Hogyan lesz egy állatorvosból vadmentő? Nos, a válasz egyszerű: sokan keresik fel a rendelőjében sérült vagy elárvult vadon élő állatokkal, akik segítségre, gyógykezelésre szorulnak. Ő pedig nem mond nemet, hanem hivatásából adódóan megpróbál segíteni.
Tapasztalatom szerint napjainkban egyre „divatosabb” dolog vadon élő állatokat menteni, a lakosság érzékenyítve lett a témára, ugyanakkor ennek sajnos hátránya is akad. Az emberek kirándulás, kertészkedés vagy akár csak kutyasétáltatás alkalmával is hajlamosak összeszedni mindent, ami az útjukba kerül, és teszik mindezt úgy, hogy előtte nem tájékozódnak és nem kérdeznek. Akkor kérnek már csak telefonos segítséget, amikor késő, és nincs sok esély a vad megfelelő visszahelyezésére. Ezzel kapcsolatban az állatvédelmet szívükön viselő embereknek még lesz tennivalójuk bőven a jövőben. Na, de térjünk vissza a vadmentő állatorvos hivatásához!
Egy vadmentéssel foglalkozó állatorvos életében mindig akad tennivaló bőven. Tavasszal elárvult (vagy annak gondolt) kölyköket és fiókákat hoznak hozzá nevelésre, gondozásra. Nyáron ezeknek a kézzel nevelt állatoknak a repatriációra való felkészítése zajlik, amely szintén speciális szakértelmet kíván, és sok esetben más szakemberek bevonásával együtt valósul meg. Ősszel és télen sok balesetes vad érkezik, majd kezdődik a szezon elölről. Azonban ne feledkezzünk meg a mérgezéses, áramütéses, állatbántalmazásos esetekről sem!
A vadmentés során védett, fokozottan védett és nem védett fajok képviselőivel egyaránt találkozik az állatorvos. Az első két kategóriába tartozó állatok mentése csak Természetvédelmi Mentőközpontokban, Állatkertekben, Vadasparkokban valósulhat meg.
Gyógyításuk több szempontból is kihívásokat rejt magában. Egyrészt nem ismerjük a kórelőzményt, „sötétben tapogatózunk” és csak bizonyos külsérelmi nyomok, megtalálási körülmények alapján lehetnek sejtéseink, pontosan mi történhetett védencünkkel. Másrészt a vizsgálatokhoz, beavatkozásokhoz megfelelően rögzíteni őket sem éppen egyszerű feladat. Ilyenkor az orvosi személyzet testi épsége az elsődleges, de természetesen az állatban sem szeretnénk kárt tenni.
A vadmentés lelkileg kifejezetten megterhelő, embert próbáló feladat. Sokkal több a veszteség egy kisállat praxis eseteivel összehasonlítva. Számtalan esetben az állat már csak akkor gyűjthető be és szállítható mentőközpontba, amikor sérülése vagy betegsége az élettel összeegyeztethetlen, és a legtöbb, amit tehetünk érte, hogy megszabadítjuk a további szenvedéseitől.
A tartósan sérült vadállatok jövője is több etikai és állatjólléti kérdést felvet, amelyekre a kielégítő választ talán csak maguk az állatok tudnák megadni nekünk.