A zalai dombvidéken töltöttük szűk baráti körben a szabadságunkat.
A határban már napok óta vágták a búzát, s a kombájnok morogva másztak bele a dombokon áthullámzó táblákba. Most látszott csak igazán, hogy a vaddisznók milyen mérhetetlen károkat tudtak okozni, s a gazdák és a vadászok felváltva vakarták a fejüket a tarra rágott foltok előbukkanásakor.
Szigorú parancs érkezett a károk enyhítésére, a maradék megőrzésére, amihez örömmel csatlakozott baráti társaságunk is.
A kései ebédet a vendégfogadó éttermében tálalták fel nekünk, és mi ismételten elámultunk az eldugott kis zalai falu panziójának konyhaművészetén.
Mert azokat az ételkölteményeket csakis valami művész alkothatta, ugyanis az ízeknek olyan harmóniája tobzódott az ínyeken, amiket nagyon sokáig nem tudtunk elfeledni.
Az étlapon szerény vadhúslevesként feltüntetett bevezetőfogás tulajdonképpen egy nagyon gazdagon elkészített tárkonyos húsleves volt. A leves tejszíntől selymes felszínén zöldségkarikák lebegtek, míg alattuk a mélyben puhára főtt szarvashús lapult, pirított erdei gombaszeletek és zöldborsó társaságában. Csak azért nem kértünk belőle még egyszer, mert a pincér közben megérkezett a második fogással…
Vaddisznósültet kaptunk erdészné módra elkészítve, de csak akkor derült ki, hogy milyen szegényes szókinccsel bír a konyhafőnök, amikor megláttuk a hatalmas tálat.
Az egyben sült fűszeres lapocka szeletei kényelmesen elheveredtek egy hatalmas sültkrumpli-ágyon, ami köré petrezselymes rókagombából és vargányából készült ragu került. A krumplihasábok megmártóztak a vajban párolt gombák illatos szaftjában, s nekünk megremegett a villa a kezünkben, ahogy az ételkölteményhez nyúltunk.
Közben asztalunkhoz ült a főszakács is, aki civilben vadász barát volt, és nem értettük, hogy mérhetetlen tehetségét miért rejtegeti ebben a pici zalai faluban.
– Minden rendben van, fiúk? Ízlik? – tette föl teljesen feleslegesen a kérdést, hiszen a szánk tele volt, és csak inteni tudtunk a fejünkkel.
Zoli – alkalmi gasztronómus, ínyenc vadásztárs – megtörölte a száját, és szinte félve, odasúgta séfbarátunknak:
– A múltkor kaptunk tőled fokhagymamártást... Lehetne most is?
– Amit a csirkéhez ettetek? Máris hozom.
A konyhaajtó lengve csapódott, s mire lenyeltük a falatot, már ott is volt asztalunkon az ismerős kis porcelánkancsóban illatozó tejszínes fokhagymaszósz.
Elismerően bólintottunk. A vaddisznóhús vastagon megmártózott a rácsorgatott mártásban, és a vajban sült gombaszeletek szinte ujjongva üdvözölték az új ízeket.
Szakács barátunk elérzékenyülve nézte az étkezésünket, mert a ki nem mondott néma dicséret, az evőeszközök diszkrét zörgése, a tányérok szinte tapintatos koccanása és a vaddisznósült ütemes fogyása feleslegessé tett minden szót.
Később a konyhából kihozott még egy kis kancsónyi fokhagymaszószt, mert az első adag teljesen elfogyott.
– Felséges! – sóhajtottunk nagyot, aztán hátradőltünk a székünkben, hogy az étel kényelmesen elhelyezkedve, helyet tudjon csinálni gyomrunkban a feketekávénak.
Csak Zoli tunkolta még a maradék sült krumpliját a tejszínes mártásba, mert saját bevallása szerint:
– Ezt egyszerűen képtelenség abbahagyni, gyerekek!
***
Gyönyörű holdfényes vadászat ígérkezett, és érezhető volt, hogy ezen az estén bármi megtörténhet.
Az induláskor volt ugyan némi bonyodalom, mert Zoliéknak egy olyan területrészre kellett elautózniuk, ahol eddig még nem jártak, de a helyiek szépen elmagyarázták, hogy melyik dűlőn, hol kell letérni a kövesútról, hogy aztán a harmadik fasor után megtalálják a rájuk bízott búzaföldet.
Csak legyintettek.
– Megtaláljuk!
– De annak a területnek a szomszéd faluban van a beírókönyve – mondták a helyiek, erre viszont már nem is legyintettek.
– Azt is megtaláljuk.
– A kocsma mellett kell elmenni – hol másutt? –, és onnan a negyedik kis utcán, ha befordultok, az utolsó ház kerítésén van egy nagy zöld doboz. Ott kell beiratkoznotok.
– Negyedik?
– Igen. Magas, barna kerítés, zöld dobozzal. Nem lehet eltéveszteni!...
Nos, ilyenkor kényelmesen hátra lehet dőlni a mese hallgatása közben, hiszen mindenki számára egyértelmű már, hogy az instrukciók alapján a szereplők alaposan el fognak tévedni.
Zoliék autóba ültek, és átgurultak a szomszéd faluba. Bejárták a környék összes utcáját, de nem találták a beírókönyvet. Amikor harmadjára kerülték meg a kocsmát, a söntésajtóban ácsorgók már ismerősként integettek.
Mivel az idő határozottan késő délutáni volt, és jobb szerettek volna világosban körülnézni az ismeretlen területen, inkább megálltak segítséget kérni.
Mindenki nagyon készséges volt. Azonnal röpködni kezdtek a sörszagú információk, hogy jobbra, balra, kis ívben és nagy kanyarban hol találják meg a házat, amit, ugye, nem lehet eltéveszteni.
És valóban! Alig pár perces tekergés után célhoz értek, bár a kákán is csomót keresők biztosan aggodalmaskodtak volna.
A kerítés – bár a keresgélés közben senki sem számolta –, valahol a sokadik utca végén volt. Ráadásul nem is tűnt annyira magasnak, és csak nagy jóindulattal lehetett barnának nevezni – bár abban mindketten egyetértettek, hogy valaha az lehetett. Mindenesetre a csinos kis zöld doboz ott lógott rajta, és igazából csak ez érdekelte őket.
A megbeszéltek szerint beírták magunkat, és néhány perc múlva már a búzaföld mellett autóztak.
A pár hektáros gabonatábla mellett három magasles segítette a vadászatot, és Zoliék gyorsan elosztották maguk között őket. Egyik vadász jobbra, a másik balra ment, míg a harmadik lest megtartották tartaléknak, ha esetleg később változna a szél iránya.
Csodálatos este ígérkezett. A nap felséges pompával csúszott a nyugati dombok mögé, s az égbolt narancssárgáját sokáig őrizték a lágy szellőben ringatózó búzakalászok. Éjszakázóhelyet kereső fácánkakas szállt át a fasor felett, s amikor felgallyazott egy öreg akácfára, hosszú percekig kiabált az alkonyatban.
A hold még csak ekkor kezdett felmászni a dombvidék keleti oldalán, de percek múlva már árnyékot adott, s a vadászcimborák kényelmesen berendezkedtek a vaddisznók várására.
Zoli gyönyörködve nézett az estébe – Bármelyik percben megérkezhetnek a disznók! –, de az arcára töprengő kifejezést rajzolt a várakozás.
Az előbb már meglazította a nadrágszíját, a nadrág azonban derékban még mindig kényelmetlen volt.
– Kicsit talán sokat ettem? – tűnődött, s amikor eszébe jutott a sült húsról lecsurranó tejszínes mártás, önkéntelenül is megnyalta a szája szélét.
A szemközti erdősávban ekkor megnyikkant egy süldő, és – a vacsoráról megfeledkezve – a vadász megmarkolta a puskáját.
Valami ág elpattant a sötétben, de aztán nem történt semmi. Csend volt.
– Valószínűleg másfelé mentek – gondolta Zoli, és kényelmesen hátradőlt.
Múltak a pillanatok, oldódott a feszültség, és Zoli figyelme ismét maga felé fordult. Gyomra tompán sajgott, hasa megfeszült, aztán egy hatalmasat csikart.
Talán a hús volt zsírosabb a kelleténél, vagy a tejszínes szósz több az elégnél, mindenesetre úgy érezte, hogy pillanatokon belül nem lesz ura a helyzetnek.
A túlterhelt és megkínzott has olyanokat mordult, mint a Vezúv tűzhányója közvetlenül kitörés előtt, amikor Pompei lakossága is csak akkor eszmélt rá a bajra, amikor már késő volt. Nagyon késő!
Zoli – érthetően – nem akart elkésni…
Szinte leugrott a lesről, és nekilódult az éjszakának. Alkata nem tette lehetővé, hogy csak úgy egyszerűen lekuporodjon a földre, így lelki szemei előtt megjelent a harmadik les, aminek a gerendája kiválóan alkalmas volt arra, hogy rákuporodjon.
Az utolsó métereket – hasára szorított kézzel – szinte már futva tette meg…
Aztán hosszú percekig kucorgott a holdvilágtól beragyogott búzaszélen. Homlokára hideg pára ült, de az arcán boldog révületet látott volna bárki, ha éppen arra jár.
De ki a fene járt volna arra?
Zoli – immáron megkönnyebbülve – megkapaszkodott a les lábában, és ültében hátrafordult. Az előbb mintha ág roppant volna el a fasorban...
A konda hangos röffenéssel ért szél alá; a vaddisznók méltatlankodó fújással megugrottak, aztán végigvágtattak a fasoron. Egy pillanatra megtorpantak, amikor elfogytak a fák, aztán sietősen kisorjáztak a holdvilágra. Pont a másik les mellett.
Az ott ülő vadász nem értette ugyan, hogy miért érkeznek futva a megterített asztalhoz, mindenesetre a búzán sebtében átvágó kondából befelé menet és kifelé menet is sikerült egy-egy süldőcskét helyben marasztania.
Felhőtlen volt az öröme, akárcsak az éjszakai égbolt.
A holdfényes estében elkészítették a terítéket, s a cimbora nem vette észre, hogy vadásztársa hasára szorított kezekkel áll a vaddisznók mellett. Zoli arca határozottan nyúzottnak tűnt a sápadt lámpafényben, de barátja – önző módon – csak a disznókkal foglalkozott.
***
Később, amikor már mindannyian a vadászház teraszán ültünk, és jólesően elnyújtózva emlékké avattuk az estét, beszámoltunk egymásnak az éjszaka történéseiről. Mások is lőttek disznót, és a közös teríték öröme még szorosabbra fűzte a vadászbarátságot.
Megosztottuk egymással az esti élményeket.
Valahol a második pálinka és a harmadik sör között jutott Zoliékra a sor, és ő enyhe rosszallással a hangjában megemlítette, hogy mennyire pontatlan volt a délutáni eligazításuk, hiszen alig találták meg a beírókönyvet.
Házigazdánk arcán valami felhő suhant át, de azért még mosolyogva érdeklődött.
– De megtaláltátok végül, nem? Negyedik utca végén, magas, barna kerítés...
– Sokadik! És nekem csak mellig ért – mondta Zoli, és nem értette, hogy a helyiek miért sápadnak bele a hírbe.
– Akkor nagyon rossz helyen voltatok!
– Úgy érted, más területre mentünk vadászni? – dőlt előre az öreg bőrfotelban.
Mintha csak a walesi bárdok asztalánál ültünk volna: „Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik”…
Vendéglátónk remegő kézzel még egy pálinkát töltött.
– A vadászterülettel semmi baj nem volt, de rossz könyvbe iratkoztatok be! Jó helyen voltatok, de abban a körzetben senki sem tudott rólatok…
Hosszú percekig ültünk némán, s közben mindenki arra gondolt, amire akart…
Csak Zoli fészkelődött a helyén.
– Még szerencse, hogy senki sem járt arra! – révedtek el a gondolatai. – Ott világított a fenekem az éjszakában, és egy hirtelen kezű vadásztárs esetleg valami kerek képű, babos disznónak nézhette volna, miközben letolt gatyával ott kuporogtam…
Megjelent a Nimród Vadászújság 2022. júniusi számában.