Kittenberger Kálmán utolsó ismert fényképét már közölte a Nimród, amikor dr. Koncz István, lapunk főmunkatársa írt róla cikket a januári lapszámunkban. A kép egy évvel a gyűjteménye pusztulása után, és néhány héttel a halála előtt készült.
Most, amikor az 1956-os forradalom és szabadságharc hőseire emlékezünk, mi, vadászok is felidézhetjük azokat a nagy elődöket, akiket a történelem viharai nem kerültek el. Gondoljunk csak Kittenberger Kálmán, Maderspach Viktor vagy Széchenyi Zsigmond életútjára, akik emberfeletti megpróbáltatásokat álltak ki, és olyan életművet hagytak maguk után, amelyen nemzedékek nőttek fel és tanultak belőle. Helytálltak a háborúk csataterein, a civilizáción túli afrikai vadászmezőkön, a hadifogolytáborban, a Kárpátok rideg, kegyetlen és gyönyörű valóságában, száműzetésben, kitelepítésben az otthonuktól távol. Valamint helytálltak a vadászat erkölcsi szabályrendszerében is, példát mutatva a kortársaiknak, útmutatást pedig az utánuk következő vadásznemzedékeknek.
Nézzük ezt a fényképet, ami 1957 novemberében készült, közben engedjük szabadjára a fantáziánkat, hogy mit szimbolizál a jelenet számunkra a hősök ünnepén. Ott ül a kép szélén a főszereplő, a nagy öreg, aki ekkor a 76. életévét tapossa, de az életútja sok más ember sokszor 76 évét is kitöltené. Kittenberger megélte a szegénységet, a nélkülözést, a mindennapi életharcot, legyőzte a sokak számára halálos betegségeket, az őt marcangoló oroszlánt, a sérülései súlyos szövődményeit, a hadifogságban töltött éveket, a mellőzöttséget, a kicsinyes rosszindulatot és a meg nem értést, közben pedig nemzetközi hírű természettudós lett belőle, és olyan kivételes élet- és vadásztapasztalatokkal rendelkezett, amely csak nagyon keveseknek adatott meg. És mindezzel felvértezve megalkotta a Nimródot abban a formában, amelyről méltán állíthatjuk, hogy a magyar vadászati kultúra gyöngyszemévé, ékkövévé vált. Ahogy a könyvei is ’kötelező’ olvasmányokká a magyar vadász számára. Nos, ez az ember ott ül a nevető társaságban, és látszik rajta, hogy vigasztalhatatlanul gyászolja az egy évvel korábban, a forradalom idején hamuvá lett gyűjteményét, amiért hosszú éveken keresztül szenvedett, és számos alkalommal az életét tette kockára érte. Ekkor már 9 éve nem szerkeszti Nimródot, elvették a vadászfegyvereit, és csak az utóbbi időben, 1956 óta mutatkoztak jelei, hogy talán lenne mód a visszatérésre. Ez a kép is azért készülhetett el, mert a forradalom leverői úgy döntöttek, nem kell már karanténban tartani őt. És az is látszik a képen, hogy mindez már nem érdekli a vadászóriást, az őt a mai ember számára elképzelhetetlen nehézségeken átsegítő életerő elfogyott. A 76 éves ember 760-nak érzi magát, aki túl sok halált és pusztulást látott, így már nem képes hinni abban, hogy jobb lesz. Nem akar mást, csak innen hazamenni és elfelejteni az egészet.
Szögezzük le, hogy a vadász nem (feltétlenül) forradalmár. Neki az az elsődleges dolga, hogy óvja, őrizze a vadat és az élőhelyét. Ezt kell tennie demokráciában és diktatúrában egyaránt. És ezt kell tennie az átmeneti időszakokban is, amikor felbomlik a rend, az emberek egymásnak esnek, háborúznak, forradalmakat vívnak, mert a vad nem tehet az emberi dolgokról, nincs rájuk hatása. A vadász hősiessége abban mutatkozik meg, hogy történjen bármi az emberi világban, ő mániákusan azzal törődik, hogy mi van a vadon élő állatokkal. Ez az az erő, amely a fent említett példaképeinkben és a hozzájuk hasonlókban megvolt, ezért tudjuk őket utólag ünnepelni, mert nem menekültek el, nem tették félre önös érdekekből a vad és a vadászat szeretetét, mindig és mindenhol ezt az ügyet szolgálták.
Persze nem is kizárt, hogy egy vadásznak politikai elvei legyenek, amikért harcolni is képes, illetve hadba vonuljon a haza védelmére. Az itt említett vadászati ikonok is fegyvert fogtak, ha a haza ezt várta tőlük. Kittenberger ugyan ’csak’ hadifogolytáborba kényszerült az első világháború idején, örökre elveszítve mindent, amit addig összegyűjtött, de hazatértével beállt a Nemzeti Hadseregbe. Széchenyi és Maderspach katonaélete köztudott, ahogy az is kiderül könyveikből, hogy még ezekben a véráztatta években is szántak időt és energiát a vadászatra.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc kapcsán most egy ismert vadászt említenénk meg, Berek Jánost, aki a gemenci erdők legendás vadőre volt. Róla maradt fenn, hogy hónapokra elvitték a forradalom leverése után, mert szerepet vállalt benne, de az állami protokollterület miatt ismerték a kivételes tudását, így végül kiszabadult és visszatérhetett a munkájához. Ha ez a kapcsolat nem lett volna meg, talán a legrosszabb sors jut neki, mert vadász lévén a fegyveres forradalmárok közé sorolták, akik között könnyen osztogatták a halálos ítéleteket.