Vénül a Nyár. Esténként pirosítót rak magára, hogy ne lássék a pókháló szeme sarkában, és reggelenként vetetlen ágy marad utána.
Szoknyája gyűrött és puha, meleg karjai – melyekkel eddig ó, hogy tudott ölelni – aszottak és szárazak lettek, mint a tarlók, melyeken a zizegő, telt kalászoknak csak az emléke jár.
Öreg a Nyár.
Hajnalonként bódultan fekszik a mezők harmatos ágyában, és ha nem jönnek játékos, hajnali szelek, haja széthullva marad, mert megvénült a fésű, és megvakult a tavak tükre. Nincs kinek tetszeni!
Nincs kinek!
Megöregedett a hűséges szerető is: a Nap! Ragyog, ragyog, de a tűz, a lángolás már nem a régi. Későn jön, korán megy, közben egy-két udvarias, langyos csók… Hidegül a nap is. Érzi ezt a nyár asszonya, s ezért felkacsintott már a Holdra, erre a telt hasú lumpra, s ezért festi magát esténként pirosra.
És nyugtalanul alszik. Valami rém jár az éjszakában. Az erdők némaságában valaki hallgatódzik. Valaki végig surran a hideg, harmatos gyalogutakon, és eltűnik a nádasban, melynek nagy buzogányfejei ilyenkor meghajolnak, és a vízbe néznek.
Nézik az eget, mely párásra fakult, és nézik a felhőket, melyek az időt hordják álmos hajójukon.
Én is nézem a tűnődő, lágy felhőket, és gondolkodva meghajol az én fejem is. Bizony, múlik a nyár.
Múlik az idő.
Nézegetem öreg puskám, és megsimogatom.
– Ugye, vén legény!? Kotyogós lettél te is, és minden elmúlt nyárral öblösebb lesz a hangod, de azért, ha most odafecskendeznénk abba a suhogó seregélycsapatba, mely sudarazva vágódik át felettünk: hullanának, mint mák a rétesbe.
A seregélyek levágnak a nádba, és puskámmal megint csak egyedül maradunk a fűzfabokor alatt, mely álmokat sátoroz fölénk.
Előttem olajzölddé válik a víz, mert itt botorkál már mellettem az alkonyat, és a nap is elbújt valami felhő mögé. A felhő olyan, mint egy hegy, mely most bújik ki a messze nyugat valamelyik tengeréből, s ha jól megy a sora, tűzhányó lesz belőle.
A seregélyek most beszélik meg a holnapi teendőket. Talán arról van szó, hogy érik már a szőlő, és a fiatalok követelik, hogy odavezessék őket az öregek, mert elég volt már a szöcskéből és egyéb zöldfőzelékből…
Egyszerre aztán nagy csend lesz. A hangok áradatát mintha elvágták volna. Felemelem a puskám, mert tudom, hogy miért szorult a szó a seregélyekbe. A nádas felett megvillan egy szürke, nagy madár, lecsap a víz fölé, és jól látom, hogy a lövéssel elkéstem, mert a sörétek egy gondolattal hátrább barázdálták a vizet, és a héját elnyelte a szürkület.
A durranás után még nagyobb a csend, és a kis nádas fülel, mert szokatlan dolgok érése lóg a levegőben.
Kicsi ez a víz és kicsi a nádas is. Két-három hold az egész, mégis van benne mindig valami. Ha más nem: emlékek.
Szeretem a nádast! Akár a tavaszi élet nádpengéi szúrják át a melegedő vizet, akár a nyár rejtelmessége szunyókál a susogó nádbugák alján, akár az ősz dérharmatos világában szomorkodnak millió nádszálak, és a nádirigó kereplése után vágynak, melynek fészkében álmosan ül a csend, akár pedig a szél sziszeg a sás levelein, és a tél hujjog a nád havas országában.
Szeretem a nádast, mert olyan, mint a köd, amely mögött mindig lehet valami csodás, valami titkos, ami talán nem is igaz, mégis szép, mint a mesék országa.
Ez a nádas kicsi, és kicsi a vize is. De amint száll az augusztusi alkony, megnő a nádas, és megnőnek a vizek is. Átnyújtóznak árkon-bokron, és átnyúlnak – éveken. Van már nádasom, és van vizem is elég…!
Akkor is ilyen álmos, augusztusi alkony volt. Akkor is kacsákat vártunk. Vége felé járt már a vakáció, és az újraolajozott tantermek szaga kísértett, hátuk mögött intőkonferenciákkal és egyéb szörnyűségekkel. Faltuk hát a visszalevő pár hetet, és minden este ott lestük a kacsákat, gémeket és mindent, ami a nádasban mozgott.
Pipáltunk, mint a törökök, mert részint tilos volt a pipa, részint pedig megettek volna szúnyogok. Öcsém a csősz pipáját szívta, én meg a magamét, melyet egy avult őzbőrért cseréltem a helybéli egyetlen „Fűszer- és csemegekereskedés”-ben. Hogy miért hívták ezt a boltot fűszer- és csemegekereskedésnek – ma sem tudom. Nem láttam én abban mást soha, mint kocsikenőcsöt és ostornyelet, de hát ez nem fontos. A pipa gyönyörű volt, és azon az estén is elmélyedve szopogattam.
Amikor aztán az első kacsák elsziszegtek a fejem felett, letettem a pipát és kézbe vettem az öreg Kirnert, mely szöges puska volt ugyan, de a javából.
Öcsém bent állt a nádas egy kis szigetén, én pedig a parton. A szigeten nem volt hely mindkettőnknek, így felváltva lestünk a két helyen, melyből a sziget volt a jobbik. Egy korhadt, öreg csónakon jártunk be a szigetre, mert a hínáros víz nyakig ért, és alatta feneketlen sár.
Közben jöttek a kacsák, és vidáman szólt a puska. Úgy kellett lőni, hogy lehetőleg partra essen a kacsa, mert másként felét elvesztettük.
Egy tőkést igen szépen lőttem – majd a fejemre esett –, egy másik pedig szárnyazva kalimpált öcsém felé, aki 70-80 lépésre állt tőlem a szigeten.
– Vigyázz – ordítottam –, odaesik! Nem hallod? – mérgelődtem.
– Hallom, de nem azért jöttem ide, hogy az elpaccolt kacsáid után úszkáljak. Különben pedig ne ordítozz, mert a fene sem jön erre.
Ebben igaza volt, de azért még odakiáltottam valamit, amit a gimnáziumban az időben sem tanítottak.
Talán 5-6 kacsám lehetett, amikorra egészen beesteledett. Hamar elő a pipát, mert a szúnyogokkal már nem lehetett bírni. Öcsém még vakon lődözött.
– Gyere már ki, hiszen nem látsz semmit…
– Megyek, megyek, csak még egy kacsát megkeresek. Ide esett a sásba, és nem találom… – és zörgött a sásban ide-oda.
Vártam. A hold még nem jött fel, de vörös derengése már tüzet rakott a keleti égen. Valahol a nádasban gémek kiáltottak, a legelőkön fellobbantak a pásztortüzek, és a békés, nagy augusztusi estében megsimogatta szemem az ismerős csillagokat.
– Megvan – szólt öcsém –, ha rá nem lépek, itt hagyom.
Hallottam még, amikor belépett a csónakba. Csobbant a csáklyarúd, és túrta magát kifelé a nagy csónak, amikor valami zűrzavaros kiáltás, nagy csobogás hallatszott a csónak felől, s a következő pillanatban kétségbeesett üvöltés:
– …Pistaaa…, segítség…!
Felugrottam, mintha meglőttek volna, s rohantam a víz felé.
– Mi bajod…?
– Kiszakadt a…, jaj, gyere…, kiszakadt a… – és újból nagy csobogás.
– Mi szakadt ki? – ordítottam, és reménytelenül dobtam le kabátom, holott tudtam, hogy ebben a lekvárban, hínárban úszni lehetetlen.
– A csónak – kiáltott újra –, a feneke! Csak úgy kapaszkodom a szélében…
Szaladgáltam a parton, és kétségbe voltam esve. Lelki szemeim előtt már kinyílt a temető korhadó kapuja, és feketén néztek rám azok a hideg fenyők, melyek olyan gőgösen álltak a más tisztességes temetői fák között, mintha nem is kis halmok, de jeges nagy hegyek felett őrködtek volna.
– Tartod magad? El ne ereszd a csónakot! – adtam az okos tanácsot, bár tudhattam volna, hogy öcsémet még fejszével sem lehetne lefaragni arról a csónakról.
– Nem eresztem, de csupa hínár…, és húzza a lábam…, a láábam…! Segítség…!
Úristen! Én vagyok az idősebb…, én vagyok az oka… Segítenem kellene!
– Húzza még? – ordítottam. – Mássz fel a végére! A csónak nem süllyed el.
Újabb csobogás. Utána riadt, nagy csend. A szívemben halálos hidegség jegesedett. A csillagok ide-oda kóvályogtak az égen, és világosan éreztem a tömjénszagot… S a frissen kihányt föld szagát.
Istenem! Csak nem merült el?
Ekkor megszólalt öcsém, de nagyon kimerülten:
– Fenn vagyok…
Erre megindult újra szívem, megálltak a csillagok, és felnéztem az égre, de úgy néztem fel, hogy bizonyára meglátta a hála lobbanását, akinek küldöttem.
– Csak ne mozogj. A csáklya megvan?
– Meg!
– Próbáld tolni magad…
Hallottam, hogy zörög a nád. Halkan csobogott a víz. Imádkoztam.
– Jössz?
– Nagyon lassan…
Végre kibújt valami fekete tömeg a nádból. Mászott, mint a csiga, de jött…, jött…
A vastag fából készült csónak nem tudott elmerülni. Igaz, nem sok látszott ki belőle, de jött…, jött…
Öcsém még kint sem volt a parton, már ismét a régi volt.
– Nyavalya törje fel ezt a rohadt teknőt… Majd odavesztem.
– Ahelyett, hogy hálát adnál az Istennek! Előbb még nagyon kis legény voltál – korholtam.
– Hát ilyenkor üvölt az ember… – lépett ki a partra. – Bár tőled ugyan hiába ordítottam…
Mérges lettem.
– Ebben a kulimászban legfeljebb öngyilkos lehettem volna. Te meg utána nyugodtan kieveztél volna…
De azért megtapogattam ruháját, arcát, kezét.
– Csakhogy kint vagy. Azt hittem, megbolondulok itt a parton.
Folyt róla a víz, a sár, és a békalencse. Puskája – mely végig a nyakában lógott, és nem is vette észre – csupa maszat, hínár, és amikor elindultunk, cipője szörtyögve eresztette a vizet.
– Igazad van – szólalt meg egyszer, amikor már feleúton voltunk. – Neked még rosszabb lehetett, mint nekem. Mit mondtál volna otthon…?
Erre nagyot hallgattunk. Arra gondoltunk mind a ketten, hogy mit mondtam volna, amikor sárosan benyitok az enyhe fényű vacsorázóasztalhoz, és rám néznek, kicsit szemrehányóan, hogy megint elkéstünk a vacsorától… Arcomról azonban valami sápadt rém vigyorgott volna, és mögöttem nagy üresség…
– Hol hagytad az öcséd…?
Szinte elsírtam magam erre a gondolatra, ő pedig halkan azt kérdezte:
– Mit gondolsz, Böske megsiratott volna…?
Én gyötrődtem, és rémes víziók kergettek, hogy hát mit is csináltam volna, ő pedig Böskére gondolt, akinek szőke volt a haja, mint a búzakalász, és fekete a szeme, mint az éjszaka esős novemberben…
Múlik az idő. Múlik a nyár. Ülök a kis víz partján, és emlékekre emlékezem.
Nem jön ide ma semmi. Csak a Hold nézegeti magát a sásprémes kis vízben, és kikezdene a Nyár öregasszonyával, de az ilyenkor már alszik a völgyek párás ágyában. Megunta a várást, fáradt is volt; elszunyókált.
Sápadt arcáról lekopott már a pirosító, és egyszer majd csak elalszik – örökre.
Ravatalánál nem lesz más, csak szomorú, kései kis virágok s az álmodozó öreg legény, a Szeptember, akinek a csókák a vállára szállnak, és akinek síró nótájára megrázkódnak a fák, és szállongó, millió levelüket adják szemfedőnek, mely alatt békésen alszik a halott öregasszony: a Nyár.
(1937)