A vadföldművelés a vadgazdálkodás sarkalatos pontja, hiszen a vadföldek nem csak táplálékot és búvóhelyet jelentenek a vad számára, hanem általuk hatékonyan csökkenthető a vadkár is, de nagyvadas területen a bőgésben is jelentős szerepe van az átgondolt vadföldművelésnek.
Erről Jakus László, a SEFAG Zrt. Szántódi vadászterületének vadgazdálkodási ágazatvezetője beszélt a Nimród Vadászújságnak.
Tervezéskor szem előtt kell tartani a tényt, miszerint bőgésben a gímbikák nem táplálkoznak és tartózkodási helyüket elsősorban a tehenek jelenléte határozza meg, a bikák tehát oda mennek, ahol a tarvadat megtalálják. A tradicionális bőgőhelyeken a sutavad évről-évre nagy biztonsággal megjelenik, általában ezek olyan területek, melyek eleve kedvező táplálékot biztosítanak a nőivarú egyedeknek, vagy a vadgazda tevékenysége által válnak azzá azáltal, hogy igyekszünk kedvezni a teheneknek.
A természet a fajon belüli versengés csökkentését úgy oldotta meg, hogy a bikának és a tehénnek eltérő táplálékigénye van. Előbbi a rostban gazdagabb, fásszárú vegetációt részesíti előnyben, míg a tehén - főleg vemhesülés és magzatnevelés előtt - olyan, vitaminokban és fehérjékben gazdag lágyszárúakat fogyaszt, melyeknek nagy a fehérjetartalma, ilyen pl. a lucerna és a sarjadó fűfélék, de ezek mellett tavasszal a fás szárúak fehérjedús, friss hajtáscsúcsait is szívesen legelik. Ha a vadgazdálkodó szeptemberre kedvezni akar a tarvadnak, a vetéseket úgy időzíti, hogy azok bőgésre nagy mennyiségű és megfelelő minőségű zöldtömeget biztosítsanak. Vethet különböző keverékeket, a keszthelyi keveréktől (az őszi káposztarepce és rozs társítása) kezdve sokféle megfelel, gyakran a zöldítésre használt zöld trágyák, vagy akár a learatott gabonatarlók is ugyanilyen minőségű táplálékforrást jelentenek szeptemberre a nőivarú egyedeknek, mivel az elhullott szemek őszre árvakelést biztosítanak.
A pillangós kultúrák nem csak a bőgésben tesznek jó szolgálatot, hanem tartósan táplálékot nyújtanak a vadnak egész éven át. További előnyük, hogy aszályos években is képesek a mélyebb talajrétegekből felvenni a vizet, így még a csapadékmentes augusztusban is ki tudnak sarjadni, míg egy apró mag a felszín 1-2 cm-es felső rétegében csak eső esetén csírázik ki.
Gyakran éppen a pillangósokból van a legkevesebb a vadászterületen, hisz inkább gazdasági szempontból jövedelmezőbb kultúrák termesztésére tértek át napjaink mezőgazdasági termelői, ezzel szemben a vadgazdának érdeke az, hogy a területén minél változatosabb táplálkozási lehetőséget kínáljon a vadnak.
Amennyiben a csapadékviszonyok lehetővé teszik, még a téli takarmányt is meg lehet termelni ezeken a területeken. Száraz években csak tisztítókaszálásokra van mód, ezzel ösztönözhetjük a növényt az újabb hajtásra.
Lehet, hogy ezek az extenzívebb kultúrák egy adott időpillanatban nem tudnak akkora létszámú vadmennyiséget koncentrálni, mint egy épp érésben lévő monokultúra, „cserébe” viszont az év 365 napján - télen a „bundában hagyott” (le nem kaszált) lucernások révén - képesek biztosítani az élelmet a vadállomány számára.
Fontos szempont az is, hogy bőgésben egy lucernatáblán könnyebben és biztosabban történhet a gímbikák bírálata, mint egy magas, nagy takarást nyújtó kukoricában. Bőgésben a gímbikák dominanciaharcának része az összecsapásokat megelőző erőfitogtatás, melynek jellegzetességei például a párhuzamos séta, az egymás mellett való bőgés és az agancs egymásnak való mutogatása, melyek hangsúlyosabban érvényesülnek egy nyílt területen, mint egy sűrű erdőben vagy egy fedett kukoricásban. Ezért az összecsapások helyett elegendő pusztán a testi dominancia fitogtatása is.
A lucernaféléknek – erőteljes gyomelnyomó képességüknek köszönhetően – kiváló előveteménye a zab. A kiöregedett kaszálók felújítása előtt, a gyepfeltörést követő 1–2 évben zabot vetve a területre, a pillangósok apró magvai számára megfelelő, gyommentes magágy készíthető. A zab emellett jó legelőfelület, hisz kedvelt tápláléka szinte minden nagyvadfajunknak, a megmaradt mennyiséget letárcsázva, szeptemberre ismét egy frissen sarjadó zöld területet tud biztosítani a vadállománynak.
Ha van elegendő csapadék, a cirok és a szudánifű a bőgésre szintén jó választás lehet, hisz nagyon jól koncentrálja a vadat, emellett siló készítésére is alkalmas. Hidegérzékeny, későn – április végén, május elején – kell vetni és szeptemberre nagy tömegű zöldet produkál. A cirokfélék termésérést megelőző időszakban a cianidtartalom okozta keserű ízhatás révén a vad számára kevésbé ízletes táplálékot jelentenek. Ez a hatás csak a mag érésének fázisában szűnik meg, ám ekkor már nagyon kedvelt táplálékforrássá válik, nagy tömegben vonzza a vadat.
Végezetül essen szó a kukoricáról is, melyet a vadgazdálkodók gyakran vetnek annak ellenére, hogy a növény megóvása a vegetáció teljes időtartama alatt jelentős többletterhet ró rájuk. Bőgésre a fentebb említett okok miatt nem a legideálisabb választás, ám bőgés után inkább lehet jelentősége a gímbikák szempontjából, tekintve, hogy rövid idő alatt nagy mennyiséget képesek elfogyasztani belőle és a növény magas tápanyag-, illetve keményítőtartalma révén segít visszaépíteni télre a bőgésben elvesztett kondíciót.
A legelőkkel ellentétben a kukoricatábla a vadnak nem nyújt többlet élőhelyet és táplálék vonatkozásában is csupán egy rövid időszakot jelent, miután beérett és lekerül róla a védelem, a vadgazda átadja a vadnak, az rövid időn belül elfogyasztja, utána pedig - ami a táplálékot illeti - hónapokig „üres” a terület. Ez élőhelyfejlesztés szempontjából zsákutca.
