Sorozatunkban olyan grafikus-, festő- és fotóművészek engednek bepillantást egy-egy alkotásuk kulisszái mögé, akiknek központi témája a vad, és a vadászat ábrázolása.
Orosz György vadfotós számtalanszor megfogadta már, hogy nem enged a kísértésnek: a felszántott, fekete föld kietlen háttere nem méltó az őz eleganciájához, mert az ilyen kép csupán rideg dokumentum marad, hiányzik belőle a művészi áhítat. Ám a fogadalom csak addig él, amíg a látóhatáron fel nem tűnik egy-egy szürke sziluett. Ilyenkor a fotós esztétikai aggályait legyőzi az ősi ösztön, a cserkelés vágya.
A sötét rögök a bágyadt februári napsütésben magukba szívják a fényt, és melengető mikroklímát teremtenek a pihenő csapatnak. Különösen igaz ez a déli fekvésű lankákra, ahol a mély barázdák nemcsak a hőt tartják meg, de a metsző szél ellen is óvó ölelést kínálnak.
- Egy ilyen, mély barázdákkal szabdalt tábla szélén vezetett az utam, mikor a távolban megpillantottam őket. Egy barkás agancsú bak és egy suta pihent a rögök között, arcukat a télvégi nap felé fordítva. Ötszáz méter választott el minket. Bár a környezet most sem tetszett, mégis megtorpantam. Eredetileg a lucernatábla felé tartottam, remélve egy szebb kompozíciót, ám ekkor egy akácsarjakkal sűrűn benőtt árokra lettem figyelmes, mely épp feléjük kanyargott – idézte fel az emlékezetes napot a vadfotós.
A kísértés győzött. Fél óra küzdelem következett a tüskés sarjak között, de a vadászláz elfeledtette a karcolásokat.
- Végül alig ötven méterre tőlük, az árokpart sarába simulva hasaltam le. Onnan figyeltem őket: a hunyorgásukat, a fülük rebbenését, a februári fény játékát a szőrükön. Egy órát töltöttem így mozdulatlanul, várva azt a pillanatot, amikor a nyugalom helyét átveszi az akció, s talán elindulnak majd a zöldellő vetés felé – részletezte a történteket Orosz György.
A változást a távoli fasorból kiváltó kisebb csapat hozta el végül. A „vendéglátók” már akkor megérezték közeledésüket, mikor a többiek még csak apró pontok voltak a horizonton. Meg sem várták, hogy a fajtársak közelebb érjenek, méltóságteljesen, mégis sietve pattantak fel, s az árkon átkelve tovatűntek a távolban.
- Magamra maradtam a csenddel és a gépen tárolt pillanatokkal. Felálltam, leporoltam a ruhám, és elindultam eredeti célom, a lucernatarló felé. Amit ott találtam, az már egy másik történet kezdete volt – zárta a beszélgetést a vadfotós.
