Régi tapasztalat már, hogy a nagy világégéseket rendesen alkotási láz követi minden téren, amiből aztán végeredményben jólét sarjadzik.
A világégés nyomorba dönt nemcsak egyes társadalmi osztályokat, hanem egész népeket, s mikor az első kábulat elmúlt, föltámad a vágy, hogy valamiképpen segítsünk a magunkon Mindenkinek vannak ideái, amelyek megvalósulása esetén nézete szerint nagyot lendülne előre az emberiség sorsa. A sok idea között természetesen akad jó is, rossz is, de végeredményben az eszmék mégis csak tisztázódnak, a túlzások lekopnak s testet ölt egy olyan gondolat, amely tényleg hasznos, így aztán lassan mégis csak helyre billen a megzavart egyensúly, s a nagy leromlást olyan föllendülés követi minden téren, amilyen a világégés nélkül nem következett volna be. A vadászat terén is beállott az eszméknek a harca. Már régóta folyik, sok szó hangzott el, módosult a törvény, ezt megint újból módosították, de a harc még mindig tart, mert hiszen annyi mindenféle szempontot kell figyelembe venni, hogy Isten legyen az, aki egyszerre eltalálja a legjobbat. Annyi azonban kiviláglott, hogy a kormányban megvan a jóakarat, s most már csak a vadásztársadalmon múlik, hogy találjon egy olyan formulát, mely lehetőleg minden igényt kielégít. Mint ennek a nagy társaságnak egyik szerény tagja, nem vindikálom magamnak azt, hogy hozzászólásomat szakszerűnek tartsák, s mint ilyent bírálják el. Olyan nevek szóltak már hozzá ennek a lapnak a hasábjain, akiknek tapasztalata, tudása előtt meghajlok. Én csak néhány szempontot szeretnék megemlíteni, amelyek a kérdés érdemleges tárgyalásánál figyelembe jöhetnek, s talán ott, ahol valamiképpen nem egészen tiszta az eset, a mérleget erre vagy arra billenthetik. Ahogy én látom az eddigi hozzászólásokból, tulajdonképpen két tábor áll egymással szemben. Azaz rosszul mondom : nem állanak szemben egymással, mert mindegyikben megvan a legmesszebbmenő jóakarat arra, hogy a vadászat ügyén lendítsen. Talán úgy mondhatnám inkább : két úton keresik a megoldást, amely két út azonban párhuzamosan halad egymás mellett ugyanazon cél felé, s így a geometria törvénye szerint sohasem találkozhatnak. Kitérők persze vannak, csakúgy, mint a térségen átvivő útnál, mikor hol az egyik, hol a másik kaptat ki a gyepre, de a főirány mindig megmarad. Az egyik úton azok haladnak, akik a vadászatot tisztán mint nemzetgazdasági ágat tekintik, s minden erejükkel azon vannak, hogy a vadat szaporítsák s a lehető legjobban értékesítsék, a másikon pedig azok, akik a régi hagyományok szerint a vadászatot inkább úri sportnak tekintik, mint nemzetgazdasági tényezőnek. Megvallom, én az utóbbiak közé tartozom, s merem állítani, hogy velem együtt így éreznek azok, akik mint én, már a negyedik évtizede hordják a puskát. Nyomorúság a sorsunk, az igaz, s így igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy minden értékünket csengő aranyra kell beváltanunk, de... Jaj Istenem, ha én azt meg tudnám mondani, amit én erre a de-re érzek! Valahogy úgy vagyok vele magam is, hogy egyszer-egyszer a másiknak adok igazat, mert bajos összeegyeztetni az embernek veleszületett és belenevelt sportszenvedélyét a mai nyomorúságos viszonyokkal. Persze, bús magyar létemre ilyenkor Trianont emlegetem nem éppen hízelgő jelzők kíséretében, de ezzel nem megyünk sokra, bár a nemes nekibúsulás már sok bajon átsegítette a magyart, de vannak esetek, mikor, semmit sem használ. Úgy van valahogy a dolog, hogy sehogy sincsen jól. Ebben, azt hiszem, megegyezünk mindnyájan, s ha még megeresztünk egy hosszú lélekzetű áldást is a jó szomszédokra, akik ide juttattak, meg is könnyebbülünk egy kissé. Európának két igazán úri nemzete volt és van: az angol és a magyar, mert csak ez a két nemzet nőtt fel 700 esztendős alkotmányon. Hogy aztán az egyik a nagy uraság közben megtanult óriási vagyonokat gyűjteni, míg a másik éppen az ellenkezőjét, az más lapra tartozik, de ízig-vérig úr volt mind a kettő. Ez az oka annak, hogy a vadászat is úri mulatság, férfias szenvedély volt mind a kettőnél, melytől nem várt soha más hasznot, csak a férfias erények megőrzését, növelését. Innen van az, hogy az angol is, magyar is csak mint sportról beszélt a vadászatról a boldog békevilágban, mikor a német szaklapok már szinte türelmetlenül hangoztatták, hogy bűn a vadászatot sportnak tekinteni, mikor az olyan fontos népélelmezési és nemzetgazdasági tényező. Egy kicsit igazat is adtunk neki, de valljuk meg, némi lekicsinylő mosoly kíséretében . — Nem tehet róla az istenadta, ha egyszer németnek született. Kivallatná a bikából is a borjút, ha lehetne. Ezzel aztán el is volt intézve, s vadásztunk tovább is úri módon: nem irtva a vadat, de nem is törekedve haszonra. Mindig a vadász ette a legdrágább vadat. A fölösleget elajándékozta sógornak, komának, ismerősnek, s így bizony belekerült egy-egy fogoly vagy nyúl, ami az asztalára került, 5—10 koronába is. Úri vadász nem igen adott el vadat, csak társaságok, uradalmak, amikor igazán annyi volt már, hogy nem lehetett elajándékozni. így volt ez még nem is olyan régen, a boldog békében, mikor még urak voltunk. Ma már nálunk is kezd a vadászat nemzetgazdasági tényezővé válni, sőt mi több : üzletté, amelyen mindenki csak nyerni akarna. Ezzel nem akarok általánosítani, mert hiszen — hála Istennek! — még mindig vannak igazvadászok szépszámmal, csak mint szomorú tünetet említem meg. Úgy vagyunk most a vadászattal, mint az egyszeri kövér török pasa a lóra szállással. Nekihuzakodott egy hangos Allah segítssel, de azt is hozzátette hamarosan: de ne ilyen nagyon! — mert a túlsó oldalon lefordult. A kommün után mi is segítségért kiabáltunk, s ez nem is késett, de csaknem úgy jártunk, mint a török, mert a vad kedvéért lassan megölik a vadászatot. Tagadhatatlan, a kommunisták kiirtották a vadat, valamint az is tény, hogy még a legszigorúbb rendszabály is helyénvaló volt, hogy a tönkretett vadállomány ismét elérje e békebeli szintet. Ez, különösen az apróvadnál, meglehetősen sikerült is, ahol pedig nem sikerült, ott más okok is szerepelnek. Igen ám, de közben annyit hangoztattuk a vadászat nemzetgazdasági fontosságát, annyit emlegettük, hogy csekély befektetéssel és munkával micsoda vadeldorádóvá lehet átvarázsolni minden csak kicsit is alkalmas területet, annyiszor hallottuk, hogy az élővad kiszállítása mekkora haszonnal jár, hogy lassan megfeledkeztünk arról, hogy a vadászat eredetileg sport volna. De ez még kisebb baj, hogy mi vadászok hallottunk ezekről a dolgokról. A baj abban rejlik, hogy hallották olyanok is, akiknek fölösleges befektetni való tőkéjük volt, s nem a vadászat, hanem a haszon kedvéért a jobb területekért megadtak bármi pénzt is, aminek viszont az lett a következménye, hogy a területek bére egyre feljebb szökött, úgyannyira, hogy ma már minden bérlő többet forgatja kezében ceruzáját, mint a puskáját, s egyre csak azt számítgatja, vájjon nem lesz-e a ráfizetés túl nagy. Ennek viszont az a következménye, hogy a vadászatok egyetlen közvadászattá zsugorodnak össze, amikor is egy nap lelövöldözik (mert ez nem vadászat!) az évi kontingenst, s az eredmény számbavétele után kezdődik megint az újabb kombinálás és drukk, vájjon jövőre is lesz-e ilyen eredmény? Tény, hogy szegény nyuszik most békén nyugodhatnak egy esztendeig, mert a legtöbb vadásztársaság kínosan védi őket még saját tagjaitól is. Nem azért, mert a törvény úgy kívánja, hanem mert ők vannak szegények hivatva VÍZHATLANUL TALPAS HEGESZTŐ ELJÁRÁSSAL. Gyönyörűen fest bőrkabátokat, fegyvertokokat WT színtartóan minden kívánt színre arra, hogy a drága vadászbért megfizessék, így aztán el lehet mondani, hogy a nyúl, mint vadászati objektum már szinte nem is jó számításba, mert a közvadászat lehet aratás, lövőgyakorlat, vagy miattam akármi, de nem a szó nemesebb értelmében vett vadászat. Semmi, de semmi olyan tényező nem szerepel ott, ami a vadászatot vadászattá teszi, nem kell oda jó vizsla, nem kell természetismeret, csak lőni kell tudni. Ami viszont egyéb apróvadat illet, kellemes, ha sok a fogoly, de nem kellemes, ha túl sok. Ahol minden lépten-nyomon új csapat kel, az a terület olyan, mint az az étel, amelyre a német azt mondja: geil. Ahogy nem mulatság az, ha az ember egész nap hiába jár, éppen úgy nem mulatság az sem, hogy mikor az ember a sok vad fölötti csodálkozásában összecsapja a kezét, az egyszeri szerint mindjárt két fogoly marad a markában. Tudok rá példát, hogy még a jó kutya is megunja az ilyen területet, s szinte kihal belőle a szenvedély. Nyúlban szegény területen voltam évekig, s fiatal vizslámat annyira izgatta a ritkán látott nyúl, hogy szenvedélye minduntalan elragadta, s bizony utánament. Egy ügyes kerülő vállalkozott rá, hogy két hét alatt leszoktatja erről, ha rábízom a kutyát. Meg is tette. Mikor megkérdeztem tőle, hogyan sikerült ez, mosolyogva csak annyit mondott, hogy naponkint elvitte a kutyát olyan helyre, ahol lépten-nyomon nyúl ugrott előtte. Hagyta a kutyát, hadd kergesse, amíg kedve tartja, majd rájön, hogy úgysem tudja elfogni, s megunja a sok hiábavaló hajszát. Nem tudom, minden kutyánál beválik-e ez a módszer, de az enyémnél annyira bevált, hogy szinte rá sem nézett már a nyúlra. Bezzeg megint megjött a kedve, mikor hosszabb ideig otthon volt, s napok teltek el, mire egy-egy nyulat látott, így van ez az embernél is. Minden siker csak addig öröm, amíg fáradsággal jutunk hozzá. Megtörtént odahaza, hogy mikor hirtelen vendég érkezett és a csirkék már kinn kóboroltak, édesanyám kívánságára lőttem néhányat a szükséghez képest, de nem állítom, hogy valami különös élvezetet okozott volna. Márpedig, ha így folytatjuk, s a vadtenyésztésnek csak az anyagi oldalát nézzük, hamarosan egy nagy baromfiudvarhoz hasonlít majd minden mezei terület, az erdők meg állatkerthez. Hacsak a bölcs természet közbe nem szól majd, amely — régi tapasztalat! — nem tűr túlzásokat semmi téren, s könnyen megeshetik, hogy valami pusztító járvánnyal teszi tönkre a dédelgetett vadállományt. De más oldala is van az éremnek : a gazdák félnek a sok vadtól. Két olyan árverésről is tudok, ahol nem akarták odaadni a területet a többet ígérőnek, mert tudták róla, hogy korlátlanul tenyészti a vadat. Pedig a fogoly egyáltalában nem tesz kárt, a nyúlkár sem mutatható ki. Valamiből azonban élnie kell, s mi sem természetesebb, mint hogy ezt tudva a kisgazda ott is lát kárt, ahol nincs. Természetes, az üregi nyulak okozta kárt is a mezei nyulak rovására írják. így aztán érthető az is, hogy a községek a területbéreket igyekeznek mindjobban felsrófolni, amiben különben hűséges segítőtársakra lelnek az egymásra licitáló pénzesebb vadászokban is. Így esik meg aztán, hogy a tanult középosztályra nézve a múlt szép emlékei közé költözik ez a szép, testet-lelket edző sport, amely talán hosszú évekkel hosszabbítaná meg munkaképességüket. Még egy szomorú eredménye van ennek a túlzott tenyésztésnek: lassan kihal a természet, elveszti legszebb ékességeit, a szárnyas és szárnyatlan ragadozókat. Nem a szarkáról, varjúról beszélek, hanem a nemes ragadozókról. Nem volna szabad őket annyira kíméletlenül irtani, ahogy ez a nemzetgazdaság nevében történik. Hovatovább odajutunk már, hogy egerészölyvet is alig látni, nem is szólva a sasról. Aki igaz vadász, az természetbarát is egyúttal, aki pedig természetbarát, annak a lelke is fáj, ha naphoszszat nem lát kinn egyebet, mint nyulat, foglyot. Ha még úgy benépesíti is ezekkel területét, a levegő üres, kihalt, mert nem kering ott egy sem ezekből a remek állatokból. Nem volna szabad őket az emberi kapzsiságnak feláldozni, s legalább a költés, nevelés idejére kellene védelmet biztosítani számukra. Elég idő van még ezenkívül, amikor számukat kellő korlátok közt tarthatjuk, s aki szenvedélyes vadász, annak ezerszer nagyobb öröm egy óvatos ragadozó elejtése, mint akár egy tucat hasznos vadé, mert ez vadászat, mégpedig a javából. * Ne értsük félre egymást. Elismerem, igazuk van azoknak, akik a vad nemzetgazdasági hasznát tekintik. De a mammon kedvéért ne áldozzuk föl a szépségeket, amiket a vadászat nyújthat. Ne dobjuk sutba az apáinktól örökölt nemes tradíciókat, hisz a tradíciók képezik a nemzetfönntartó erő nagy részét. Amennyire a nyomorúságunk engedi, maradjunk meg uraknak, s ha nem mellőzzük is a célszerűségi, hasznossági szempontokat, ne süllyedjünk igaz vadászokból kalmárokká.