A napok óta tartó meleget délutánra valóságos hőség váltja fel. Estefelé ugyan megmozdul a szél, de az csak a kaszálatlan rétek magas füvét hajlogatja, enyhülést nem hoz.
A meleg ellenére szinte mindennap esik némi eső, ezért a réteken övig érnek a füvek, már megdől a magas lucerna, az utakon is csak a kerék járja le a vastag szárú gazokat. Kaszálni senki nem hajlandó a kiszámíthatatlan időjárás miatt.
Vadat így csak igen ritkán látni, a szarvas nappal elhúzódik a hőség elől, az őz pedig ki sem látszik a magas fűből, gabonából.
A szórót azonban jól járják a vaddisznók. Néhány nap alatt lefogy róla a kukorica, a vastagon hintett törtszem pedig megázik, és erjedt szagát messzire hordja az erdőben a szél. Erre éjszakánként meg-megjön egy kisebb konda, de egy magányos süldő nyoma is jól látható a vizes talajon.
Az erdő szélén megcsap még a hőség, de már érzek némi hűvösebb fuvallatot, és két kézzel kapkodom a lelkemet is felzabálni akaró, erőszakos böglyök után. Betöltöm a puskát, és szinte megszokásból – vagy megérzésből – a vállamhoz emelem, és a közeli vadföldre irányítom, hogy a nagyítását, élességét ellenőrizzem.
Szinte azonnal megpillantok egy vaddisznót, amely nagyokat ugorva rohan az erdő felé. Mögötte, kissé lemaradva egy másik követi, de mire egészében felfogom a képszerű látványt, már be is érnek az akácsarjak közé.
Sietősre veszem a lépteimet, hogy minél előbb a helyemre érjek, remélve, hogy ma még találkozom velük.
A böglyök követnek az erdőben is, de jóval kevesebb repül utánam, mire a magasleshez érek. Kit tudja, hogy mi okból, de a létrán már nem követnek, s mire elhelyezkedem odafent, már csak csípéseik viszketnek fájón a bőrömön.
A kis tisztáson teljes az erdei nyugalom, bár a nap még jól látszik a fák koronája felett. Nyugalom van, de az erdő él. Számtalan madár csivitelése hallatszik, kopácsol egy-egy harkály, fent a magasban dolmányos varjak repülnek, s lármáznak a maguk szokott módján. Később hollót is látok arra repülni, méltóságteljes szárnyainak suhogása lehallatszik a magasból.
Az akácerdő aljában az erős vegetáció semmiféle betekintést nem enged a fák közé, de a tisztás gondozott, nemrég kaszált füve felzsendült az esőktől, a sózó feltöltve, s a szórón bőséggel található kukorica. Hallgatózom, s a távcsövemmel nézelődöm, ha valami madarat látok egy fára leszállni. Az örvös galambok nem ijedősek, az ágakról, miután kissé megpihentek, leszállnak a szóróra, és békésen eszegetnek. Néha odaszáll egy-egy énekesmadár, majd, mikor a galambok felrebbennek, megjelenik a tisztáson egy szajkó. A magasban récék húznak, hápogásuk egyre közeledik, szárnyuk suhog a tisztás felett, sőt… le is ereszkednek a szóró szélén lévő kis pocsolyára. Állnak, figyelnek, majd szemelgetni kezdik a szétszórt kukoricát.
Közben a mezőkön az esővíz pocsolyákban ezernyi béka kuruttyol, hangot festve az izzó vas színű naplementének.
A tisztás túlsó oldalán egy őzbak dugja ki a fejét a nagy gazból. Nézelődik kissé, majd lépked előre, s hamarosan kint van egészen. A nyakán látom, hogy már nem fiatal legény, agancsa vékony ugyan, de rendkívül magas, majdnem kétfülnyi a szárak hossza. Egyik oldalon kicsi villát visel, de a bal szára elágazás nélküli, gyilkos.
Óvatosan a puska után nyúlok, és engedem kissé közelebb jönni. Miközben a récék felriadnak, az őz elballag a kukorica mellett, s jön a les felé. Látva a gyilkos szárat, tudva, hogy az ilyen vadnak nincs helye az állományban, mégis elengedem. Idei bakom trófeája már a könyvespolcomon nyugszik, így hát önmérsékletre intem magam, és hagyom eltűnni az erdőben a magasles mellett. Néhány perc múlva pedig dühösen szidom magam, és az jár a fejemben, hogy ez a döntésem hány leszúrt őzbak életébe kerül majd…
Hamarosan elfogynak a színek, csak a nyugati égbolt világít még gyengén, a tisztáson szürkület honol. Egy hang, egy zörrenés sem hallatszik, egyszerűen csak kiballag egy vaddisznó, és a szóró felett megáll. Leteszi az orrát a pocsolyába, majd túrni kezd, forgolódik, szuszog, miközben az erjedt szagot árasztó élelemből eszeget.
A távcső keresztje pontosan ül az oldalán, miközben elhúzom a billentyűt.
A meleg, nyári estét megtöri a lövés robaja, s a villanás után hunyorogva látom, hogy a disznó az oldalán fekszik. Megvárom, míg az erdő visszanyeri nyugalmát, míg újra hallom csicseregni a madarakat, és szólni a távoli békakórust. Az utolsó fények kísérnek a létrától a vad fölé, ott vállamra vetett puskával, és a kezemben gyűrögetett sapkámmal állok meg felette.
Az erdő felett, valahol a messzeségben újra meghallom a varjakat, a tiszta égbolton csillagok ragyognak. Tele van az orrom a rétek virágzó füvének illatával, amelyet az erjedt kukorica, s a rajta fekvő disznó vadszaga fűszerez meg, s ettől szinte megborzongom. Úgy kell megerőltetnem magam, hogy elinduljak, és tegyem a dolgomat, azt, ami a vad elejtése után következik.
Amikor a cserkelőútról kifordulok a fák között, tőlem néhány lépésnyire felriaszt a gyilkos bak a bodzabokrok mögött, és hatalmas ugrásokkal eltűnik az akácosban, beleveszve az éjszakába.