Képzeletünkben álljunk oda kicsit Varga Csaba vadászíró mellé egy hajtá…, akarom mondani: társas nagyvadvadászat idejére.
Megállunk a Kürtöspusztai faluhatárban, hogy minden vadásznak megmutassam azt a magaslest, amelyet a lehető legnagyobb csendben, gyorsan el kell foglalnia. A hosszú erdősáv - ahol az én felállítási helyem van - kocsival nem megközelíthető, a csapadékos időjárás az utakat teljesen tönkretette, s a nagy gépek vágta csapákon eljárni lehetetlenség.
Gyalog indulok a repcetáblán át, hogy minél nagyobb távolságot tartva az erdőtől végül is a saját standomra kerüljek.
Ez a stand nem egy kipróbált hely, ugyanis az előző riglizések alkalmával a vaddisznók valahogy mindig túljártak az eszemen. Amikor először álltam itt, nem vettem figyelembe az erdősáv fordulását, ívét, és bízva a jól kijárt váltóban, túl mélyre álltam. A konda ott kanyarodott el előttem úgy, hogy a köztünk lévő szederinda miatt nem tudtam lövést tenni egyetlen disznóra sem.
Egy másik rigliben visszatörtek, akkor ugyan az egyikük puska elé került, de a többi eltűnt a hajtók mögött a sűrűben. Ennek a dolognak kellene most a végére járni.
Kiérek az útra és elgyalogolok a rekettyések mellet, át a búzavetésen, s végül a nagy tölgyfa felé veszem az irányt. Alatta vezet a cserkelőút, annak egy magasabb pontjára állok, ahol jobbra és balra is a legjobb kilövésem esik, itt a legritkább az aljnövényzet.
Mivel a standok elfoglalása az erdőrészlet mindkét oldalán elkezdődött, feszülten figyelek minden irányban, hiszen ez önmagában is megmozdítja a vadat a területen.
Egy akácfánál állok töltött puskával, a régi dűlőút, és az árok teljesen erdősült részén.
Hosszában mindenhol jó váltók futnak, de a kis utat is használja a vad, hogy a kürtösi határból a Pelőcz-erdőbe jusson. A vastag avart elhúzom a lábam alól, hogy mozgásom csendes legyen, és a töltött puskát magam elé emelem.
Kis idő múlva lövések hallatszanak kelet felől. Az erdő egy nagy vadföldet fog közre, amelynek majd’ minden sarkán vadász ül. A szarvas már korán mozdul, sok esetben túl korán is, amikor még nincs a stand elfoglalva, ilyenkor a kapkodó lövések nem vezetnek túl jó eredményre.
Ahogy futnak a gondolataim a hajtás körül, a közrefogott vadföldön, amelyet Önkormányzati-táblának nevezünk, több lövés dördül. A hang távolodása újra kelet felé mutat, a túlsó oldali Vöröstölgyesben is szól a puska, majd a Diófás-csapás irányában is. Végigmennek a szarvasok a standok előtt, majd a nagy mező és a vetések felé hagyják el az erdőt. A lövések után jó becsapódásokat is hallok.
Előttem, észak felé az árokparton, bent a fák között ugyancsak van egy puska, melyet én állítottam a helyére. Ha több disznó jön a hajtásban, át kell jönniük mindegyikünkön, így nagyobbak az esélyeink. És amennyire számítok abból az irányból a lövésre, amennyire távolinak gondolom magamhoz számítva, annyira döbbent meg a hang erőssége, amelyet a puska dördülése okoz a fák között.
Feszülten hallgatózom. Ha végigjönnek az árokparton, mindenképpen látnom kell őket. Hallom is először a távoli zörgést, amelyet a futó vad lábai hagynak az avarban, hallom a reccsenést, amikor vastag ágra lépnek, a bokor ágainak hangját, amelyet súrolnak a testükkel, de mire végigfut érzékeimen a sok inger – már ott is vannak előttem.
Bár a váltó mellett állok, számítva arra, hogy ezzel majd kis teret nyerek a lövéshez, az öt vaddisznó mégis egyenesen nekem ront az erdőben.
Az utolsó pillanatban mozdulok csak meg, ezt észreveszik, és kissé szétválnak. El kell, hogy lépjek az egyik elől, különben legázol, de balra ott a másik előttem. Végül az utolsót tudom célba venni, de az hirtelen nagyot fordul, és ott fut el közvetlenül előttem. A puska eldördül, majd gyorsan utána lövök még, ahogy az oldalát srégen mutatva eltűnik előlem egy bokor mögött.
Az egész egy szemvillanásnyi idő alatt játszódik le, és én magamra maradok a kétségeimmel, mert találatomban egyáltalán nem vagyok biztos.
Amikor a hajtók odaérnek, az egyik foxi azonban vérnyomot jelez, amelyet a rigli végén le is csapázunk pár száz méterig. Mindössze egy elfekvést találunk, ott jó vért, de a csapán csak keveset, így lágylövésnek gondolva a találatot, a vérebes utánkeresés mellet döntök.
A másnapi szolgálat megakadályoz abban, hogy személyesen is jelen legyek. Feszülten telik el a reggel, miközben várom a hívást, ami hamarosan meg is érkezik. Basa, a hannoveri véreb tudja a dolgát. Az elfekvéstől számított kétszáz méteren belül, egy sűrű bokor alatt megtalálja a kimúlott vaddisznót - hátracsúszott lövésével egészen eddig tudta vonszolni magát.
A lőtt vad felett érzett gyászon túl talán csak egyvalami van, ami igazán rossz érzéseket hagy a vadászban, bennem. Amikor nem állhatok ott felette. Nem törhetek lombos ágat, hogy lőtt sebét letakarjam, nem én adom meg neki a végső tisztességet.
Ez jár a fejemben még akkor is, amikor a vérebes eredményes munkáját megköszönve, hálásan gondolok a jó orrú kutyára.
