Kukoricatenger címmel írta meg Varga Csaba kollégánk az alábbi tipikus őszi vadászhangulatot.
Már vágják a gépek a dűlőt a Bodrog felől, mire a vadászterületre érek. Elhajtok mellettük, és a hidegéri sarokba vezető úton megjárom a mély, traktor vágta csapásokat és dagonyákat. Az egyikből éppen csak ki tudok jönni, a nyúlós sár marasztaló, nehezen ereszti ki a kocsit magából. Megállok az árokparti égeres mögött, ahol a cserkelőút a magasleshez vezet. Ahogy közelítek az árok felé, néhol vaddisznótúrás nyomát látom a favágók által nemrég gyérített erdőben. Bosszúsan látom, hogy a sózó fáját is kivágták, az akácfa tuskója körül azonban meg van mozgatva a föld.
Éppen mászok fel a leskosárba, amikor odaér az egyik kombájn, és ott is levágja a dűlőt, három gépalja szélességben. Egész tisztességes kilátásom nyílik, bár az előttem lévő kukoricatenger nem teszi könnyűvé a vadászatot.
A Hosszú-tábla összesen 47 hektáros. Ebből három hektár a falu felől lemunkált napraforgó tarló, a többi kukorica. Egész évben tápláléka, rejteke a vadnak, esős időben még inni sem kell kijárnia belőle. A termőföld ugyanis teljes másfél kilométernyi hosszában hullámos, bodros, ahogy a bodrogiak mondják, a falu is erről a jellegzetességéről kapta a nevét a feljegyzések szerint.
Ezekben a bodrokban, kis hajlókban, lapályokban összegyűlik az esővíz, amely ivóvízül, dagonyául is szolgál a vadnak. Éjjel azért kijárnak, hogy a szomszédos táblában lévő vetéseket megtúrják, vagy az akácos fasorok között futó úton csigázzanak eső után.
A két kombájn, és a szemszállító traktorok ma a hajtóim, s a reményem, hogy puskával a kezemben összefussak a vaddisznókkal.
Amikor az északi oldalon már jó néhány fordulót tettek, az egyikük megáll, hogy megbeszéljük, hogyan vágják a sorokat, és melyik irányból hajtsanak nekem. Kérésemre a les előtt levág tizenhat sornyi kukoricát, majd a két aratógép egymást követve ennek a nyiladéknak az irányába kezd dolgozni.
A levágott területen, ha felállok a lesen, igen messzire ellátok. Egészen a falu határába, a marhaistálló piros tetejét is felismerem, azonban a bodrok kitakarják a hajlatokat, így az abban kitörő vadat nem minden esetben fogom észrevenni.
Mégis, a tábla végében álló lesem előtti szegélyt esélyesnek tartom. Mögöttem az árok, jó vadváltók keresztezik, nyugat felé pedig a Pelőcz-erdő és Hidegér, vadjárta hely mindegyik. Talán két órája üldögélek nyugodtan a deszkán, a közeledő kombájnokra mindig egy kicsit feszültebben figyelve, amikor a levágott dűlőre kifut egy róka. Az egyik géptől riadhatott meg, amelyik fordulás után éppen a sorok közé ereszti vágóasztalát. Amint a tábla szélére ér, megáll, irányt változtat, így elhibázom, s ezután visszafut a kukoricába.
Órák telnek el eseménytelenül, de a gépek dolgoznak, fogynak a sorok, s egyre nagyobb részt látok be mindkét oldalon. Simon Pali bátyám közben hív, hogy kint van ő is a déli oldalon, a Hercegi-táblában. Nem azért, hogy lőjön valamit – mondja -, hanem, hogy lássa, mi megy át az ő kukoricájukba.
Már csak egy órányi aratómunka lehet hátra, amikor távol őzek mozognak a tarlón. Először kifut három, majd befelé, a gépek elé a még álló kukoricába egy bak is bevált.
Már csak egy forduló van hátra, amikor valami meglassítja a felém haladó kombájnokat. Először csak az egyik veszi vissza a sebességet, mire a másik nemsokára utoléri, és kissé a háta mögött ugyan, de együtt haladnak.
Feszülten markolom meg a puskámat, és minden eshetőségre kész vagyok. Titkon abban reménykedem, hogy vaddisznók futnak a gépek előtt, de hamarosan meglátom a lassítás okát.
Fehér koronaágak villognak a kukoricában, és ahogy közeledik e furcsa karaván, akkor tudom jól szemügyre venni a bikát. Fiatal, életerős, nagytestű, agancsa ígéretes, sokágú koronával. Nem fut, csak úgy üget a sorok között, mintha a mögötte lévő gépzaj kevéssé sem zavarná.
Alig negyven méterre vannak a dűlőtől, és a magaslestől. Ebben a pillanatban zörren előttem a kukorica, és kiront egy bak belőle. Vele egyidőben kifut oldalra a róka is, amelyre már rálőttem egyszer. Utána húzom a puskát, elhibázom, ismétlésem hátul eltalálja, de csak kibillenti, fut tovább. Harmadikra elé lövök, de a negyedikre felbukfencezik a szegélyen.
A gímet csak a lövések térítik ki a sorok közül, amelyekből mindössze talán húsz méter áll. Észak felé fut, de egyáltalán nem sietősen, majd eltűnik a fasor mögött.
A kombájnok megfordulnak, és visszaindulnak a falu felé. Magamra hagynak a rókával, a levágott tarló őszi színével, máshoz nem hasonlítható illatával.
Mégis a vaddisznóknál járnak a gondolataim.
Megjelent a szerző Szajkók – novellák, tárcák, hangulatok című kötetében.