreg Pandur Gazsi otthon volt, s húzott is neki friss vizet szívesen. Éppen a vacsoráján rágódott volt, valami tyúkcombon vagy micsodán. Amikor az erdészt meglátta, odadobta a csontot a házőrző kuvasznak; az rögtön bekapta, szétropogtatta, eltüntette. Balázsnak úgy tetszett, mintha azt a csontot őelőle siettek volna eltakarítani olyan gyorsan. Rászólt a vén bakterre:
– Tán fácánt zabált kend? – A gátőr nagy szemet meresztett, ötölt-hatolt. Honnan venné már ő a fácánt? Egy vén gyöngytyúkja volt, azt sütötte meg a leánya, magyarázta.
Erről a leányról hallott már az erdész, de még nem látta. Pedig híre volt annak, hogy milyen különös teremtés. Nem régóta került haza az apjához, csak amióta a szegény öregember mellől elhalt a második felesége. Ez kora tavasszal történt, s akkor a leány – az első asszonytól való –, aki azelőtt a nénjénél volt valahol, megsajnálta az apját, s visszajött hozzá, hogy gondozza. De alig-alig volt itthon; tudja Isten, hol járt napról napra; reggel elment, este megjött, hajnalban elment, délben megjött, néha meg este ment el, és hajnalban került haza. Mint valami vándorló lélek, akinek nincs nyugta. Az apját hiába kérdezte volna valaki, az semmit sem tudott. Különben is ritkán érdeklődött egyik-másik vadőr a leány iránt, csak ha éppen erre járt valamelyik. Szépnek és fiatalnak mondták, de azzal egyikük sem dicsekedhetett, hogy sokat beszélt vele. Sötét nézésű, hallgatag teremtés volt a gátőr Eszterje. Röviden felelt, ha kérdezték, ő maga senkit sem kérdezett; ha tehette, kitért a szó elől. Embergyűlölőnek hitték. Pedig beʼ kár volt érte, hogy így érje utol majdan a hervadás!
Már éppen továbbkészült Balázs, amikor a ház mögül előtoppant a fekete párduchoz hasonlatos leány, és nagy szemet meresztett a nem várt látogatóra. Összevillant a szemük, és a fekete párduc sütötte le előbb a magáét. Balázs ugyancsak rajta feledte a tekintetét. Nem volt csuda. A leány nyúlánk, sötét alakja emlékeztetett a sátoros cigányasszonyokéra; a haja koromfekete volt, a szeme, mint az éjszaka, a nézése izzó, a mozdulata hajlós, az arca napsütötte. Most éppen zavarban volt egy kicsit; a köténye csücskével legyezgette magát, s eközben kirázott valamit a kötény zsebéből. Az erdész meglátta, felkapta, visszaadta. De aközben megint csodálkozott egy sort. Mert egy kilőtt töltényhüvely volt az a valami, és Balázs az ő gyakorlott érzékével azt is megérezte, hogy a puskapor szaga még rajta van a kormos belsejű töltényen. Azt hát nemrégen sütötték el.
Egy árva szót sem szólott, hanem annál többet gondolt. Még a szíve is nagyot dobbant bele. Íme, gondolta, ez a leány tud a vadorzóról; talán a szeretője; ettől vagy ennek a révén mindent meg lehet tudni.
Elkezdett a leánnyal beszélgetni, és csudák csudája, az embergyűlölő boszorkány felelt neki. Olyan volt a hangja, mint a pólimadáré: lágy és bársonysima, édesen csendülő és panaszos, mint a mély fuvola. Az erdész elfeledte lassanként, hogy mit is akart; hogy titkosrendőrként akarta volna kipuhatolni, honnan került a leányhoz az a gyanús töltény. Különben is mondott annyit a leány, hogy találta, az erdő szélén találta, amikor gombázni volt. Ezzel be kellett érnie egyelőre. Miért ne lehetett volna ez igaz? Már késő este volt, amikor Balázs búcsút vett a gátőrviskótól. Hazamenet azután folyvást látta a fekete párducot; visszaidézte maga elé a képzeletében. Még a hangját is. Sohasem hallott még olyan mély rezgésű asszonyhangot.
Másnap megint arra a tájékra került valami ürüggyel. A gátőr legelőt kért volt a tehénkéjének – arra azt felelte az erdész: majd meglássuk. Most úgy vélte, megérdemel ennyi kedvezést a szegény gátőr, s elment hozzá, hogy ő maga mondja meg neki a jó hírt. Annál jobban bosszankodott, amikor nem találta otthon a leányt.
Harmadnap megint hiába járt arra; negyednap pedig már káromkodott is, de hogy miért, azt nem mondta. Hanem a gátbakter ezzel fogadta a késő este hazavetődött leányt:
– Hallod-e, ma is itt volt az erdész, ne szökdössél előle annyira, mert amilyen hirtelen indulatú ember, még az én fejem bánhatja.
Eszter elgondolkodott. Kiült a padra a viskó elé, és nézte az erdőt meg a csillagos eget. Valahol messze egy róka vakogott; bent a sűrűségben bakőz riasztott; megijedhetett valamitől. Az öreg gátőr régen aludt a vackán, amikor a leánya még folyvást a csillagjárást leste.
Másnap azután egész nap sem mozdult el hazulról. Az erdész urat várta titokban. Az bizony meg is jött, sőt jóval korábban, mint rendesen. Azon kezdte, hogy megszidta Esztert, hogy hol csavarog mindig. De mintha még a szidásával is simogatta volna.
– Talán van valakid? – kérdezte féltékenyen.
A leány csak ennyit mondott:
– Nekem?! – és abban annyi csudálkozás volt, hogy Balázs fellélegzett. Amikor elváltak, ráparancsolt:
– Nekem ne ténferegj örökké; nem szeretem, még bajod eshetnék! Tele van a környék kóborló cigányokkal.
Eszter újra csak tűnődve nézett rá, mintha sehogy sem értené, mit törődnek annyit ővele; nem volt ő ahhoz szokva, nem fél ő senkitől sem. Az erdész pipára gyújtott, s elindult az útjára, hazafelé. De az erdő széléről visszajött.
– Te – mondta –, holnap aligha eljöhetek. Vadorzót lesünk. A fácánosban tett kárt tegnap is. Csak az én kezem közé kerüljön egyszer! Csak egyetlenegyszer!... Pedig már megszoktalak – csapott át hirtelen más témára –, szívesebben jönnék ide, mint hogy azokkal a bitangokkal vesződjem. A vadőreim is mind azzal bajlódnak...
A leány hallgatott. Az erdész hirtelen megkérdezte:
– Vagy eljöjjek? Mondd! – Eszter hosszasan, kérdően nézett a szeme közé, és mintha ez lett volna a szemében: „Mit akarsz te tőlem?” Arra meg az erdész nem tudott egykönnyen felelni. És másnap ott hagyott csapot-papot, fácánost, vadőrt és vadorzót, és amint alkonyodott, lelkendezve indult a gátőrházhoz. Még akkor is odament volna, ha fergeteges jégeső állta volna útját.
Amikor félúton a bordási vágásba ért, lövést hallott a füzes sűrűjéből. Arra egyszerre elfelejtett minden egyebet, csak a vadorzót érezte; halálos gyűlölete afelé hajtotta, kergette. Azzal a nagy tájékozással, aminő csak az ilyen szabadban élő emberben fejlődhetik ki ennyire, rögtön tudta, melyik ponton történt a lövés. A vadőrök most a fácánost őrizték, itt csak vadorzó járhat. Azzal a könnyedséggel, amelyet még a saját emberei is csudáltak benne, surrant a bokrok közé, hogy toronyiránt jusson minél előbb a gaztett színhelyére. Mert abban nem kételkedett, hogy az a lövés nem volt hiába. A legnagyobb biztossággal csúszott át olyan helyeken is, ahol más emberfia százszor eltévedt volna. Tíz perc alatt megtett így annyi utat, amennyit az ösvényen csak félóra alatt járhatott volna meg.
Egy magasles volt a sűrűség közt; arra akart fellépni óvatosan, hogy onnan széjjelnézzen. De már elkésett. A bokrok közt erre tartott valaki. A zörgésről tudta, hogy az nem vadállat, hanem kétlábú ragadozó; könnyen, puhán lépdelt a „vadorzó” (csakis ő lehetett), meg-megállott és neszelt, figyelt, hallgatódzott, azután újra indult. Már itt zörgött a magasleshez vezető cserkészőúton; az eléje hajló gallyakat félretolta. Cipelhetett valamit, mert hallani lehetett, hogy a lélegzete zihál.
Még egypár másodperc, és – ott állottak szemközt egymással, három lépésnyire egymástól – az erdész a puskáját lövésre készen tartotta, de a hang, amikor „állj”-t akart kiáltani, mégis a torkán akadt. Ott volt előtte megtorpanva, ijedten eltorzult arccal a fekete párduc, és mintha ugrásra készült volna, hirtelen meggörnyedt, ledobta a terhét, villámgyorsan kapta fel ő is a puskáját, amelynek csöve rámeredt Balázsra.
Az erdésznek átvillant az agyán a cigányasszony jóslata: „Vadorzó lesz a veszedelmed!” Egy másodperc századrészén múlhatott minden, mégsem lőtt. Egyszerre eresztették le a puskájukat. Balázs némán közeledett a „vadorzóhoz”, aki megvillantotta hófehér fogsorát. Mosolygott. A puskáját maga kínálta oda; az erdész elvette, megnézte.
– Jó dupla puska – mondta –, hol dugdosod?
– Itt, a nagy fűzfa odvában – felelte a leány nyájasan, mintha arra válaszolt volna, hogy hol árulnak olyan kalárist, aminő az ő meztelen nyakán díszlett.
– Mit lőttél? – kérdezte tovább az erdész szelíd hangon, s a földre dobott zsákra fordult a tekintete.
– Őzet! – vallott a „vadorzó” nyugodtan, és már nem sütötte le a szemét, sőt most Balázson volt a sor, hogy megzavarodjék a rácsodálkozó tekintettől.
– Hátha valamelyik erdőőrrel találkoztál volna? – szólott szemrehányó hangon. – Elfogott volna...
– Engem ugyan soha!... – kiáltotta a leány fennhéjázva.
– Hiszʼ látod, én is elfogtalak.
– Az más!...
Az egész nagy erdő minden bokra azt suttogta: „Az más!” Balázs megrészegedett a szótól is, a hangtól is, de az értelmétől mégis a legjobban.
– Meggondolatlan vagy... – dörmögte.
Eszter kiegyenesedett, megragadta az erdész karját, keze még a kabáton át is sütötte a nagydarab ember testét, lelkét.
– Ne haragudjon rám – csicseregte hízelgő simulással.
– Én? Terád?! – kiáltotta az erdész. És csak restellte folytatni, amit gondolt – hogy akár valamennyi őzet lelőhetné miatta. A következő pillanatban ott csüngött a leány a nyakán. Ölelte, hogy majdnem megfojtotta. Balázs alig bírta kinyögni:
– Vigyázz, jön valaki!
Csakugyan jött. A bokrok megint megzörrentek, és egy kutya csaholt.
– Ez Tamás! – mormolta az erdész. – A legjobb vadőröm. Bizonyosan ő is hallotta a lövést. Egy szót sem! Bízz rám mindent... – Azzal elkezdett kiabálni: – Erre, erre, Tamás!
A vadőr lihegve furakodott át a bokrokon.
– Ejnye – mondta, és lekapta a kalapját –, de megfuttatott a tekintetes úr! Legalább két kilométert szaladtam egy szuszra.
– No, majd kijár érte egy pohár jó bor; most csak kapd fel ezt az őzet, és vidd a gátőrházhoz, onnan majd elvitetem holnap.
A vadőr katona volt, fegyelemhez szokott; szó nélkül engedelmeskedett. Csak féloldalt pislogott a leányra, és azt gondolta magában, ami neki tetszett. Éppen csak az igazat nem gondolta. A gyepre dobott vadorzópuskát észre sem vette eközben.
Amikor eltűnt, és ők ketten megint egyedül maradtak, Balázs rámordult a leányra:
– Most megölelhetsz. – És szinte felbődült veszett gyönyörűségében, amikor a leány szót fogadott neki.
– Gyere, hazaviszlek! – mondta szenvedélyes akarattal, alkut nem tűrő hangon.
– Asszonynak visz? – kérdezte a leány, követelve.
Az erdésznek már vérben forgott a szeme, lüktetett az agya, dobolva dobogott a szíve.
– Annak viszlek! – felelte elszántan.
– Ha megcsal, megölöm; tudja, ugye, hogy a kezemben volt az élete?!
Balázs elképedt. Felkacagott.
– Ó, te! Te!! – Egyebet nem tudott mondani, csak újra kacagott. És magához rántotta a leányt. – Gyere!..
Így lett mégis „veszedelme” a vadorzó.
(Megjelent az író Magyar élet című kötetében)