Ez évben több magas rangú vadgazdálkodási szakember adott hangot annak, hogy a nagyvadgazdálkodásnak paradigmaváltásra van szüksége. Mi ennek a lehetséges iránya és milyen következményekkel járhat ez?
A vadgazdálkodás egyik legfőbb célja, hogy vadászati lehetőséget biztosítson mindazoknak, akik vadászszenvedélyüknek kívánnak hódolni. Bár meglehetősen mostoha területe a vadászat tudományának a vadászati ökonómia, de a vadászszenvedély, mint olyan egy fogyasztói igény, ami bizony keresletet generál, tehát gazdasági szempontból sem irreleváns megvizsgálni egy-egy problémás kérdését ágazatunknak.
Emiatt nézzük is meg, hogy a vadgazdálkodás esetében mi képezi a keresletet és a kínálatot. Keresleti oldalon természetesen a vadászati lehetőségek és az ahhoz tartozó szolgáltatások iránti igény jelenik meg elsősorban, melyet külföldi és hazai bérvadászok, illetve vadásztársasági tagok testesítenek meg. Másodlagosként ugyan, de a vadhús iránti kereslet is ide tartozik. A vadgazda szempontjából a vadászati lehetőségek értékesítésében jelentős szerepet játszik az export értékesítés, viszont a vadhúst a hazai feldolgozók vásárolják fel (persze a feldolgozott vadhús körülbelül 80 százaléka is exportálásra kerül).
A kínálati oldalt a vadászatra jogosultak által nyújtott egyéni- és társas vadászatok lehetősége, illetve az ehhez fűződő szolgáltatások adják. Alapvetően határozza meg a kínálatot az, hogy milyen mennyiségű és minőségű vadállomány él a területen. Magyarországnak jelentős versenyelőnye származott az elmúlt évtizedekben a környező országokhoz képest abból, hogy magas egyedsűrűség mellett jó minőségű vadállományt tudott fenntartani (elsősorban a nagyvadra gondolok itt). A külföldi (és hazai) vendégvadászok viszonylag eredményesebben, rövidebb idő alatt tudják elejteni a kívánt vadfaj egyedét nálunk, ami egyértelműen köthető a vad létszámához, mindehhez pedig ugyan nem mindenhol, de általában megfelelő szolgáltatási színvonalat is kapnak. Szűklátókörűen mondhatnánk, hogy erre a modellre rendezkedett be a hazai vadgazdálkodás… Persze a vadlétszám alakulásának ökológiai okai is vannak, nem csak az állománykezelésből fakad.
A fentiekből látható, hogy a vadászatra jogosultak legfőbb bevételi forrása a bérvadásztatásból (vadásztársaságok esetén még tagdíjakból és tagi hozzájárulásokból) áll. A kiadások jelentős része a vadállomány kezeléséhez kötődik (vadföldművelés, takarmányozás, vadászati berendezések karbantartása-létesítése stb.), illetve a foglalkoztatottak kapcsán felmerülő személyi jellegű ráfordítások (vadőrök, egyéb munkaerő bére és járulékai) is nagy szerepet játszanak. Ezeken kívül pedig a legmeghatározóbb szerepe a vadkárnak van. A legtöbb nagyvaddal gazdálkodó vadászatra jogosultnak a leggondosabb védekezés esetén is számolnia kell vele, sőt! A jogosultak fizetőképességét (likviditását) alapjaiban határozza meg.
Mértéke miatt elsősorban a mezőgazdasági vadkár az, ami a jogosultak gazdálkodását befolyásolja. Ebből a szempontból a két leginkább érintett vadfajunk a vaddisznó és a gímszarvas, melyek állománynagysága nagy hatással van az okozott kár mennyiségének alakulására. Mivel a vad által okozott terméskiesést kell megtéríteni, ezért nem csak a vad létszáma, de a vadkárérzékeny kultúrák vetésterülete, azok elhelyezkedése, a kultúra termésátlaga és nem utolsó sorban pedig a termény felvásárlási ára határozza meg a vadkár pénzben kifejezett értékét (Szemethy-Bleier, 2004). Jól látható (főleg az idei terményárak mellett), hogy ezek közül melyik az, amire vadászként, vadgazdaként leginkább hatásunk van… Így pedig a vadkár befolyással bír a vadgazdálkodás kínálati oldalára is. Mivel az afrikai sertéspestis miatt a vaddisznó állományapasztását szisztematikusan és kötelezően végre kell hajtani, ezért most leginkább a szarvasról lesz itt szó (pedig a társas vaddisznóvadászatok fertőzött területeken való kiesése és annak gazdasági hatása is megérne egy misét).
Idén több, magas rangú vadgazdálkodási szakember adott hangot annak a véleményének, hogy a hazai nagyvadgazdálkodásnak paradigmaváltásra van szüksége. Legutóbb Kovács Ferenc, az Agrárminisztérium Vadgazdálkodási Főosztályának vezetője az Országos Magyar Vadászkamara szakmai konferenciáján mondta el, hogy a gímszarvas (és a dám) esetében nem mennyiségi, hanem minőségi vadgazdálkodásra van szükség. Érvként hangzott el, hogy az elmúlt harminc évben nem sikerült világrekorder gímbikát elejtenünk, pedig sosem volt ennyi szarvas még hazánkban. Az általánosan megbízhatatlannak tartott állománybecslési adatok alapján is látható, hogy a gímszarvas létszáma legalább megnégyszereződött az elmúlt ötven évben. Vélhető, hogy főosztályvezető úr állítása nem arra vonatkozik, hogy a nagy sűrűség miatt romlik a szarvasállomány kondíciója, hiszen valószínűsíthető, hogy nem érte még el az ökológiai vadeltartó képesség határát, sőt az erdőterületek növekedése és a mezőgazdasági technológiai fejlődés, illetve a vadnak táplálékul szolgáló kultúrák vetésterület-növekedése mind inkább kitolja azt. Sokkal inkább arra, hogy a gímállomány nem az ideális létszám, korszerkezet és ivararány szerint van kezelve a lehető legjobb trófeakihozatal tekintetében.
Az Országos Vadgazdálkodási Adattárban az látható, hogy 2020-ban a trófeabírálatra került összes gímszarvas agancs (15 972 egyed) 53,8 százaléka tartozik a fiatal korosztályba (2-5 év), míg 43,6 százaléka pedig a középkorúak (6-11 év) közé. Az öreg korosztályt mindössze a trófeák 2,6 százaléka képviselte (OVA, 2021). Ezzel szemben, megfelelő korosztályi szabályozás mellett, az összes bikateríték (bikaborjakkal együtt számítva!) 6-11 százalékát kellene, hogy képezze az idős korosztály, függően az állomány agancsnövekedési képességétől (Faragó-Náhlik, 1997). Véleményem szerint beszédes, hogy a 2020-as adatok szerint a bírált agancsok közül 5102 egyedé az 5-8 kg trófeatömeg „kategóriába” sorolható, ami az összes trófea 32 százaléka. Tíz kiló feletti trófeák aránya pedig 3,5 százalék volt. Amiatt, hogy a trendet lássam, a 2010-es és a 2016-os adatokat is megnéztem, de érdemi különbség nem volt a trófeatömegek előbb említett arányait illetően.
Vadászatszervezői oldallal folytatott beszélgetésem során is megerősítést nyert az a megállapítás, hogy bár ma sem jelent gondot a külföldi vadászvendégek körében a nagy bikák értékesítése, ugyanakkor az igény leginkább a 6-8 kilós bikák iránt a legnagyobb. Továbbá a covid időszaka, és a jelen gazdasági recesszió is abba az irányba hat, hogy a nyugat-európai vendégvadászok körében is egyre kevesebb az a diszkrecionális jövedelem, amelyet a vadászatra szeretnének fordítani. Emiatt egyre több a vadászatok visszamondása is. Ha a jövőben a gímállományunkat drasztikus mértékben leszünk kénytelenek lecsökkenteni a vadkár miatt, és azt mondjuk megfelelő korszerkezet kialakításával is tennénk meg, akkor fennállhat a veszélye annak, hogy a jelenlegi igényeket egyre nehezebb lesz kielégíteni. Egyrészt a sikeres vadászatok száma vélhetően csökkenni fog a vadsűrűség csökkenésével, másrészt a megfelelő korosztályi szabályozás miatt több öregebb, nagyobb bika válhatna értékesíthetővé. A megváltozott kínálat miatt érdekében állhat majd a jogosultaknak a megfelelő, akár új piacok megtalálása, mely talán sokkal nehezebbé válhat egyrészt egy elhúzódó recesszió által, másrészt a vadászat negatív társadalmi megítélése miatt.
Bárhogy is lesz, a vadászatra jogosultaknak gazdálkodásuk tervezésekor mindig szem előtt kell tartani, hogy akár a takarmányozási költségek, akár a munkabérek, akár pedig a vadkárkifizetések terén jelentkező, eddig nem látott összegeket kell majd előteremteniük. A nagyvadgazdálkodás paradigmaváltása szükséges és időszerű, de azt nagy átgondoltsággal, a saját és a kapcsolódó ágazati szereplőkkel összhangban, a külső gazdasági hatások maximális figyelembevételével kell, hogy megtörténjen.
<Irodalom>
Faragó S. és Náhlik A. 1997: A vadállomány szabályozása - a fenntartható vadgazdálkodás populációökológiai alapjai. Mezőgazda Kiadó, Budapest.
Csányi S. (szerk.) 2021: Vadgazdálkodási Adattár - 2020/2021. vadászati év. Országos Vadgazdálkodási Adattár, Gödöllő.
Szemethy L. és Bleier N. 2004: Tényleg csak létszám kérdése a vadkár? Nimród Vadászújság 2004/5. pp. 21-23.