A vadkan udvarlása rendkívül lényegre törő, amit Orosz György fotós kollégánk megörökített
Már nagyon vártam, hogy kijuthassak a decemberi erdőre, mert pár nappal korábban leesett az első hó. A fővárosi aszfalton nem sok maradt meg belőle, de tudtam, hogy ahová megyek ott majd fehér táj fogad. Kora reggel érkeztem a területre, ahol a havas talaj és a zúzmarás fák látványát lassan tekergő ködfoltok tompították. Délig ez az idő maradt és bármerre cserkeltem, csak néma és üresnek tűnő tájat találtam. Óriási volt a kontraszt a tavasszal madárdaltól zsongó, ősszel szarvasbőgéstől vibráló, most pedig némaságba fagyott tölgyes között. El is könyveltem, hogy valószínűleg ez a nap csak a sétáról szól, a fényképezőgépemnek nem jut szerep. Koradélután volt már, mikor felszállt a köd és még a nap is megmutatkozott, bár már igencsak a horizontot súrolva. A minden mindegy nyugalmával léptem ki az erdőtömbből a korábban vadföldnek használt terület szélére, mikor észrevettem, hogy tőlem távolabb disznók is kiváltanak a sűrűből és túrni kezdik a havat. Pillanatok alatt felizzott a vadászláz bennem és az erdőszéli fák között közelebb óvakodtam a turkálókhoz. Sikerült egy fatörzs tövénél megfelelő pozíciót találnom, jó rálátással a kis csoportra. Két koca és három süldő volt előttem. Az egyik koca hirtelen felkapta a fejét és az erdőt figyelte. Izgalmas pillanat volt. Tudtam, hogy valamit még rejteget az erdő előlem, ami bármikor kiléphet elém. Nem kellett sokat várnom. Egy sötét, robosztus tömeg tolta ki magát az aljnövényzetből és egyenesen a figyelő kocához kocogott. A jól megtermett vadkan agyara kivillant a szájából, ahogy a kocát felajzva szaglászta és harapdálta. Látszott, hogy ő bizony nem holmi turkálásra érkezett. Közben váltottak ki újabb disznók is az erdőből és a kan valamennyit egyenként végigszaglászta. Egy jóval kisebb testű, fiatal kan is kiváltott a később érkezőkkel, őt azonban főhősünk szinte azonnal visszakergette az erdőbe. Az eseményeket a korán lenyugvó nap utolsó sugarainál sikerült megörökítenem.
