Fekete István Rózsakunyhó című kötetének előszava.
Vannak kamaszkori álmok, melyek valóra válásába rengeteg megdöbbenés és fájdalom vegyül.
Így vagyok én ezzel a könyvvel.
Húsz éve terveztem a vadásznovellák összegyűjtését.
Valamikor sokat beszélgettem Fekete Istvánnal. Főleg a természetről. Sok elbeszélt élményre ismertem rá későbbi írásokban, és sok elbeszélését bővítette ki olyan részletekkel, melyeket valamely okból nem érzett megírandónak. Sajnos, csak mozaikok maradtak meg ezekből.
Emlékszem, beszélt egyszer egy rókáról, mely szerinte inkább sakál volt (ez volt az a „krakélerpofájú” róka, melyet megemlít a Barangolásokban közölt, Vaddisznók című írásában). Beszélt Kittenbergerről, hogy milyen kiváló vadász és milyen makacs ember volt, aki sokszor még akkor sem engedett, ha – meggyőzték. (Ezt akkor nem értettem. Éppen szakdolgozatomat írtam a magyar vadásznyelvről, és a cserkelés-cserkészet szópár nyelvi helyességéről volt szó, amikor előkerült egyszerre Kittenberger. Ma már értem. Itt van nálam Fekete István hozzászólásának kézirata a Nimród 1939-es évfolyamában folyt vadásznyelvvitához, melyben – szemben Kittenbergerrel, aki tűzzel-vassal üldözte a „cserkelés” szót – mindkét szó helyessége mellett szállt síkra. Kittenberger nem közölte a cikket, inkább lezárta a vitát. Ezt a cikket különben – sajátos jellege miatt – nyelvészeti szakfolyóiratban szándékozom közölni.)
Nagyon sokat beszélt Szamosudvarhelyről, a nagybátyjáról; Onucról, aki tulajdonképpen János volt (vagy János, aki tulajdonképpen Onuc?); barátairól, akikkel együtt vadászott, s én közben csodáltam áldott jó idegrendszerét, hogy a magyar történelem két legnehezebb természetű vadászával, Kittenberger Kálmánnal és Széchenyi Zsigmonddal, akik kiváló emberek, de rendkívül „házsártosak” voltak, mindvégig jó barátságban tudott maradni, pillanatnyi összezördülés nélkül...
A természetről vallott elvei nem voltak mások, mint melyeket leírt. Elítélte a nyakra-főre való vadászatot, az állatok állandó zavarását és a mezőgazdaság (túlzott) kemizálását.
Elfogultan dunántúli volt. Göllén született, Kaposvárott járt iskolába, Magyaróvárott volt főiskolás, Bakócán volt gyakornok, Ajkán gazdaságvezető intéző, és Szigligeten vett telket. (A Tavaszi álmok tervezett háza ugyan mindmáig nem készült el, de helyette az Alkotó-házban töltött hosszú hónapokat minden évben.) A Dunántúlon volt katona, ott nősült, ott születtek gyerekei, ide kötötte minden emléke. Az ország többi része csak messze hátrább következett, kivéve Szamosudvarhelyt, mely rögtön Gölle után állt a szívében.
Hat kemény katonaévéről keveset beszélt, akkor is inkább humoros emlékeket, mint amilyenek a kötet novellái is. A háborút gyűlölte, és ezt nem tagadta régebbi írásaiban sem. (Pl. e kötetben a Szamosudvarhelyi mozaik, az 1944. július, az Októberi emlékek vagy A varjú.)
1970 májusában felkértem, hogy vállalja el A vadászat a festészetben című könyvem lektorálását. Ekkor beszéltem vele utoljára.
Néhány nap múlva az újságból tudtam meg a halálhírét. Lélekszakadva utaztam fel a temetésére, ahol teljesen összetörve álltam, s képtelen voltam valamit is értelmesen végiggondolni.
Talán egy hónap múlva újra elmentem a Tárogató útra, ahol a lakás fájdalmasan üres volt.
Rám hagyta a tollát és ezt a feladatot!
A kötet összeállításánál abból indultam ki, hogy a természetirodalom nemcsak az elbeszélő műveket tartalmazza, hanem azokat az irodalmi formában készült ismertető-leíró jellegű írásokat is, melyek az elbeszélőket kiegészítik, „még akkor is, ha egy részüket nem az események elbeszélése vagy lírai reflexiók, hanem a tapasztalatok »száraz« közlése, esetleg némi rendszerezése alkotja”...
Témaválasztás szempontjából idetartozik minden olyan mű, amelynek témája a természet, az állatok élete – mind a vad-, mind a háziállatoké –, azok bármilyen módon történő zsákmányul ejtése (ideértve a horgászatot és a természetfényképezést, sőt rokon vele az álla-tok megfigyelése is). Továbbá idetartoznak a természetben élő emberekről szóló művek.
Ez volt válogatási alapelvem. Most felmerülhet az a kérdés, hogy teljes-e a kötet. Nem maradt-e ki valami belőle?
Ami a kötet szerkesztését illeti, az anyag szinte magától oszlott három nagy részre. Az első rész a szerző saját élményeit tartalmazó írásait és állattörténeteit fogja össze; a második az előbbiekben hivatkozott ismertető jellegű írásokat (amilyeneket különben Fekete István más kötetébe is bele-belehelyezett); míg a harmadik az emberekről szólókat.
Az első rész írásai nemcsak az erdőt járó Fekete Istvánt mutatják be, hanem azt is, aki a városban is nyitott szemmel figyelte a természetet. Magától értetődő, hogy az általa megszokott csoportosításban közlöm az írásokat újévtől szilveszterig, az egyes ciklusokat-hónapokat elválasztva egymástól. Az elsőbe vettem be az egész évet átölelő írásokat is, míg az utolsóba csak két, kifejezetten szilveszterhez kapcsolódó írás került.
A második rész különállását az indokolja, hogy Fekete István mezőgazdasági szakíró is volt, de leszámítva néhány kifejezetten szakkönyvét, ilyen jellegű írásait szépirodalmi formában írta meg. Ezért döntöttem úgy a kiadó egyetértésével, hogy ezeket a cikkeket is beleveszem. Különben az ilyen jellegű írások a természetirodalomnak szükségszerű velejárói, akármelyik könyvet is nézzük. A Lutrának számításaim szerint negyven százaléka ilyen ismeretterjesztés. De hasonló a helyzet többi könyvénél is.
Ezek a „szakmai” írások két részre oszlanak. Az első csoportba a vadászat és vadgazdálkodás problémáival foglalkozók, a másikba a magyar vadászati kultúra – mindmáig jószerivel feltáratlan – múltjáról szólók kerültek. Nagyon hiányolta mindig, hogy nálunk senki sem foglalkozik a vadászati kultúrával. Ezért is segített annyit szakdolgozatom készítésekor, és örült annyira könyvemnek, melynek lektorálása volt élete utolsó befejezett munkája.
Ebben a részben kiemelkedik a vadászati etikáról szóló előadása, melyet 1966-ban tartott a Kertészeti Főiskolán.
A harmadik részben kaptak helyet azok az írások, melyek emberi sorsokat idéznek. A Vadőrsors önmagáért beszél. A húszas–harmincas évek Magyarországán a legnehezebb volt talán erdészeti-vadászati vonalon elhelyezkedni, s ha végre sikerült, a vadőrök ki voltak szolgáltatva a vadorzók kénye-kedvére.
A másik ciklus az ismerősöket idézi. Kittenberger Kálmánt, testvérét és szerkesztőhelyettesét, dr. Katona Jánost, Fekete Antalt – a cikk szinte a Szamosudvarhelyi mozaik folytatása –, Áront, a havasi vadőrt, a közben regényhőssé előlépett Matulát, az öreg Király számadót, aki a Bogáncs Galamb Mátéjának volt (egyik) ihletője. Természetesen találkozunk legtöbbjükkel a többi részben is, de ezek a novellák és cikkek kiválnak a többi közül, és a rész elején idézett szerkesztői üzenetet mintha csak mottóul írta volna a szerző.
A kötetet az Öreg utakon Epilógusával zárom, mely önmagában is méltó képviselője Fekete István lírájának.
Az egyes írások végén zárójelben megadtam a valószínű keletkezési időpontot, mely nem feltétlenül azonos az első megjelenés dátumával.
Egy beszélgetés során valaki Fekete Istvánt a nagy polihisztorok utódjának nevezte előttem, bár ez a hasonlítás szerintem sántít, hiszen ő „csak” a természetről írt. Utolsó – és egyben legnagyobb – képviselője volt annak az írónemzedéknek, amely a magyar vadász- és természetirodalmat arra a színvonalra emelte, melyet a hazai vadászat minősége megkívánt. Nincs folytatója, de még epigonja sincs.
Páratlan természettudományos ismeretanyag ötvöződött benne eggyé magas fokú írói tehetséggel. Mindenki írója. Mindenkié, mert négy és fél éves kisfiam vagy unokahúgom éppúgy élvezi és érti, mint hetvenkilenc esztendős nagyanyám, négyelemis erdei munkás vagy falusi háziasszony ismerősöm éppúgy, mint tudós irodalmár barátom.
A természet írója volt. Az egész természeté, melybe a halál éppúgy beletartozik, mint az élet. Talán nincs is író, aki ilyen szépen egybe tudta foglalni a kettőt:
„Elindult a virágos keresztelőpárna, és elindult az avarszínű szemfödő. Az öreg halott leszállt a sírba, mely meleg volt és áldott, mint a földdé vált bölcső, az újszülöttet pedig megkeresztelték vízzel, mely tisztán buggyant elő a földből, mint az élet.”
Természetesnek vette, hogy ez rá is vonatkozik. Huszonöt évvel ezelőtt írta meg A király című elbeszélését, mely így végződik:
„Járom az utamat, mert nincs más, és elveszem a rókától a bundáját, mert valaki nekem adta. Cserkészek a nagy erdőn, aminek élet a neve, és tudom, hogy rám is cserkésznek ... S elsurran valahol egy nyíl, sötétség csordul a szememre – aminek a másvilágon talán világosság a neve –, s én eldőlök a hóban vagy a májusi réten.
S engem se sajnál senki.
Miért is sajnálna?
Ami érték volt belőlem, az megmarad, a többit pedig megeszik a cinkék, s én eltűnők, mintha soha nem álmodtam, parancsoltam, uralkodtam volna.
Én: a király!”
S a mi feladatunk az, hogy ennek a gyönyörűen megfogalmazott gondolatnak a vége ne legyen igaz, hanem mindig megőrizzük őt szívünkben. Tudjuk, volt valaki, akit úgy hívtak, Fekete István, s akinél szebben senki sem tudott írni a magyar természetről. Akkor őrizzük legjobban emlékét, ha tovább éltetjük azt a szeretetet, amelyet írásai sugároznak a természet és az emberek iránt.
Veszprém, 1971. november hó