Az volt már a harmadik karácsonyest, amit nem töltöttem otthon. Nőtlenek előnyben – mondták a családos tisztek, amikor a szolgálatot elosztották, s így karácsony este szomorúan lézengtünk a kaszárnyában.
Az ügyeletes tiszti szobában akkora volt az unalom, hogy majd szétvetette a falakat, és csak akkor kaptuk fel fejünket, amikor Karády, a kürtös elkezdte fújni a takarodót.
Azóta sem hallottam olyan szépen takarodót fújni. Az a kürt nem recsegett és nem rikoltott. Lágyan, szinte csalogatva kiáltott szét a városban, és búgva hívogatta álomra az öreg bakákat. Amikor elhallgatott, a kopott lépcsős kaszárnyafolyosók még mindig visszhangzottak, mintha a takarodó soha el nem múlna, és zengne tovább túl téren és időn mindazoknak, akik valaha itt ragyogtatták fiatalságukat, most pedig békén húzzák magukra a havas takarót Bukovinától a Piavéig.
Utána – csend.
A vaskályhában dörmögött a tűz, és már kigomboltuk a zubbonyunkat, mert kutyameleg volt.
– Ki kellene az ajtót nyitni – ásított Paczolay hadnagy.
– Ki – mondottam, és ennyiben maradtunk.
– Van nálad cigaretta? – kérdezte később.
– Nincs.
– Kellene hozatni.
– Kellene...
– Ez a Karádi elmenne a kantinba – szőtte tovább Paczolay.
– Kiálts ki érte! – és néztem a sötét ablakot, amely mögött valahol karácsony volt.
– Ki itt a kadét? – mérgelődött Paczolay.
– Fene se tudja – ásítottam –, én vendég vagyok, akit idehívtál, és még cigarettád sincs. Egy hadnagy, akinek nincs cigarettája. Szégyen ez, hidd el. Kadéti körökben ilyesmi nem fordul elő...
Paczolay egyébként osztálytársam volt, de egy évvel idősebb. Mikor a háborúnak vége lett, ő már hadnagy volt, én pedig kadét. Jó barátok voltunk.
Felugrott az ágyról, és kicsapta az ajtót:
– Karádi!
– Parancs, hadnagy úr!
– Hozzon, fiam, tíz Myrjamot!
– Meg tíz Khedivét – tettem hozzá. – Elvégre vendég vagyok...
Paczolay az égre nézett, melyet egyelőre a plafon helyettesített.
– Így jár az, aki legénységi állományú egyénekkel komázik – sóhajtotta.
– Elmehetek – mondtam, és kényelmesen végigdőltem az ágyon, melyen eddig Paczolay heverészett...
Ebben a pillanatban elordította magát az őrszem, mint akit nyúznak:
– Fegyverbeeee...!
Felugrottunk. Összerángattunk magunkon minden szíjat, csatot, és elindultunk kifelé.
A helyőrség-ügyeleti tiszt volt. Patkovics kapitány. Nagy vadász és szintén legényember.
A hivatalos rész után megkérdezte:
– Egyébként mit csináltok?
– Ünneplünk! – keseredett el Paczolay. – Ha jövőre még szolgálok, karácsony előtt megházasodom.
– Ne tedd, fiam – óvta Patkovics –, olyan az, mikor egy fiatal tiszt megnősül, mint amikor a kőszáli sast cukorspárgával az éjjeliszekrényhez kötik... Erről jut eszembe: lőttem egy vándorsólymot! Tegnap kimegyek az új területemre...
Hű, de meleg van itt!
– Tessék a köpenyt levetni!
– …mondom, kimegyek a területre... – és Patkovics kapitány megszűnt mint kapitány, és megszűnt mint helyőrségügyelet – ... balról felröppentek a kacsák. Kinézek két gácsért. Totty! Totty! Azután a nádasból kiugrik egy róka. Durr!
A szőlők alatt valami szürke madár vágódott át felettem. Jó napom volt. Lehúztam.
Kezével mutatta a lövéseket. Paczolayval szürcsöltük a vadászhistóriákat. Kint már ellobbantak a karácsonyfagyertyák, elaludt a város, de mi ezt nem vettük észre. Vadásztunk..., vadásztunk.
Később előhúzta az óráját.
– Lehetetlen – dörmögte. – Mennyi idő van nálatok?
– Éjfél, kapitány úr.
Felugrott.
– Fene a dolgát. Jól elvadásztunk.
Az ajtóban megállt.
– Holnapután kijöhetnétek velem. Összelőjük az ajándéknyulakat. Meg ami akad. Enni-, innivalóról gondoskodom. Szervusztok!
Összevágtuk a bokánkat, és karácsony másnapján, hajnalban a restiben vártuk kapitányunkat.
Helyette a legénye jött, jól felmálházva, de gazdája nélkül.
– " Beteg vagyok – írta Patkovics –, de azért Ti csak menjetek ki, és mulassatok jól. Ferkó ismeri a területet... "
Sajnáltuk, és mentünk. Paczolay is hozott két hajtót. Így öten voltunk.
A vonat havas tájakon szuszogott velünk. Igazi szép téli nap volt. A kórókon tengerikék kapaszkodtak, a havon foglyok lépegettek és a harmadik falunál körvadászat volt. Majd kiestünk az ablakon az érdeklődéstől. A kör már a vége felé járt. Volt benne nyúl szépen, de éppen felőlünk akkora zsákot csinált valaki, hogy még Paczolay is sokallta, pedig Paczolay „született" zsákos volt.
– Ekkorát azért nem szabad... – csóválta fejét.
Ráadásul az illető pocsék rosszul lőtt. Amíg csak láttunk belőlük valamit, talán két nyulat lőtt meg rendesen, a többi mögött méterekre porzott a hó.
Úgy dühöngtünk az ablakban, hogy majd egymást vertük meg.
– Csak megölni az ilyent – csikorgott Paczolay –, még ha tudna lőni...
– Akkor is disznóság! – mérgelődtem. – Te persze ezt nem érted. Most legalább láttad. Ez a hiányos vadásztisztesség...
Szerencsére megérkeztünk. A vita hevében nem hallottuk az állomás nevét, és már majdnem elindult a vonat, amikor az ablak alá sétált Ferkó, és csak úgy megkérdezte:
– Nem tetszenek leszállni?
Miután az induló vonatról leugráltunk, és megállapítottuk, hogy Ferkónak istenáldotta idegei vannak, összeraktuk puskáinkat.
A terület a vasútnál kezdődött.
Árkos-bokros, nádasos, ideális hely volt. Ragyogott a nap.
Paczolay úgy lőtt, hogy öröm volt nézni, de magam is szépen „dolgoztam". Aztán az a változatosság!
Nyúl, fácán, fogoly, kacsa. Amikor pedig az egyik nádasból kiperdült egy bozontos, nagy róka, és Paczolay jó messziről felfordította a komát, megállapítottuk, hogy Patkovics kapitány ritka kedves úr, akinek ezt a napot akárhogyan is, de megháláljuk.
– Egynémely hadnagy tanulhatna tőle – vélekedtem, mire Paczolay elhibázott két kakast. Duplára. Jónak láttam söréttávolságon kívül lépegetni. De délre megint összebékültünk.
Tüzet raktunk az árokparton. A fellobogó rőzsetűz magasra hordta a nádperjét, és sütötte arcunkat. Szótlanul ettünk, és amikor becsattintottuk bicskáinkat, úgy éreztük: miénk az egész világ. Miénk a téli ég, a messze táj, a tűz melege, a hó csillogása, és mienk az ünnep, amely ragyogva úszott távol faluk tornya felett.
– Jóllaktatok? – kérdezte a legényeket Paczolay.
– Köszönjük, hadnagy úr. Akár maradhatunk... – válaszolt Ferkó, aki mint századosi pucer, határozottan rangidősnek érezte magát a többiek között.
– Akkor mehetünk – kelt fel Paczolay, és folytatódott a gyönyörű nap.
Különösen fácán volt sok. Egy hídon átmenve, szinte úgy dobálták fel a kakasokat a nádasból. Az egyik legény már kétszer fordult a bakterháztól, ahol a vadat gyűjtöttük.
– Patkovics ajándékozhat, amennyi jólesik – mondta Paczolay –, csak azt nem értem, ezt a csodálatos területet hogy kapta meg olyan olcsón?
Végül elfogyott a patronunk. De ekkor a napnak már csak véres karimája látszott ki a dombok mögül, és keletről hideg köd tántorgott az éjszaka előtt.
A vadat úgy kellett feladnunk, mert az egész fülke tele lett volna vele. Otthon, az állomáson Paczolay harsányan intézkedett a vadak körül, és összefutottak a vasutasok, mert nem láttak még annyi fácánt egy rakáson. A három legényen kívül még hordárt is kellett fogadni.
– Ezek aztán vadászok! – hallottuk a hátunk mögött, és kihúztuk magunkat. Ami igaz, az igaz!
Másnap nem győztünk hálálkodni Patkovicsnak.
– Gyönyörű volt, kapitány úr!
– Örülök, hogy jól éreztétek magatokat, meg azután elintézhettem minden ígéretem. Még az étkezdének is jutott 15 kakas. Holnap díszvacsora. Nem is tudom, hol találtatok ennyi kakast. Én öt-hatnál sose lőttem többet.
– Ott, a híd mellett – magyarázta Paczolay –, abban a nagyobb nádasban.
Patkovics gondolkodott.
– Híd mellett? Nincs ott nádas.
– Dehogy nincs! – erősködött barátom. – Amint átmentünk a hídon, ott van a nádas. Balkézről...
Patkovics kapitány megvakarta a fejét, és olyan mozdulatot tett, mint aki valami nagyon rossz gondolatot hesseget el magától.
– Átmentetek a hídon, azon a kis patakon, ott a bakterház előtt?
– Á, dehogy – tiltakozott Paczolay –, azon a nagyobb hídon. Egy nyárfa van mellette.
Patkovics egészen elkomorult:
– Akkor belétek is üt az istennyila!
– Bocsánat! – sértődött meg barátom. – Nem tudtuk, hogy kapitány úr azt a területet magának tartja fenn...
Patkovics úgy hadonászott, mint a szélmalom.
– Tartja a tihanyi tüzes mennykő!! Az már nem az én területem! Érted? Az a főispán területe...
Szinte megroskadtunk. A legviharosabb kihallgatás után sem voltunk ilyen szárnyszegettek. Csak álltunk. Én sürgősen elhatároztam magamban, hogy Ferkót felpofozom. Paczolay nem volt ennyire önálló.
– És most mit csináljunk? – kérdezte.
Patkovics ránk sem tudott nézni.
– Menjetek a fenébe – tanácsolta.
Enyhén összevertük bokánkat és mentünk. Az utcán megszólalt Paczolay:
– Ugye, mondtam!
– Mit mondtál?
– Hogy nekem olcsónak tűnt fel ez a terület.
– Olcsó? Azt hiszem ez a terület pokoli drága lesz... – véltem, és betértünk a Magyar Konyha különhelyiségébe, hol hosszabb ideig bánkódtunk. Úgy éjféltájon Paczolay úgy döntött, hogy azonnal megkéri a főispán szeplős leányát, és akkor részint szabadon vadászhatunk azon a pompás területen, részint pedig mint nős tisztet nem teszik karácsony este szolgálatba.
– Na, nemigaz...?
– Gyere haza, Géza – lágyultam el –, ezt meg kell fontolni, meg főispánék már biztosan lefeküdtek...
Reggel levelet kaptunk Patkovicstól: "Tizenegyre legyetek a lakásomon. Főispánékhoz megyünk. "
– Talán egyúttal megkéred a lányát is – mondtam menet közben, de Paczolay nem volt fogékony az ilyen szellemes dolgok iránt.
Patkovics teljes díszben várt, és komoly volt, mint egy dandárkihallgatás.
– Mindjárt megyünk. Gyújtsatok rá!
Rágyújtottunk, de kimondottan siralomház-hangulatunk volt.
Ekkor bejön Ferkó egy névjeggyel.
– Ez az úr van odakünt.
Patkovics hangosan olvasta:
– Dr. Tárkány Béla.
Felszisszentünk, letettük a cigarettát, és úgy éreztük magunkat, mintha egy bomba füstölögne előttünk, és menekülni nem lehet.
Tárkány Béla a főispán fia volt. Hát már tudják?
– Vezesd be azt az urat!
Tárkány Bélát jól ismertük. Gőgös fráter. Ez ugyan nem kímél bennünket.
– Szervusz, szervusz. – (De milyen szerény!)
Ültünk, mint a vesztőhelyen. Csak a pap hiányzott.
Tárkány ránk nézett.
– Kérlek, kapitány uram, az ügyet szeretném négyszemközt...
– Csak parancsolj – mondta rekedten Patkovics. – Rájuk is tartozik.
– Igen? Bocsássatok meg. Nem tudtam. Nagyon szerencsétlen dolog...
– Hát ez az – bólongattunk.
– Bár a határ helyenként annyira elmosódott. Mégsem lett volna szabad előfordulni... – (Kezdi már!)
– Teljesen igazad van – mondta Patkovics szigorúan.
– Mégis kérlek benneteket, tekintsetek el! A jóhiszeműség – azt hiszem – nem kétes. A kárt természetesen megtérítem.
Összenézünk. Ez megbolondult.
– Legszebb módja pedig az lenne – folytatta –, ha ti átjönnétek a mi területünkre, s hogy úgy mondjam, visszavadásznátok.
Ültünk. Paczolay arca olyan volt, mint a szfinxé. Csak egy kicsit butább. Valami világosság azonban derengett már, de nem mertünk hinni benne.
– Szóval, ti tévedtetek a területemre – mondta Patkovics vidáman, és szilvóriumot tett az asztalra.
– Úgy van. De, mondom, viszonzásképpen bármikor szívesen látunk benneteket.
– Már megtörtént...
Tárkány nevetett:
– Ne tréfáljatok!
Alig hitte el, hogy mi hasonló ügyben mentünk volna, csak ő két nappal előbb orvvadászott Patkovics területén.
A szilvórium tisztára elfogyott. Nem győztünk parolázni a nagy kimagyarázkodásban.
Hazafelé együtt mentünk. Búcsúzáskor Paczolay azt mondja Tárkánynak:
– Valami vadászatot említettél..., csak a dátumra nem emlékszem. Tudod: annyifelé vagyunk hivatalosak...
(1937)