Az alábbi vadásztörténetet Bokor Zoltán Csabától, székelyhídi olvasónktól kaptuk.
Hűvösödik a levegő, szinte beleborzongok. Állok az erdő szélén, a nagy, kétszáz hektáros legelő sarkán. Nézem a lerágott, sárgás füvet, a lankásan hajló dombokat, az akácos vízmosásokat a völgyek alján, a szemközti dombok több évszázados szőlőskertjeit. Ma senki sem jár a tőkék között, vége már a szüretnek, elmúlt a Nyár, el a szeptember, s el a szarvasok násza is, talán. Mégis itt vagyok, hallgatom az erdőt, a madarakat, a csendet. Egy hangra várok csupán?... vagy egy képre? - ahogy az erőteljes barnásszürke test egyszer csak megjelenik a bokrok közül? … Talán itt a hátam mögötti öreg cserfák alól, vagy balról, a fenyvesből, vagy még inkább lejjebb, a rezgőnyár liget alatt, ahol utoljára láttam, azt a rövid, görbe, érdekes agancsú bikát, amelyik mindig egyedül járt. Várok, de nem vagyok biztos a dolgomban. Valami bujkál bennem, nem érzem jól magam. A fejem lüktet, a fülem zúg, az orrom is be van dugulva. Magamnak be merem vallani: titkon azt remélem - nem jön ki semmi ma este a rétre. Ne is jöjjön. Nem ilyen állapotban akarok elindulni első bikámért. Nem lenne fair játék.
Az ágyat nyomtam egész héten, pedig nem szokásom napokig henyélni. Ma már jól vagyok, útra készen, habár erőm még nem teljes. Hallásom visszatért, a szagok is ismerősen bújnak orromba, most már rendben lesz minden, mehetünk.
Hajnali köd terjeszkedik az egész nagy legelőn, nem látunk semmit, ami száz méternél távolibb. Pár csipkebokor sejlik át a tejfehér párán, aztán semmi. Percekig állunk, várjuk, hogy oszlódjon, támadjon fel a szél, segítsen egy kicsit. Próbálgatom legalább a hangokat jobban értelmezni, füleim mögé emelem tenyereimet, lassan körbe fordulva „radarozok” – de semmi. Nincs hang, csak köd.
Az erdő alatt jobban látni. Furcsa paradoxon, sokszor tapasztaltam már. Meg is állunk egy dombtetőn, bent a cseresben, a szélétől alig beljebb, nehogy megugrasszunk valamit, ami esetleg a közelünkben lehet. Hallgatózunk, fülelünk, figyelünk. Semmi hang, még csak rigó sem szól, oly süket ez a csend. Kísérőm – a vadászmester – mégis próbára teszi az erdőt, hátha válaszolna „valaki”, s beleszól a kürtbe: Áuhh, Áöhh, Eöhh, öhh, öhh...
Lejjebb húzódunk, az újulattal borított vágterek sora elmarad bal felől. A völgybe ereszkedünk, nyomokat keresve, fülünkkel egy biztató hangot „lesve”, orrunkkal is szimatolva. Régi jelek, letört, meghántott bokrok, kitaposott foltok, de sehol egy szarvasokra utaló friss nyom. Elpihentek, elhúzódtak valamerre.
Az árok mélyén nincs se víz, se sár. Dagonyát hiába is keresnénk itt, inkább felmászunk az általunk korábban vízzel feltöltött természetes „fürdőmedence” irányába, a vöröstölgyes felé, hátha ott ránk mosolyog a szerencse. A parcella sarkán újra szól a kürt, de nincs válasz. Habár számoltunk vele, mégis kiábrándító ez a csend.
Párszáz méterrel arrébb ott a gát, s mögötte a kis erdei tó. Nyom van, az idehordott almát is rég megette már a rőtvad, de most nem mutatkozik. Pedig jártak ide az erdő közepét lakó bikák - inni, fürödni, a jótékony sárban megpihenni, egy-egy párbaj után izmaikat-csontjaikat a hűvös zöld vízben áztatni, vereséget felejteni, vagy győzelmet ünnepelni. Nem is olyan rég, talán éppen itt, a kis les alatt is folyhatott viadal, de most békesség honol a három, egy tőről fakadt vastag cserfa előtti kis tisztáson, semmi sem zavarja meg, csak mi, emberek. Megyünk is tovább a gáton átkelve, hegynek felfelé.
Még egyszer-kétszer szól a hívó, de válasz nem jön. Az erdőszélre kiérve még mindig ködbe futunk, bár nem sietünk. Nincs is miért, hiszen a bőgésnek vége, most már nyilvánvaló. Minden bizonnyal, az utolsó vendég által, szeptember utolsó napján elejtett szép tizennégyes mondta ki a végszót. Az előadásnak vége, ám a függöny még nem gördült le ...
Vasárnap van, de nem bírtam otthon ülni, kijöttem egymagam. Nincs sem kürtöm, sem segítőm, csak az öreg puskám, a két lábam, s a remény. Anélkül elindulni sem érdemes, nem igaz?
A 18-as saroknál kitárul a kép: távcsövem belefurakodik a szürkeségbe, a pirkadat első fényeit issza. Még semmi mozgás a széles nagy legelőn, várok pár percet. Addig elmondom, hogy miért ez a neve ennek a helynek. Talán a falubeliek sem tudják, hiszen hogyan is emlékezhetnének rá? Bő száz évvel ezelőtt, itt még erdő volt, ameddig a szem ellát. Aztán ahogy a telekkönyvekből kiderül, változott a helyzet, földreform lépett érvénybe, közbirtokosság alakult, legelő is kellett a növekedésnek indult jószágállománynak, s jövedelem a Nagy Háború utáni újjáépítéshez. Levágták az erdő egy részét, ha nem is '18-ban, de pár évvel utána.
Nem mozdul semmi, még a szokásos róka sem itt tart hazafelé ma reggel. Pedig már nem sajnálnám tőle a golyót, idénre nem várok több vendéget. S hogy evvel elriasztom az esetleg közelben pihenő „alkalmat”? ... Lehet, de arra talán úgyis sokat kell még várnom, akár decemberig, az idény végéig. Napról napra nehezebb lesz bikát találni. A téli lombtalan erdőben esetleg rájuk akadhatok majd a rudliba összeállt szarvasokra.
Innen nem látni be az összes hajlásba, a nagy legelő jó része lent van a völgyben, tovább cserkelek hát az erdőszélen, alkalmasabb helyet keresve. A szél Délről, Délnyugatról fúj, nagyot kerülök, hogy majd jó széllel mászhassak vissza a baloldali erdőszélen, a kis nyárfaligetig. Körbenézek mégis, mielőtt kimennék a nyílt füves térségre: csak pár őz legel kint, tőlem többszáz méterre, Napkelet felé.
Nicsak, gombák! A völgybe haladtomban, egy sekély vízmosásba ereszkedek, Körülöttem csiperkék fehérlenek az itt még zöld, harmattól nedves fűben. Később majd visszajövök értük, legalább nem kell majd üres kézzel hazatérnem. Elfogy a gombatelep, mélyül a vízmosás, akác növi be az alját. Magam is közé bújok, helyenként kikukkantva belőle, hol jobbra, hol balra. Lehetnek még kint szarvasok, akik csak most indulnak vissza nappali tanyájukra, a szőlőhegyi lucernákon való éjjeli legelészés után. Nem látok semmit, csak pár őzet megint. Egy derék öreg bak is van köztük, arrébb vagy két dombbal, a szedres partoldalban legel sutájával.
Az satnya kis fákból nőtt akácos sáv balra kanyarodik, vissza a valódi erdő felé. Most már szemből lengedez a szél, végre jó irányba haladok. Elérve a tölgyest, hegynek fordulok, meg-megállva, kémlelve, hallgatózva. Párszáz méter csak, s a dombélen felkaptatva újra előttem a fennsík, de nincs rajta semmi. Semmi, ami szarvashoz lenne hasonló. Be akarok nézni az erdő alá is, van itt két tisztás. Az egyik rögtön itt jobbra, a sokat emlegetett nyárfaliget mögött. Ide ment be egyszer még bőgés idején az a nekem tetsző, nem túl nagy bika. Jó lenne vele most is találkozni.
Nem volt semmi a csemetékkel félig benőtt tisztáson, s nem volt a vadföldön sem. Pedig erre alapoztam a mai tervem. Nem jött be. Az idő is haladt lassan míg a völgyet megjártam, nem sok remény maradt, hogy bármit is lássak még ma reggel. Mégis, mielőtt a kocsihoz fordulnék gombaszedő zacskóért, még egyszer kinézek a legelőre. Ki tudja...?
Ott! Egy szarvas az! Most igyekszik fel a völgyből, innen vagy másfél kilométerre … Nem tudom megmondani milyen lehet, de bikának kell lennie. Egyedül, céltudatosan halad felfelé a dombon, éppen a Sásostó-i sarok felé.
Mit tegyek? … Nem hinném, hogy el tudom érni mielőtt az erdőbe bevált, de ha meg sem próbálom, akkor biztosan nem nézhetem meg közelebbről. Futás!
Fél kézzel a lőbotot fogom, másikkal a puskát, mely bal hónom alatt lóg, hogy ne verdesse az oldalamat. Kétszáz méter után lihegve torpanok meg, távcső a szemhez: igen, bika! De fiatalnak tűnik... Futok tovább, hátha mégis jó lesz, hátha egy dárdás vagy villás, nem állományba való … Még háromszáz méter futás, most már izzadok rendesen, kalapomat levéve szellőztetem a fejem, a távcső is bepárásodik, ahogy a szememhez emelem. Annyit még látok, hogy a valóban fiatalos kinézetű bika éppen felér a dombra, neki már csak ötven méter az erdőszélig, nekem még majd'egy kilométer lenne a Sásostó-ig. Elkéstem...
Mindegy most már, hadd menjen. Jóképű legény volt, talán koronás is, semmi okom nem lett volna fegyvert emelni rá. Elment, hát elment. Legalább egy jót futottam, így gumicsizmásan. Mehetek vissza, a csiperkéimhez. Azért még körülnézek, ha már megtörültem a lencséket.
Mi az ott?!? Egy, kettő, három … tizenegy, tizenkettő, tizenhárom tarvad, s a végén egy BIKA!
Honnan kerültek ezek ide? ...Vagyis oda, mert majdnem ugyanott haladnak felfelé a völgyből, ahol az előbbi magányos bika! Megnézem jobban az egész rudlit, s főleg a sereghajtót: szinte kétszer akkorának tűnik testre, mint a tehenei. Bizonyosan érett háremúr lesz, Futás tovább!
Nem érdekel, hogy csattog a csizma, hiszen még messze vannak. Az sem, hogy a lehető legrosszabb szelem van, csak érjek oda, aztán majd meglátjuk … Legalább öt-hatszáz métert kell még fussak, ha elibük akarok vágni … Nemsokára, hhh... ott a kanyar után...hhha elhagytam a magányos gyertyánt... majd megállok …
Nem látok már egy szarvast sem a legelőn – lihegek csendben. Vagy elkéstem megint, vagy még itt vannak alattam a völgyben … Itt kell lenniük, valahol … Ott!
Mint eleven periszkóp, emelkedik fel a partoldal pereme fölé a vezértehén feje. Mikor félrenéz, belépek az erdőszéli bokrok közé, s gyorsan leállítom magam elé a lőbotot. Nincs tán csak száz-százhúsz méterre. Nagy antennafüleit körbe forgatja, szimatol, körülnéz. Meg se moccanok, pillantása elsiklik felettem, s jön tovább, a dombon felfelé. Mögötte borja, aztán egy tavalyi ünő, s majd sorban a többiek, tehenek, borjak, ünők. Közelednek, egy-egy szál füvet, szederlevelet csipegetnek, nem sietnek az erdőbe bújni. Nem vettek észre, nem mozdulok. Már csak a szél miatt aggódom. Van úgy, hogy a kitartóan egy irányból áramló légmozgás az akadály szélén visszafelé fordul. Most is arcomon érzem a turbulencia okozta pillanatnyi szerencsét …
A bika jön fel utoljára a dombon. Egy tehén mellé lép, nyugodtan, láthatóan fáradtan körülnéz, tekintete végigjár népes családján. Erős testű, középkor vége felé járhat, de rövid, szinte felemás agancsú, a vékonyabbik száron villát hord, másikon hármas koronát. Nekem való bika – emelem óvatosan lőbotra az öreg golyóst. Már csak arra várok, hogy a borjú ellépjen előle, s a lapocka elejére illesztem a szálkeresztet. A szívem még erősen dobog, de a kezem nem remeg.
Mély dörej visszhangzik a reggeli csendben, ahogy végiggördül az erdő falán. A bika maga alá kapja jobb mellső lábát, megroskad, elesik, aztán mégis felugrik, s előttem keresztben elrohan a nagy gyertyánfa irányába. Pár pillanat műve, hogy újra töltsek, s a céltávcsövet kisebbre húzva még egyszer célba vegyem: a második golyótól szíven találva összeomlik, s nem mozdul többet.
Kimondhatatlan érzés – itt fekszik előttem, életem első bikája!
A tarvadcsapat még vár, pár tétova másodpercig nem is tudják mitévők legyenek. Az első lövés ugyan megugrasztotta őket, de a másodikra mégis megtorpantak. Miért nem jön? Miért fekszik ott az Úr, az ő uruk, parancsolójuk, védelmezőjük? … Válasz nincs. Aztán egyikük meglát, s most már gyors iramban beváltanak a hátam mögötti sűrűbe.
Kalappal a kézben mellette térdelek. Kezem végig simít erős szőrzetű szürke nyakán, a helyenként sáros, gyöngyözött, sötét agancsán. A mozdulat megáll, nem tudom mit is tegyek. Vagyis tudom, hiszen álltam már jó néhányszor bika ravatalánál, de nem így. Ez olyan érzés, amit nehéz elmondani, meg sem próbálom. Csak megköszönni tudom, hogy nekem adta az életét.
***
Nagy ajándék egy szarvasbika elejtése, talán a legnagyobb, amire magyar vadász vágyhat, s még annál is értékesebb, ha bőgésben sikerűl. Nem tudtam saját bikám nyomába eredni, csak az utolsó vendég távoztával. A bőgés elmúltával leltem rá, de az élmény így is felejthetetlen. Ötven év eltelt mióta eszmélek, s csak most jött el az ideje, így megvan a súlya, az értéke.
Gyönyörű idő van odakint, enyhe fagy, napsütés, szélcsend. Az ablakon keresztül nézem, már hosszú napok óta. Begipszelt lábbal írom e sorokat, s emlékezem. Arra a sebekkel, forradásokkal teli, vastag nyakú, büszke szarvasra emlékezem, mely azon az októberi reggelen az enyém lett, mindörökre.
Ha önnek is van egy jó története, írása, amelyet megosztana másokkal is, akkor ne habozzon, küldje el szerkesztőségünk részére az info@nimrod.hu címre.