A Kaposvárt átszelő Kapos-folyótól délre elterülő városrészt Donnerként jelölik a hivatalos térképeken. Nevét Donner Jánosról, a svájci származású serfőző mesterről kapta, akit a terület alapítójaként ismertek a 19. század utolsó éveiben.
A körforgalom közepén álló, míves söröskorsó – amely mellett elhaladok – ugyancsak neki állít emléket.
A Géza-utcai ház, amelyet részben örökzöld sövény takar, Simon Pál otthona. Az egykor három és fél évtizedig vadászati felügyelőként hivatalban lévő szakember a kapuban fogad, és – kezében félig tömött pipával – a lakásba invitál.
A nappaliban a számomra is ismerős trófeák, festmények és emléktárgyak, valamint a nem mindennapi őzbakgyűjtemény mellett a régi idők eseményeinek pontos felidézése nem is bizonyulnak túl nehéz feladatnak.
– A történet, amelyről beszélni szeretnék, tulajdonképpen két történet, ezek együttes hatása az, ami legjobban említésre méltó, s így együtt még évtizedekkel később, ma is nagy hatást gyakorolnak rám – vezeti fel vendéglátóm a régi eseményeket, miközben befejezi a pipa megtömését és meggyújtja az illatos dohányt.
– Az első még a ’90-es években esett meg a régi vadásztársaságomnál, amelyet Győzelem Vadásztársaságnak hívtak. A vadászterületünk már akkor is magába foglalta azt a mosdósi községhatárban fekvő területrészt, amelyet Sárkány-tónak hívnak. Ebben az időben még én voltam a társaság vadászmestere – folytatja Simon Pál.
A Győzelem Vadásztársaság ebben az időszakban igen sok külföldi, jellemzően német, illetve osztrák illetőségű vendégvadászt fogadott. Ők elsősorban a szeptemberi főidényben vadásztak a területen gímbikára, de a későbbiekben baráti társaságukkal együtt vaddisznóhajtásokon is részt vettek a Zselicben. Az első történet éppen egy ilyen hajtáson esett meg, amikor még majd’ minden télen hó borította a vidéket akár hosszú heteken keresztül is. A hó, amely napokkal korábban esett, a hajtás napján a vadászok térdéig ért.
A vadászmester amellett, hogy a vaddisznóhajtást a reggeli kürtszótól a teríték elkészültéig koordinálta, egyéb feladatokat is ellátott, a nyugati és déli oldalon ő vezette fel az elállókat a kijelölt lőállásaik helyére. A korábbi évek gyakorlatától eltérően azon a napon a nagy hó miatt, az utolsó stand elfoglalása után nem hajtott vissza a kiindulási ponthoz, hanem az előző vadászig visszahúzódva, az ő társaságában tervezte végig figyelni az amúgy nagyon hosszú, mintegy két és fél óra időtartamra tervezett hajtást.
Ez a lőállás a Sárkány-tói nagy vadföld szélében volt, jó rálátással az előttük lévő nyílt területre.
– Az előttünk lévő cseres fiatalosban hallani lehetett, hogy a kutyák egy disznót hoznak felénk, időnként megállítják, majd űzik tovább. Azt is hallottuk, hogy egyre több kutya csatlakozik a falkához, és egy idő után a vad megáll, és nem menekül tovább. Ekkor még nem láttuk őket, de úgy ítéltük meg, hogy már közel lehetnek hozzánk. A mellettem várakozó osztrák vendégvadász már jelezte, hogy ő szívesen odamenne, hogy a disznónak megadja a kegyelemlövést, de ezt én a hajtók megérkezésének pillanatáig, biztonsági okokból nem engedélyeztem – idézi fel a hajtás napját az egykori vadászmester.
A hajtók végül hosszú idő után odaértek a kutyákhoz, amelyek még mindig egyhelyben tartották a vaddisznót, így az osztrák vadász, és felvezetője is a fák közé sietett. A hét-nyolc kutya teljesen körbevette a süldőt, rálőni lehetetlen volt. A vadászmester fel is hívta a vendég figyelmét, hogy csak az ő utasítására tehet lövést, ugyanakkor a hajtókat felszólította, hogy szedjék össze kutyáikat, és távolodjanak el a süldő közeléből. De amint a jórészt foxikból álló kis falka eltávolodott, a disznó felugrott, erre a kutyák újra rajta voltak.
– Jó időbe telt, mire a kutyák gazdái viszonylagos rendet teremtettek, és miközben én velük foglalkoztam, a mellettem álló vadász kezében hirtelen megszólalt a puska. A disznó hang nélkül az oldalára dőlt a nagy hóban. Engem azonnal valami rossz érzés kerített a hatalmába, és rögtön arra kértem a hajtókat, hogy kissé húzzák arrébb a vadat. A látványtól, ami fogadott, összeszorult a gyomrom, ugyanis két foxi feküdt kimúlva a disznó alatt, közülük az egyik egy általam is ismert, kiváló képességű hajtókutya volt. A lövés egyetlen pillanatban végzett mindhármukkal - meséli Simon Pál megrendült hangon.
Az osztrák vadász fegyelmezetlenségére nem volt magyarázat, a szándéka nyilvánvaló volt, de ugyanúgy megdöbbent a tragikus eredménytől, ahogy mások is, akik jelen voltak.
A második történet ugyanezen a helyen történt, egy tagoknak rendezett hajtáson, mintegy másfél évtizeddel később. A Kapos-Surján Vadásztársaságnál – az egykori Győzelem Vadásztársaság jogutódjánál – Simon Pál a szomszédos stand számát húzta ki a reggeli eligazításon, ami egy igen jó, esélyes lőállásnak bizonyult az előző években is.
A hajtás megindulása után, az előtte húzódó, mély szakadék túloldalán lévő domboldalban közeledő két süldő közül egyet sikeresen terítékre is hozott. Emiatti öröme még el sem múlt, amikor ugyanazon a váltón, ahol az előző süldők közeledtek, a kutyák egy nagy vaddisznót hajtottak a standja felé.
– A kutyák velem szemben hozták a vadat – én már akkor láttam, hogy egy igen nagy termetű kannal van dolgom – de a foxik biztonsága miatt nem tettem azonnal lövést rá. A disznó egyet fordult, majd eltűnt a szakadékban, és azon átkelve a másik oldalon bukkant ki, azonnal nekifordulva a sárkány-tói nagy vadföldnek. Itt a kutyák lemaradtak róla, én pedig rá tudtam lőni. A vad bejelzett ugyan, de hiába vártam, hogy orra bukjon, nagy lendülettel futott tovább, egyenesen ki a nyílt területre – emlékezik vendéglátóm a második történetre.
A vadföldre kiérve a kutyák újra utolérték a nagy testű vadat, megállították, és forgatni kezdték, ennek hangjait az előző lőállásnál is jól lehetett hallani. Az események egy, a szálerdő szélén várakozó másik vadász előtt zajlottak.
Ekkor Simon Pál meghallotta az első lövést, amelyet nagyon gyorsan egy második, és egy harmadik követett. Azonnal eszébe jutottak a régi, rossz emlékek. Már-már biztos volt benne, hogy valamelyik kutyának baja esik, hiszen a csaholás alapján tudta, hogy rajta vannak a vaddisznón. Hamarosan újabb lövéseket hallott, s a vadföldön álló vadász még négyszer sütötte el a puskáját, így összesen hét lövést adott le. Ezután csend borult a vadföldre, és csak a vaddisznót tépő kutyák folytott hörgését lehetett hallani.
- A szomszéd standon álló vadászt jól ismertem, éppen, hogy néhány éve lépett be a vadásztársaságba. A tapasztalatlansága csak még jobban megerősítette a félelmeimet, úgy éreztem, hogy a vaddisznóval együtt mozgó kutyák ennyi lövést nem kerülhettek el. A beálló viszonylagos csend, és a kutyák hangja csak némileg nyugtatott meg, de valami ekkor újra elvette a figyelmemet – meséli az egykori vadászati felügyelő, megelevenítve a történet részleteit, majd így folytatja:
– A mögöttem lévő erdőben ágroppanás hallatszott, egy hátsó bemozdításnak köszönhetően egy újabb disznó közeledett. Lövést tettem rá, amely után a vad eltűnt a szemem elől. Közben a hajtók odaértek és az egyik vadásztársam, Sárhegyi Ottó meg is találta a visszatörő vadat, a rálövés helyének közelében kimúlva. Én szóltam neki, hogy majd húzzák ki a disznót, én sietek ki a vadföldre, mert látni akarom a sok leadott lövés következményét, és a nagy disznót, amelyet a vadász meglőtt.
A vadat tépő kutyák látványa megnyugtatta Pált, mindegyikük sértetlen volt. Az idősödő vadász pedig rendkívüli örömöt érezve állt elejtett, igen nagytestű vadja felett, amelynek állkapcsából tekintélyes agyarak meredtek elő.
A hivatásos vadászt, aki Pál standjától követte a vaddisznó vérnyomát, az egykori vadászmester külön megkérte, hogy ne szóljon senkinek a sebzés tényéről. Át szándékozott engedni ugyanis ezt a kiváló vadat a másik vadásznak, akinek egyébként eszébe sem jutott, hogy más is meglőhette előtte az ott fekvő, tekintélyes méretű agyarast.
– Mindannyian együtt örültünk az ő sikerének, és pedig titkon annak, hogy a hét lövése közül – amelyből az utolsó találta el a disznót – egyik sem okozott semmiféle sérülést azoknak a remek hajtókutyáknak – fejezi be Pál a történetet.
A pipa kialudt, így a gyufa után nyúl, és meggyújtja az illatos dohányt. A füst felszáll, és a megsárgult trófeák között kavarok a szobában. Az egyik falon sötét alátéteken vaddisznó trófeák sorakoznak. Azokat nézegetjük, és régi idők havas vadászatainak hangulatát idézzük meg a lassan beálló estében.
