Idén ünnepeljük Széchenyi Zsigmond, neves vadászírónk, vadászati ikonunk születésének 125. évfordulóját. Emlékezete kapcsán vadászújságunk internetes felületein is rendszeresen idézünk tőle.
A következő 1922. március 23-án történt, a Somogy megyei Vrászlón, mikor néhány jó barátommal tavaszi szalonkára hajtattunk. Köztük volt unokaöcsém – néhai somogyvári cimborám – is, mégpedig szomszédom abban a bizonyos hajtásban. Vagy negyvenöt lépésre állhattunk egymástól.
„Tiróztak”, sőt somogyváriasan „tiroloztak” előttünk a hajtók, s már jött is a szalonka. Szép magasan, a fakoronák felett, kettőnk közé vévén irányát. Hozzám mégis valamivel közelebb. Ezért öcsém, látva, hogy engem illet a madár, nem is lőtt rá. Én viszont, illetékességem dacára, mindkét csővel elhibáztam.
Bal csövem lövése mégsem volt teljesen eredménytelen. Mert erre öcsém nagyot „jelzett”, majd méltatlankodva tudatta, hogy „legközelebb visszalő!”.
Mert egyetlen szem tizenkettes sörét valóban őt találta el, mégpedig telibe, a bal képe kellős közepét. Még vérzett is kissé, igaz, hogy csak erős nyomogatásra. A sörétszem nem hatolt át az arcbőrön, noha a gombostűfejnyi sebet kétségtelenül az ütötte. Pedig nem könnyelműsködtem, felfelé lőttem, mintegy negyvenöt fokos szögben, abban a pillanatban, amikor a szalonka köztünk keresztezte a keskeny nyiladékot.
Ágról visszapattanó sörét okozta a balesetet, melynek a pillanatnyi ijedségen, rákövetkező hahotázáson, végül a naphosszat tartó, ellenem irányuló ugratáson kívül egyéb következménye nem volt.
Pedig milyen könnyen lehetett volna! Ha az a sörétszem, ne adj’ isten, kétujjnyival odébb szalad, elhibázott szalonka helyett öcsém szeme világába kerülhetett volna.
Személyes bűnlajstromom harmadik esete kevésbé kedélyesen folyt le:
Roppant előkelő, nemcsak vadászerkölcsre, hanem társadalmi külsőségekre is szigorúan tartó, jó magyarsággal mondva „pflancos” helyre voltam hivatalos – fácánvadászatra. Először ért a magas kitüntetés, még egyszerű vendégségben sem jártam ott azelőtt.
Mindennek megfelelő készültségben érkeztem: legjobb puskáimmal, legfinomabb nyakkendőimmel és vadászharisnyáimmal, valamint legválasztékosabb viselkedésem erősen feltett szándékával.
Megkezdődött a vadászat.
Mondanom sem kell, hogy előkelőbbnél előkelőbb, kényesebbnél kényesebb, kritikusnál kritikusabb mesterlövők álltak velem egy sorban, vártuk a szemközt hajtott fácánokat.
Fiatal legény voltam, a többi puskás mind jóval idősebb. Bizonyára drukkoltam is kissé, nehogy nagyon lemaradjak mellőlük, vagy netán kifogást találhassanak vadászi mivoltomban.
– Majdcsak lesz valahogy – biztatgattam magam –, majdcsak meglövöd te is azt a néhány kakast, nem fogsz szégyent vallani...
Az alkalom nem is késett soká.
Mert az első hajtás legelső kakasa máris nekem jött. Öt puskás közül éppen engem, a legifjabbat, a leginkább kímélendő Benjamint választotta, s akárcsak a könyörtelen végzet, úgy úszott zsinóregyenest felém – tüntetően kakatolva.
Az volt a szándékom, hogy lehetőleg előre, minél „stílusosabban” lőjem meg.
A kakas tehát jött. Nem jött magasan, nem is túl sebesen. A fák koronái alatt, a törzsek közt csavarogva evezett felém. Mihelyt vagy negyvenlépésnyiről elővöröslött, odalőttem.
A lövés eme részével nem is volt semmi baj.
Sem a stílussal, sem a fácánnal, sem az eltalálásával. Szép tisztán, bögyközépen találva, mozdulatlan tollgombóccá csukódva tottyant mellém a lénia közepére.
De lövésem pillanatában egyéb is történt.
Messze bent a hajtásban, az előttünk magasodó fák takarása mögött, feljajdult valaki:
– Jaj! – kiáltotta félreérthetetlen magyarsággal. – „Meglűttek!”
Hideg kocsonyává dermedt bennem a vér. Amit, az elmondottak alapján, a nyájas olvasó is bizonyára méltányol.
Síri csend követte az elhangzott jajkiáltást, melyet természetesen nemcsak én, hanem – a töksüketek kivételével – az egész puskássor világosan meghallott.
S máris felém fordult minden szem. Az a sok, roppant előkelő, rendkívül kritikus, de immár – vádoló szempár!...
– Mennybéli Hubertus, vadászok patrónusa – fohászkodtam –, csak most az egyszer könyörülj rajtam, és nyisd meg lábam alatt a földet, hadd süllyedjek bele. De azonnal!
Elsüllyedés helyett azonban – a hajtás folytatódott. A vádoló szempárok elfordultak rólam, a felrebbenő fácánok felé. Egyre-másra kaptak szárnyra: hangosan kakatolva a kakasok, szótlanul, de ugyanolyan zajjal a tyúkok.
Szólt a puska léniahosszat, sűrűn hullott a fácán. Fejem felett is szaporán surrogtak keresztül. Lődöztem én is, de nem sok köszönet volt benne.
Befejeződött a hajtás, elnémult a puskázás.
Anélkül, hogy Hubertus hajlandó lett volna megnyitni alattam a süllyesztőt.
Látom is már a vadászmestert, jelentést tesz a háziúrnak. Odagyülekszik a többi puskás, arra sompolygok hát magam is, meg-megcsukló térddel, torkomban lüktető szorongással:
– Mi történt hát, az ég szerelmére?...
Íme, a hamarosan kiderülő tényállás:
Hegyes-völgyes az erdő, tele van cserkészúttal, alkalmas emelkedésekre épült magaslesállvánnyal.
A hajtósorral közeledő főerdész pedig, elég könnyelműen és meggondolatlanul, felkapaszkodott valamelyik „Hochstand”-ra, hogy onnét ellenőrizze a hajtóvonal egyenességét...
A lesállvány pedig, immár főerdészestül, éppen az én lövésem irányába esett. Erről persze sejtelmem se lehetett, hiszen a sűrűn álló fák teljesen elfedték a belátást. Arra pedig, hogy jól rendezett fácánhajtás közepén, dombon épült, láthatatlan magaslesek tetején könnyelmű főerdészek rejtőzzenek – bizony, még álmomban se számíthattam.
Csakis így történhetett meg, hogy a magas vártájáról széjjeltekintő főerdész orra lövésem egyik messze elkalandozó sörétszemének útjába került. A távolság szerencsére elég nagy, mintegy százlépésnyi lehetett. De mérgesen hordó, finom angol puskáim dicséretére váljék: a főerdész orrából orvosnak kellett napvilágra piszkálni a sörétszemet!
Mondanom se kell, hogy vegyes érzelmekkel folytattam a részemre ily sikeresen induló vadászatot. Vagyis alig vártam, hogy vége szakadjon és elutazhassam.
Mert ha az új vendég, a legelső, hogy úgy mondjam, bemutatkozó lövésére nem elégszik meg egy fácánkakassal, hanem egyúttal mindjárt a főerdészt is orron lövi, akkor további ambíciói – legalábbis azon a vadászaton – ne legyenek.
(Megjelent a szerző Ünnepnapok című kötetében.)