Ahogy a féltudás, vagy félműveltség sem a tudás vagy a műveltség fele, hanem az annak hiányára és a felszínes okoskodásra utaló kifejezés.
Hiszen bárcsak a vadászattal kapcsolatos összes tudás felével rendelkezne valaki. Az az ember a vadászat ma élő legnagyobb tudósa lenne, olyan óriási az ismeretanyag.
Szinte naponta találkozom az online térben olyan tartalmakkal, amelyek rövid és egyszerű üzenetek formájában tájékoztatnak a vadászat és vadgazdálkodás alapismereteiről. És nem csak rövidek és egyszerűek, hanem zömében szakszerűtlenek is, minimum vitatható állítások hangzanak el bennük. Nem is csoda, hiszen a vadászat egy rendkívül összetett, hatalmas elméleti ismeretanyagot és gyakorlati tapasztalatokat vegyesen igénylő tevékenység, amelyről még idős természettudósok, valamint a hivatást 3-4 évtizede űző nagytekintélyű hivatásos vadászok is különös megfontoltsággal beszélnek.
Kérdés, hogy mindennek tudatában, van-e létjogosultsága a manapság népszerű néhány mondatos ismeretterjesztésnek a vadászat terén? Lehet-e egy olyan témát radikális módon leegyszerűsíteni, amelyben szinte végtelen számú befolyásoló tényezőt kell tekintetbe venni, amikor egy-egy állítást megfogalmazunk? És az is kérdés, hogy ha a vadon élő állat- és növényfajok jellemzői, viselkedése a környezeti hatások miatt folyamatosan változhatnak, akkor mennyire időtálló az internet örökkévalóságának megfogalmazott üzenetünk? Továbbá érdemes belegondolni, hogy van-e értelme az olyan felvilágosító szösszeneteknek, amelyek például azt közlik velünk, hogy milyen színű legyen a terepjárónk, amit vadászatra használunk? Összeségébe: szabad-e a vadászatot bulváreszközökkel népszerűsíteni?
Elárulok egy titkot, de kérem, ne mondják el senkinek: én évekig úgynevezett kommenthuszár voltam. Rengeteget vitáztam, veszekedtem, érveltem, cseleztem, taktikáztam azokkal, akikkel összehozott az internet világa. És bizony nagyon jó voltam benne. Idővel rutinosan ismertem fel, hogy az aktuális vitapartnerem melyik kategóriába tartozik, hogyan kell vele bánni, mi az, ami felbosszantja és mi az, ami lecsendesíti, engedékennyé teszi. A kommentharcokban gyakran alkalmaztam demagóg, leegyszerűsítő érvelést, amivel szinte lehetetlen volt vitatkozni. Ma már nagyon szégyellem, amit azokban az években tettem, úgy érzem, hogy szerény eszközeimmel én is hozzájárultam az emberiség eddigi talán legpusztítóbb kulturális romlásához: a demagógiára és érzelmi uszításra építkező online kultúrához. Évekkel ezelőtt felhagytam a kommenteléssel, és ma már csak arra használom a közösségi platformokat, hogy a háttérből figyelemmel kísérjem a véleménytömeg áramlásait, illetve az általam veszélyesnek ítélt jelenségekre hívjam fel a figyelmet egy-egy véleménycikkel.
A titkomat azért mertem elárulni ebben az intim körben, ahonnan biztos nem fog kiszivárogni, mert érzékeltetni akartam, hogy pontosan tudom, mi zajlik le valakiben, aki leegyszerűsítő, rövid üzenetekkel akar harcolni az ellenünk, vadászok ellen uszító ugyancsak leegyszerűsítő, rövid kampányüzenetekkel szemben. Hiszen már amikor a vadásztanfolyamra jártam és a tananyag mellett habzsoltam a szakmai és irodalmi könyveket, azzal untattam Attilát, a tanfolyamvezetőt, hogy ezekből közérthető tartalmakat kéne csinálni az internetre, hogy a tömegek megértsék, milyen nagyszerű és hasznos dolog a vadászat. Becsületére legyen mondva, hogy tapintatos türelemmel hallgatta végig (valószínűleg ezredszer) egy újabb kezdő lelkendezéseit úgy, mintha most találkozna először az ötlettel. Nekem pedig viszketett a tenyerem, szerettem volna mihamarabb virtuális pofonokat osztani a vadászat ellenzői között. Szerencsére nem lett belőle semmi, helyette a vadászati világkiállításnak és a Nimródnak köszönhetően egészen más irányba indultam el.
És ahogy gyalogolok ezen a másik úton, arra lettem figyelmes, hogy egyre több vadász jön velem szemben. Nézem például azt a videót, amelyben egy vadásztárs a puskáját mutatja be, elmondja róla mindazt, amit amúgy is látunk a képen, és miközben forgatja a kamera előtt a fegyvert, a zár végig csukott állapotban van, ami az alapvető biztonsági szabályok szerint tűzkész állapotot feltételez. Erről pedig eszembe jut az a videó, amelyben vadászati szakújságírók gyakorolnak lőtéren, és azt láthatjuk, ahogy az egyik tipikus lövészhibát követik el: a sütés pillanatában pánikszerűen becsukott szem és hátrakapott fej, ami a hibázás és sebzés egyik fő okozója. Emlékszem, azon gondolkoztam, miután megnéztem a videót, hogy amikor megvágták a filmet, nyilván látták, hogy ezt nem kéne mintává tenni, mégis kitették anélkül, hogy figyelmeztetnék a nézőt, hogy ez egy hiba, tehát aki így lő, az sürgősen forduljon lőoktatóhoz. És nem csak a fegyverhasználattal kapcsolatban vannak hibás, szakszerűtlen tartalmak ismeretterjesztés gyanánt, hanem a vadászat és vadgazdálkodás szinte minden terültét érintik a jószándékból vagy marketing céljából készített videók, képek és írásos posztok.
Aki idáig eljutott az olvasással, az nyilván azt gondolja, hogy a végkövetkeztetésem egyértelműen elutasító a rövid, csattanós, hatásvadász üzenetekkel szemben. Pedig nem ez a helyzet. Szerintem igenis van létjogosultsága a műfajnak a vadászattal kapcsolatban, ráadásul szükséges a használata, ha nem akarjuk feltartott kézzel, hátrálva elhagyni a nyilvánosság terepét és áldozati bárányként végezni a kamu állatvédelem kése alatt. Csak annyi kikötéssel élek, hogy a megvalósítása rendkívüli gondosságot, megfontoltságot, alapos tervezést és szigorú szelektálást igényel, mert mindezek hiányában csak kárt okozunk magunknak.