Sorozatunk következő részében lapunk munkatársa, Orosz György vadfotós, grafikusművész „Rókaszemek” című fotójáról osztott meg részleteket.
Cudar egy idő volt. A napok óta tartó téli eső mintha kárpótolni akarta volna a nyári szárazságot és éppen csak pár órája állt el, amikor ráléptem az ösvényre. A legkisebb szél is elég volt ahhoz, hogy a tölgyek barnára száradt leveleiről a nyakamba rázza a vízcseppek huncut kis csapatait. Fényképezőgépemet ezért a kabátom alá rejtettem, mert mi vadfotósok valahogy úgy vagyunk vele, hogy inkább én ázzak szanaszét, minthogy a masinának bármi baja essék.
Egy keresztnyiladékhoz érve, ami egy dombtetőn volt, óvatosan kikémleltem. Balra nézve tőlem úgy ötven méterre egy spíszer állt egy idei borjúval. A kétoldalt álló sűrű tölgyújulatot nézték. Látszott, hogy épp beváltani készültek, amikor odaértem. Valószínűleg a rudli többi tagját akarták követni, akik már beljebb jártak. Még éppen tudtam néhány fotót készíteni róluk, aztán tíz másodperc múlva el is nyelte őket a sápadt lombozat.
Ekkor néztem a nyiladék ellenkező irányába. A párás levegőben bizonytalan volt a látvány. A rőt színű lombozatba sokszor belelátni a legelő őzet vagy szarvast. Viszont ott és akkor ez a csalfa színkavalkád megmozdult és vakaródzott. Még a teleobjektíven keresztül is távol volt, de róka volt. Beléptem egy kisebb cserje takarásába és fájdalmas nyúlsírásba kezdtem. Folytatnom nem is kellett. A róka megindult felém. Közben meg-megállt, például füvet legelni. Ezt már tökéletesen láttam, ahogy a teleobjektíven keresztül követtem és filmeztem őt. Aztán folytatta a cserkelést felém mígnem öt méterre tőlem úgy gondolta, hogy megérkezett a hangforráshoz és közvetlenül belenézett az objektívbe. Micsoda szemek, micsoda tekintet! A kíváncsiság és a megelőlegezett bizalom áradt felém a vastag rókabunda alatti éhes kisrókától.
Az eseményről készült kisfilmet itt lehet megnézni: https://youtu.be/AW2TMsaqt3M
