Idén ünnepeljük Széchenyi Zsigmond, neves vadászírónk, vadászati ikonunk születésének 125. évfordulóját. Emlékezete kapcsán vadászújságunk internetes felületein is rendszeresen idézünk tőle.
Még egy emlékezetes, tán még az előbbinél is valószínűtlenebb disznóélményről kell beszámolnom.
De ha már benne vagyunk a hencegésben, essünk át rajta mielőbb.
A Vértes erdejében történt, Móron, 1942 telén.
Két napig hajtottunk disznóra – öten.
S a két, aránylag rövid vadásznap eredményeképpen huszonnyolc disznót sorakoztattunk a ház elé.
Január 20-án a „Vajal”-ban kanyargó erdei kocsiutat álltuk el, azon vártuk a közelgő hajtást. Előttünk öreg szálerdő, alján némi cserjés, de elég ritka, helyenként nyolcvan–száz lépés belátást engedő. Mögöttünk tíz-tizenkét éves, elég sűrű gyertyánléces.
Csípős, halinának való hideg. Mintegy arasznyi, szironyos hó. De verőfényes szélcsend, legszebb disznóhajtó idő.
A puskássor legközepén álltam, de az út görbülete következtében egyik szomszédomat sem láthattam. Bízvást lőhettem hát jobbra is, balra is az úton, mintegy tizenöt méternyire.
Az erdei csend meg a ropogó hó jókor elárulta a közeledő kondát.
Meg is láttam csakhamar, már vagy nyolcvan lépésről. Hét süldőt egymás nyomában, libasorban.
S mintha csak az én állásomat céloznák, zsinóregyenest nekem tartottak.
Emlékszem, amint agyamon átvillant: lehetőleg minél többet!...
Célba kaptam hát vezetőjüket, s mikor vagy hatvan lépésre bejöttek – rájuk pisszentettem...
Mozdulatlanra torpantak.
Máris csattant a puskám, s a szügyön lőtt elöl járó hóba hasalt.
Széjjelröffent a többi. Mégpedig kétfelé – jobbra négy, balra kettő.
De csak néhány ugrásnyira. Ott ismét meghökkentek – tétováztak. Vezető híján mindegyik a másiknak indulását várta. Ezt a néhány pillanatnyi habozást sikerült kihasználnom, s két gyors lövéssel még kettőt kilőnöm. Egyet még álltában, másikat már indultában...
Rákapcsoltak immár – uzsgyi! Keresztül az úton, ahogy csak lábukból kifért! Alig tizenöt lépésre mellettem! Akkorra már ismételtem volt, s amint átvetődtek – bukfencre lőttem még egyet.
A maradék három bent nyargalt már a lécesben, itt-ott kivillogtak még.
Ötödik lövésemet már csak találomra vetettem utánuk, és – uramfia – bukfencet vetett az ötödik disznó is!
Ami persze tiszta vakszerencse volt. Nemcsak az, hogy lövésem a disznó irányába esett, hanem magában véve az is, hogy a sűrűn álló törzsek közt utat talált a golyó, nem kapta el valamelyik fa!
Sosem lőttem egy kondából három disznónál többet. Hármat is csak két esetben.
Négyet – soha életemben.
De ötöt bezzeg lőttem – a móri Vajalban.
Lám, ez se mindennapi eset.
És olyan – mint a szódavíz.
Amit meg is lehet inni – ott is lehet hagyni.
Akárcsak ezt a történetet. El is lehet hinni, nem is.
Ezúttal még csak tanúra se hivatkozhatom. Csakis naplóm vastag betűs bejegyzésére: Öt disznó, egy kondából – öt golyóval!
Ilyet kívánok minél több magyar vadásztársamnak!
(Megjelent a szerző Ünnepnapok című kötetében.)