Nagyszüleimnek igen szokatlan volt az új bácsbokodi otthonuk, hiányzott a megszokott, nagyobb család. Ezt megelőzően Bácsalmáson, egy házban laktak a lányukkal, vejükkel és akkor még az első, egyetlen unokájukkal, velem.
Különösen az unoka hiányzott nekik. Érthető volt, hiszen igen fiatalon, súlyos betegség következtében elveszítették a másfél éves Lacika, majd később a 20 éves Jani fiukat. Bácsalmási otthonukban az egyetlen lányuk fia, az első unoka feledtette a megboldogultakat, a mindenük, a reménységük volt.
Jobb munkalehetőség miatt a szüleim - velem együtt - 1950-ben Budapestre költöztek. A kettős költözés megszakította a mindennapi, szoros családi kapcsolatot. A nagyszülők kettesben laktak az új bokodi otthonukban, de nem voltak igazán boldogok. Üresnek, ridegnek érezték a házat. Ketten, de mégis egyedül érezték magukat. A szüleimnek is szokatlan volt a főváros, pedig nem a „sűrű” belvárosban, hanem Rákoskeresztúron, kertes, családi házas környéken, rokonoknál kaptak ideiglenes szállást. A falu után az új környezet, a nagyvárosi forgatag idegen volt számukra. Apám a MÁV-nál, a Keleti pályaudvar javító műhelyében kapott géplakatosi munkalehetőséget. Anyám egy újpesti varrodában varrónőként helyezkedett el. Nehéz volt a munkarendjüket összehangolni úgy, hogy a 2-3 éves gyereküket felhőtlen körülmények között gondozni, nevelni tudják.
A szétköltözés után a nagyszülők csak néhány hétig bírták unoka nélkül, ezért az egyik hétvégén, látogatóba utaztak Budapestre, a gyerekekhez. Találkozáskor nagy volt az öröm, a boldogság. De ahogy az egymást szerető emberek között lenni szokott, a visszautazás, az elválás miatt a boldogságot szomorúság váltotta fel. Búcsúzáskor a nagyszülők könnyeztek. A feszültség, a szomorú helyzet feloldása érdekében, a szülők beleegyezésével, pakolni kezdték a ruháimat, így a nagyszülők már velem együtt utaztak vissza Bácsbokodra. Ez a megoldás ideiglenesen jónak tűnt, hiszen a nagyszüleimnek újra ’gyerekük’ lett, a szülők pedig azzal a tudattal dolgozhattak tovább, élhették életüket, hogy csemetéjük biztonságban, nyugodt körülmények közé, a körülményekhez képest a lehető legjobb helyre került. A malom kétszobás szolgálati lakásában három főnek bőven volt hely. Nagymama nem vállalt alkalmazotti munkát, csak a háztartást vezette, s példásan nevelte unokáját.
Mint azt az előző írásaimban említettem, nagyapám a költözés előtt a bácsalmási vadásztársaság tagja volt. Az új, bácsbokodi közösségbe való beilleszkedés része volt a helyi vadásztársaságnál a tagsági jogviszony rendezése. Ez olyan jól sikerült, hogy rövid idő után a Bácsbokodi Vadásztársaság elnökének választották. Ezt azért tartottam fontosnak ide írni, mert nagyapámmal sülve-főve együtt voltunk, majdnem mindenhova elkísértem. Nem tudott, illetve nem lehetetett engem otthon hagyni. Olyan voltam számára, mint egy kölyök vadászkutya, aki ragaszkodik a gazdájához és a gazda is szívesen, szeretetből viszi magával. (Lásd a bácsbokodi Katona József Művelődési Otthonban 1953-ban megtartott vadásztársasági családi vacsoráján készült csoportképet, amelyen az elnök ölében e sorok írója látható.) A vadászok eleinte nem ismerték családi viszonyunkat, ezért nagyapám vezetékneve után engem kis Kántornak, illetve kis vadásznak, kis elnöknek szólítottak. A felnőttek ezzel is viccelődtek. Három-négy éves koromban már az apróvadas társas vadászatokon rendszeresen részt vettem. No, nem gyalogoltam a vadászokkal, hanem a vadászokat szállító szekéren, vagy az időjárásnak megfelelően, lovas szánon utaztam végig az adott napot. A nagyobb társas vadászatokra kora reggel, napfelkelte előtt indultunk a vadászterület aznapra kitűzött legtávolabbi pontjára. Ott a vadászok leszálltak a járműről, majd az eligazítás után Bácsborsod-Bácsbokod irányába megindultak a hajtások. A vadászok létszámától függően egy-két lovas kocsival követtük őket és a megfelelő helyeken átvettük tőlük a lőtt vadakat, melyeket a kocsik oldalaira aggattuk. Az én feladatom volt a kötözéshez és aggatáshoz előkészített madzagok adogatása.
A kora reggeli indulás miatt az első, vagy a második hajtás után reggelit rendelt el a vadászatvezető. Előkerültek az induláskor kocsikra helyezett táskák, kosarak, meg a demizsonok. Ki állva, ki a határban hagyott kukoricaszár kévéken ülve fogyasztotta el az otthonról hozott finomságokat. Mint egy nagy család az étkező asztalnál, egymást kínálva ettek-ittak, majd újra indult a következő hajtás. Délidőben, a reggelihez hasonlóan ebédszünet következett. A résztvevők a vadászat befejezéséig, többnyire a bácsbokodi malomig gyalogoltak. A malom udvarán készült a teríték, ott volt a vadnak kijáró végtisztesség megadása, majd a kompetencia kiosztása.
Az egyik igen hideg téli napon megtartott vadászat különösen emlékezetes maradt számomra. Abban az időben nem volt olyan praktikus, meleget megtartó gyermekruházat és lábbeli, ami megvédett volna a dermesztő hidegtől. Ez azonban engem nem rettentett el, nem tántorított el a vadászattól. Nem akartam otthon maradni a jó meleg lakásban, mennem kellett a nagyapámmal és a vadászokkal. A vadászat napjának kora reggelén Hanzi bácsi, a malom kocsisa befogta a lovakat a lőcsös lovaskocsi elé, majd a malomudvar elejére, az iroda és a szolgálati lakás épülete elé, a vadászok gyülekezőhelyére állt. A vadászok felpakolták holmijukat, s várták az indulást. Hanzi bácsi után az első voltam, aki felszállt a szekérre.
- Gyere le a kocsiról! Ma nem jöhetsz velünk! - szigorú, katonás hangon mondta nekem nagyapám.
Nem reagáltam a felszólításra, mintha nem is hallottam volna, csak ültem a lópokróccal leterített bakon. Lehet, hogy tényleg nem hallottam?
- Azonnal gyere le a kocsiról! Ma nem jöhetsz velünk! - a szigorú utasítását nyomatékkal megismételte.
Elkeseredésemben a szám már a sírás felé hajlott, de nem engedelmeskedtem a szigornak, hiszen nem voltam büntetés alatt.
- Miért bünteted a gyereket, János bácsi? - szólt közbe nagyapám egyik vadásztársa.
- Nem akarom büntetni, de ma a vadászterület legtávolabbi részére, a garai határba megyünk. Késő este érünk haza. Nem gyereknek való a mai vadászat.
- A kocsin ülve nem fárad el az a gyerek. De ha mégis, hát a Hanzi bácsi mellett nyugodtan alhat is egyet-kettőt.
- Nem jöhet velünk! Gyere le a kocsiról! - ismételte meg nagyapám, de már lágyabb hangsúllyal.
Mama a konyha ablakból figyelte és hallgatta az eseményeket. A nagyanyai szíve a gyerek pártjára állt.
- Vidd magaddal! Látod, mennyire ragaszkodik hozzád és a vadászathoz.
- De nagyon hideg van, későn jövünk haza. A gyerek a határban meg fog fagyni.
- Majd vigyáztok rá. Ha nagyon fázik, akkor Hanzi bácsi pokrócával betakarjátok.
- No, maradj a kocsin te „büdös” kölyök! - A kész helyzet elé állított nagyszülőnek meglágyult a szíve, ezért az indulásra kész kocsin maradhattam. Boldog, győzedelmes mosollyal vártam az indulást.
Mindenki felszállt, a vadászatvezető indulásra szólította fel a fogatot: Gyerünk! Indulás! Hanzi bácsi is kiadta a lovakhoz szóló vezényszavát: Bandi, Rozi, nyeeee!
Az erős lovak megrántották a kocsit, ami ropogva meglendült. A fent ülők egyszerre dőltek hátra, majd vissza. Ezzel mindjárt megkezdődött a tréfálkozás is: Ejnye Hazni! Nem tudod a gyeplőt óvatosabban, lágyabban kezelni?
Egész nap a szekéren utaztam. Egy darabig a kocsis mellett lópokrócba csavarva a bakon ültem, de a lábaim kilógtak a pokróc alól, azok nagyon fáztak. Sokáig tűrtem, de később már sírva panaszkodtam a kocsisnak. Próbált mozgásra bírni. Többször megállította a lovakat, leszálltunk a szekérről és ugráltunk, mert nem csak én fáztam, hanem Hanzi bácsi is. Nem sokat segített rajtam a torna, nem melegedtem fel. Nem tehettünk mást, visszaültünk a szekérre és még jobban bebugyoláltuk magunkat. Továbbra is nagyon fáztam, sírtam. Hanzi bácsi már biztosan a melegebb éghajlatra kívánt engem. Feltehetően megbánta, hogy elvállalta a gardírozásom, de nem tudott mást csinálni, még több takaróval bebugyolálva a szekér rakterébe, a szalmával kitömött zsákok közé fektetett. Már nem sírtam, de a vadászat végéig, a hazaérkezésig a pokrócok között dideregtem. Mikor a szekér begördült a malom udvarára, és megállt a házunk előtt, nagyapám a pokrócokkal együtt a karjában vitt be a lakásba, a megrémült nagyanyámhoz. Gyorsan lekapták rólam a ruháimat. A lábfejeim lilára színeződtek a hidegtől. A reszketésen kívül különösebb bajom nem látszott. Nagyanyám hideg vízzel töltött lavorba állított, s fokozatosan melegebbet töltött utána. Mikor megszűnt a remegésem, a bőröm színe is egészségesre váltott, akkor kivett a vízből és egy nagy törölközővel jó erősen szárazra törölt. Alvós ruhába öltöztetett, s bedugott a sparhelten felmelegített, majd rongyba csavart téglával együtt a dunna alá az ágyba. Az ijedtségen kívül más következménye nem lett a kalandomnak. A kicsit kellemetlen élmény engem nem riasztott el a vadászattól. A következő alkalommal is próbálkoztam, de azon a télen már nem mehettem ki a vadászokkal a határba.