Három éve jelent meg lapunk hasábjain az alábbi különleges írás, amelyben most, az idény vége felé közeledve lelhetjük újra örömünket.
Gyermekkoromban biztosak lehettünk, hogy beköszöntött az ősz, amikor a zöldséges kopott ajtaján kiakasztottak egy-egy fácánt, nyulat… Mindig megálltam előttük – álmodozni, hol lőtték, ki lőtte… Valószínűleg ekkor pendült meg lelkemben először a zsákmányolás vágya. Természetesen, a „cél”: apróvad. Nem is lehetett más, hiszen az Alföld szülötte voltam…
„Nézte a Hazát, mintha először látná. Az alacsony, zöld zsalus, fehér tornácos házakat nézte… a tájat… melynek magánya és szomorúsága most úgy érintette meg szívét, mint soha azelőtt… látta a gémeskutakat, a szikes földeket… A haza kinyílt… és szívdobogva érezte, hogy a táj, mely fogadja… egyszerre, sors is…” – írja Márai Sándor. Letagadhatatlanul így van ez, az én sorsomat biztosan meghatározta a kiskunsági táj, ahol világra jöttem. A Hazát a Dunától jobbra-balra elterülő gyönyörű földrajzi formációk jelentik: a Dunántúlt, Pannóniát mindig is irigykedve néztük, éreztük, más, talán kicsit több is, mint mi…
De ezt sosem vallottuk volna be. Később vadásztam ott sokat, de hazafelé, átlépve a Dunán, „begördülve” a solti lapályra, másként vert a szívem. Szép emlékeket hoztam magammal, de ott értem haza. A fehér falú tanyák, a kis kopott akácligetek, tocsogók örömöt jelentettek. A régi idők vadásztársasága, a szűrt közösség hangulata, rangja fölött vastagon eljárt az idő. Ám nekünk a 60-as évek vasárnapi fácán- és nyúlhajtásai színes emlékek. Jómagam már akkor is zajosnak éreztem a „miliőt”. Első vadászjegyem az azóta is legnagyobb boldogságot jelentő vízivad-, kacsa- és szalonkalesek záloga volt.
A fülöpházi szikes tavak récelesei, hajnali, esti húzásai adtak lehetőséget, hogy a vadászat mellett megismerjem a magyar tanyát, a magyar gazdát. Molnár Pista bácsi birodalmát, ahol a tanya és a hozzá tartozó pár hold föld, szőlő „…egy tenyérnyi földdarab, melynek közepén, akár az emberi testben a szív, lüktetett egy család élete, születés, szeretet, öröm, fájdalom, béke és veszedelem. A magyar tanya földünk anyagi világának egy atomja volt” – írta Ilosvay Ferenc. Pista bácsival a tanyaudvarról ballagtunk a nádas felé, ám ott elválva, egyedül vártuk, mit hoz a felkelő nap sugara vagy a lassan ránk boruló alkony. A hűvösödő este elővarázsolta a balzsamossá vált víz illatát, amit nádtörmelék, iszap fűszerezett. Ez a sziki világ időutazás is volt, a pólingok, vadlibák, partfutók, cankók fel-felrebbenő csapatai mellé nem volt nehéz odaképzelni a kissé délebbre nyújtózkodó Balázs-pusztát, a szabadszállási réteket, ahol a századfordulón Bársony István puskája törte meg a csendet, és az aggatón függő kacsák mellé vallomásos pusztai történeteit is zsákmányul ejtette. Legyünk büszkék Hauer Béla hartai földbirtokosra, nagyvonalú elődünkre, aki a nagy vadászíró kiskunsági pártfogója volt.
Más hangulatot hozott a kacsázás az alpári réteken; itt a megzabolázott Tisza levágott kanyarulatai, a holtágak közé szorított, megszelídült vizekre húztak a récék. Fenséges volt ez a táj. A Nagy-tó mögött emelkedő dombon a templom áhítatot sugárzott felénk. Este a finoman konduló harangszó a lelkünkben halkult el. Életre keltette a büszke képzeletet, hiszen itt, ezeken a réteken futamította meg Árpád vezér a „fejedelmi” Zalánt. Az elesett harcosok lelke talán azóta is ott lebeg a sorsunkat egykedvűen figyelő csillagok között. Testüket a rét fogadta be. Ki tudja, hányadszor zöldell újra örök álmuk felett a hullámzó nádrengeteg. Igen, ez is hozadéka egy kiskunsági récelesnek: a múltba révedő, szívet melengető hazaszeretet…
Megjelent a Nimród Vadászújság 2021. évi januári lapszámában.