Idén ünnepeljük Széchenyi Zsigmond, neves vadászírónk, vadászati ikonunk születésének 125. évfordulóját. Emlékezete kapcsán vadászújságunk internetes felületein is rendszeresen idézünk tőle.
A tóhoz csak mintegy tizenöt kilométerre eső néhai otthonomban, 1930. január 4-én volt egy rendkívüli lesem.
Mégpedig nem vízen, hanem rozsvetésen ásott lesgödörben.
Napok óta látogatták a libák azt a rozstáblát. Jól odaszoktak, egyszer se voltak még háborgatva. A gödörrel is megbarátkoztak, régebben megásattam. Meglehetős sűrű, délelőtt tíz-tizenegyig eltartó köd volt aznap reggel.
Hét órakor már gödörben ültem.
A meglődözött csapatokat úgy megzavarta a köd, sehogy sem tudtak eligazodni, újból és újból visszatértek a rozstábla fölé. Mihelyt egy kis szünet állt be, azonnal kiugrottam, s a lelőtt libákat sebtiben felpeckeltem. Valóságos mágnesként vonzották a ködben ide-oda tévelygő csapatokat.
A felpeckeléshez hozott drótvessző hamar elfogyott.
A további lelőtteket, pecek híján, éppen csak hasra fordítottam, szárnyukat behúztam, nyakukat hátravetettem. Aztán sipirc – vissza a gödörbe.
Csak alig néhány órát tartott a mulatság. Nyolctól fél tizenegyig. Akkorra már nemcsak a köd tisztult fel, elszéledtek a ludak is. A vámot azonban alaposan leadták: negyvenötöt szedtem össze ott a gödör körül – egész szekérre való libát!
Ennél többet – gödörből – még a lúdjárásáról híres Hortobágyon sem lőttem. Igaz, hogy nem sokszor jártam ott, nem is sikerült kifognom valami különösebb lest. De a végeláthatatlan pusztaság sajátos varázsát, csodás hajnalait-napnyugtáit begágogó vadlibaözönét, emlékembe zártam.
Néhány szót a lesgödörről:
Legfontosabb követelmény: ne legyen feltűnő!
A vadliba rendkívül éles szemű, kitűnő emlékezetű, gyanakvó madár. Minden szokatlan vagy éppenséggel feltűnő valami menten eltéríti, óvatos kerülőre készteti.
A gödörásáskor felszínre hányt földet a leggondosabban el kell hát takarítani. Legegyszerűbb, ha ponyvát terítünk a készítendő gödör mellé, arra hányjuk a földet, és ponyvástul elszállítjuk. Vigyázzunk azonban, hogy lehetőleg még ásónyi föld se hulljon le a ponyváról – se ott a helyszínen, se elszállítás közben. Mert a liba szemét – bármilyen hihetetlen – még a zöld vetésen feketéllő legkisebb rög sem kerüli el, attól is gyanút fog.
A gödör szája pedig szűk legyen.
Felfelé minél kisebbet mutasson. Lefelé viszont egyre szélesedjék, hogy lábunk mozgásának, töltényes tarisznyánknak vagy egyéb cókmókunknak minél tágabb teret engedjen. A gödör ülőkéjére és fenekébe pedig száraz szénaréteget hintsünk. A hideg, nedves ülés, fázós láb elrontja a libales mulatságát.
A lelőtt csallibák kipeckelésére vigyünk mintegy kétaraszos, mindkét végén hegyes, erős drótpálcát. Szükség esetén ugyanilyen fapálca is megteszi, habár fagyos földbe nehéz leszúrni, könnyen törik. A döglött libát fordítsuk hasra, szárnyát húzzuk szorosan mindkét oldalához, majd a pálca egyik végét földbe, másikat a liba bögyébe, s nyakán végig a fejébe szúrva, lehetőleg természetes ülő helyzetbe hozzuk.
Ha erős szél fúj, ne körös-körül rakjunk csallibát, csak leshelyünknek a szél irányával egyező oldalára! Az ereszkedő csapat mindig szél ellen közeleg, s így a csalikat előbb fogja meglátni, mint a gödörben meghúzódó vadászt. A felpeckelt libák pedig szemközt nézzenek a széllel. Mert ha hátba kapják, felborzolja tollukat, ez menten gyanússá teszi őket eleven társaik szemében.
Ha nincs alkalmas peckünk, legalább arra legyen gondunk, hogy időközönként gödörből ugorva, a lelőtt libákat kissé „rendbe rakjuk”. A hanyatt esett, világos hasát égnek fordító lúd elijeszti a közelgőket. Ugyancsak gyanús nekik a kiterjesztett szárnnyal, előrenyújtott nyakkal hason fekvő is. Fordítsuk hát mindet hasra, de szárnyát húzzuk be, fejét pedig vessük vissza hátára. Így még leginkább közelíti az eleven liba látszatát.
Emlékezetes libaleseket értem el a Fejér megyei Nagyláng – ma Soponya néven ismert – halastavain is. Hosszú évekig jártam az ugyancsak szomszédságunkba eső Zichyek „lángi” otthonába, november–decemberi fácánvadászatra. S amelyikünknek kedve tartotta, vadászat végeztével kiszaladhatott még a tavakhoz is, esti libalesre.
Erre többnyire csak ketten vállalkoztunk, velem egykorú s a magaméhoz mért szenvedélyű barátommal. A többiek inkább a pattogó kandallótüzet, kandalló előtti meleg teát választották, különösen, ha naphosszati fácánozás közben jól átjárta őket a decemberi szél.
A nagylángi tavakra, falu közelsége miatt, igen későn, csaknem sötétben húztak be a ludak. Két tó közti gátra szoktunk elállni, onnét „verettük” a felettünk elszálló, sűrű homályban alig-alig kivehető csapatokat. Lövésünk találatát csak a tóba pottyanó liba loccsanása nyugtázta. Néha annyian jöttek, alig győztük őket. Sajnos rövid ideig tartott a mulatság – egykettőre ránk borult az éjszaka. Végül sosem tudtuk pontosan, ki hányat lőtt? Csak másnap reggel szedtük össze kettőnk közös zsákmányát.
Naplóm tanúsága szerint, 1924. december 18-án reggel hetvenhét libát emeltünk ki a halastóból: előző esti közös puskázásunk eredményét!
Hát azok a szép lesek a tatai kastélykert hatalmas taván!
Téli időben rengeteg vadliba éjjelezett ott.
Mikor a környékbeli vizek nagy része befagyott, a kastélytó, a közeli szénbányák langyos vizéből táplálkozván, jóformán mindig jégmentes maradt. Oda járt hát fürdeni a vidék valamennyi vadlibája.
Hol bent lestük őket a nád közt, hol kint a tóparton, hol meg a kastélytető erre alkalmas, lapos részén!
S aki netán oda is restellt felfáradni, akár az udvarból is lődözhette őket. Az estenden behúzó csapatok a kastély felett zsibongtak el...
Hajnali húzásra is gyakran kijártunk. Ehhez már két puska is kellett, mert egykettőre, néhány perc alatt zajlott le. Egyetlen sűrű tömegben ömlött kifelé a rengeteg lúd.
Gyorsan váltott puskákkal, hét-nyolcszor is közéjük lehetett duplázni. Ezzel aztán be is fejeződött a hajnali mulatság. Negyedórás megszakítás után ismét szobájában melegedhetett a libavadász, visszabújhatott ágyába!
A tatai háziúr 1926 novemberében fényszóró segítségével támadta meg a taván éjjelező libalégiókat. Nem rendszeresen cselekedte ezt, mindössze három ízben, hiszen nem is volt sportszerű vadászatnak mondható. Inkább csak kuriózumképpen kísérelte meg, érdekelte, vajon a fénytől elvakított, újra meg újra megszálló lúdtömegből hányat lehetne egy éjszaka kilőni? Nemcsak puskáját, ladik elejére szerelt, bármilyen irányba fordítható fényszóróját is maga kezelte. Rajta kívül még két ember ült mögötte a csónakban: egyik evezett, másik a lelőtt libákat szedte fel.
A jó eredmény feltétele – sok libán kívül – megfelelő időjárás volt: szélcsendes, lehetőleg koromsötét, ködös éjszaka.
Első próbálkozása járt a legnagyobb eredménnyel: másnap reggel háromszázhuszonhat libát szedtek össze a tatai tavon! A sebesülten távozók s a város utcáin szerteszéjjel lehullók betudása nélkül. Pedig azok se lehettek kevesen, mert szemtanúk állítása szerint aznap igen sokan ebédeltek vadlibát a városban...
Második próbálkozásra már csak kétszáz-egynéhány, harmadikra pedig csak kilencvenhárom liba esett. Állítólag akkor már annyi néző gyűlt a város felőli tópartra, hogy a további lövöldözés nem volt bátorságos.
A háziúr ezzel végleg be is szüntette a libázásnak eme szokatlan formáját.
Vadásztörténelmi szempontból azonban említésre méltó, sőt bizonyára páratlan egyéni eredmény ezen a téren.
(Megjelent a szerző Ünnepnapok című kötetében.)