Széchenyi Zsigmond születésének 125. évfordulója, valamint a szomszédban tomboló háború kapcsán ajánljuk figyelmükbe a híres vadászírónk, vadászati ikonunk alábbi írását.
Az első világháborúról lesz szó.
Akkoriban ugyanis még nem számoztuk őket, egyszerűen csak világháborúnak mondtuk. Jóval később, csak mintegy huszonöt év múltán kényszerültünk – nehogy félreértés essék – a folyószámmal való megjelölésre...
Ismétlem, most csak az első számúra szorítkozunk.
Lényegesen megkönnyíti dolgomat, hogy harctérről anyámnak írt leveleimben – a cenzúra lehetőségein belül – lelkiismeretesen beszámoltam akkori tapasztalataimról, természetesen a vadászattal kapcsolatosakról is. Azoknak a leveleknek nagy része, különös véletlen folytán, az elmúlt negyvenöt esztendő valamennyi viharját megúszta, ma is birtokomban van.
Így hát háborús vadászemlékeim – noha kevesen vannak és vajmi szerény méretűek – autentikus, helyben írt dokumentumokra támaszkodhatnak. Említettem az előszóban, hogy a kellemetlen történések igen hamar, sőt néha teljes egészében esnek ki emlékezetemből. Így az első világháború is, minden sallangjával együtt, még azt a kevés vadászemléket is beleértve, úgyszólván nyomtalanul kiesett. Hogy mennyire nyomtalanul, ezt tán legjobban az előttem fekvő levél bizonyítja, melyet szó szerint másolok le:
Gyergyóditró, 1917. okt. 16.
...Bizonytalan időre leváltottak bennünket a román határszélen elfoglalt hadállásunkból, s most néhány napig itt pihenünk ebben a székely faluban. Sőt tegnap a szomszédos Gyergyó-Remetén még vadászaton is részt vehettem! Igen kevés volt a hajtó, annál több a puskás. Reggeltől estig mentünk, a napi zsákmány mindössze egyetlen siketfajdkakasból – székely nyelven vadpávából – állt. Pedig volt ám a hajtásokban sokféle vad: szarvas is, disznó is, őz is, sőt medve is! A friss nyomok kétségtelenül bizonyították. De minden kiszökött. Részben visszatört, részben elhibázták. Nekem nem kedvezett a szerencse, nem láttam semmit.
Ehhez a naphoz például, egyetlen további szót sem fűzhetek. Egyszerűen azért, mert egyáltalán nem emlékszem rá! Ha ez a viharvert levél és saját kezem írása nem tanúsítaná, magam se hinném el, hogy gyergyóremetei társas vadászaton valaha is részt vettem!
A többiről azonban, az említett levelek alapján, megfelelő beszámolót adhatok.
No, de kezdjük elölről.
Alighogy a Bakony erdejéből hazatérve, tizennégyesem naplóba iktatásán, valamint agancsa falra akasztásának hosszadalmas, sőt állítólag kártevő műveletén átestem (csak negyedszerre sikerült rátalálnom a neki való, legelőnyösebb helyre), alighogy a Prémtől kapott tölgyfagallyat hozzá méltó tölgykeretbe zártam – megjött a behívóm.
Kiderült belőle, hogy két hét múlva – szívesen várnak katonáéknál. S hogy ebből az alkalomból kifolyólag kopott vadászgúnyámat vadonatúj zsinóros huszármundérral cserélhetem föl.
És kiderült belőle egyúttal az is, hogy – mégiscsak legjobb itthon! Mert itt olyan meghitt, oly nyugalmas minden, észre se vettem eddig, milyen szép!
...Vadászszobám falán pompázó első szarvasagancsom még fesztelenül, mondhatnám, „szanzsén” árasztja a csípős „brunftszagot”, alatta úgyszólván zöldellik, meg sem töpörödött még a berámázott töret, a reászáradt szarvasvér csaknem frissen, barnásvörösen fénylik...
Hiába – megfújták a trombitát.
De ezúttal – nem a vadászkürtöt!
Pedig nemrégen, néhány hónapja csupán, még a gimnázium padjában türelmetlenkedtem, érettségi előtt is attól féltem, hogy lemaradok a háborúról. Hogy világ csúfjává válok...
Alig néhány hónapja...
Hogy lemaradok – ilyen aggályaim nincsenek többé. Jókor oda fogok még érni. Nagyon is jókor. Nem olyan sietős az a dolog. Hiszen most kezdenek csak igazán belemelegedni...
Hej, de sajnálom itt hagyni ezt a barátságos vadászszobámat! Szépen gyarapodó, kedvesnél kedvesebb trófeáimat!
Különösen ilyenkor szeretem, amikor sírva fakad a természet, hideg őszi eső verdesi az ablakot – mikor megkezdődik a fűtés! Milyen jólesik, különösen így estefelé, ropogó kályha mellett nézegetni a tizennégyest! Falra vetődő, kandallólángban vibráló, csaknem karvastagságú árnyékát! Ha ekkora lenne valóságban – még a tizenkét kilót is megnyomná!
És milyen erősen árasztja még a bikaszagot, szinte beillatosítja a szobát! Betömjénezi a kisebbeket is, a körülötte csoportosuló, immár harminchatra növekedett őzagancsok számát. Na, meg a somogyvári dám-konyhakert lapátosát!
Nem valami sok még – harmincnyolc agancs összevissza. Egy-két őzbak kivételével nem is valami híresek.
Nekem mégis egyik szebb a másiknál!
Most azonban nem érünk rá ilyesmire...
Két hét múlva be kell rukkolni.
Huszár vagyok immár, nyalka hetes huszár. Kardom is van, karabélyom is. Mégse tagadom, hogy vadászpuskáimért igen fáj a szívem.
Tán azoktól váltam meg legnehezebben.
Eredetileg úgy terveztem, hogy kiképzés végeztével valamelyiket magammal viszem a harctérre. Mondják, hogy időnként, front mögötti pihenés közben, vadásznivaló is akad.
Most mégis meggondoltam. Féltem őket. A húszast is, a Schönauert is. Hátha valami bajuk esik, hátha megsebesülnek vagy netán fogságba kerülnek? Azt sem sikerült még tisztáznom, vajon a magamfajta „egyéves önkéntes őrvezetőnek” szabad-e ott egyáltalán vadászfegyvert tartani?
Végül is úgy határoztam, hogy szerzek magamnak valamilyen olcsó vadőrpuskát. Amiért nem nagy kár, még ha netán hősi halált kell is halnia. Szerintem – vegyes csövű lenne legalkalmasabb. Tudom is én, mi kell a katona vadásznak, golyó-e vagy sörét? Legjobb, ha kéznél van mind a kettő.
No, de erről ráérünk még gondolkodni! Négy hónapig tart a kiképzés. Egy teljes hónap hátravan még. Ezalatt mindenesetre végére járok ennek a puskakérdésnek.
Egykettőre letelt a kiképzés ideje.
Sok mindenre megtanítottak. Többek közt a huszárkarabéllyal való célba lövés tudományára. Ennek kapcsán tisztázták előttem azt is, hogy miféle fegyvert használ manapság a cs. és kir. osztrák–magyar hadsereg.
Tudtomra adták, ha netán valamelyik feljebbvalóm – káplártól táborszernagyig – a szolgálati fegyver pontos adata után érdeklődnék, annak – feszes vigyázzállásban és harsány hangon – a következő fölvilágosítás adandó:
„Mannlicher Repetiergewehr. Modell Eintausend Achthundert Achtundneunzig.”
Amit, teszem, a kiskunfélegyházi regruta (ezredünk legénysége Kecskemét környéki volt), nem okvetlen lévén német nyelvész, ilyenformán adott vissza:
„Manlikkerlepetérgevermoderájtózerakhunderaktugnáci!”
Megtanultam továbbá azt is, hogy a lovassági felügyelő – Kavallerieinspektor –, igen nagy úr. Ő persze nem megy háborúba, sok a dolga itthon, megszemléli a frontra induló lovasezredeket. Ennek következtében okvetlenül szükséges, hogy nevét minden lovas katona ismerje – még álmából felriasztva is hibátlanul el tudja mondani. Úgy hozta a sor, hogy az akkori felügyelő Uexküll-Ghyllenband névre hallgatott. Teljes, osztrák generálisi címén: Exzellenz Graf Uexküll-Ghyllenband, Kavallerieinspektor.
Ha tehát Patrulfírer Gombkötőtől megkérdezték, hogy minek is hívják a lovassági felügyelő urat? Haptákba vágta magát, és imígyen válaszolt, igazi jó köcskemétiesen:
„Eckelenc gróf Ückülgillenbandi, gavallér inspektor!”
Ezt az utóbbi verset szívesebben megtanulták a huszárok az előbbinél. Bizonyára úgy érezhették, hogy az a Gillen Bandi, az tán mégiscsak röndös magyar embör lehet.
Ez persze rendkívül fontos, nélkülözhetetlen tudnivaló volt.
Ennek híján bizony nehezen lehetett háborút nyerni.
S amikor néhány éven belül kiderült, hogy nemcsak nehezen, de egyáltalán nem lehet, akkor a hibát bizonyára ebben kellett keresni. A német nyelvismeret sajnálatos hiányában. Viszont az sincs kizárva, hogy az a huncut Gillen Bandi keverte el a kalapács nyelét...
No, de ettől messze jártunk még.
Elindult a menetszázad, közte szorongtam jómagam is. Felvirágoztak bennünket a búcsúztatók, kegyetlenül. Még a vonat oldalán, még a mozdonyon is lobogtak a keszkenők, tarkállottak a virágcsokrok. A pályaudvar csarnoka csak úgy harsogott a nótánktól, rekedtre bömböltük magunkat, hogy „rátok, lányok, még az ég is beborul!...”
Vitt hát bennünket a virágos vonat – azt se igen tudtuk, merre. Hiszen akkor már válogatni lehetett a harcterek közül, annyi volt. És egyre több lett.
De nemcsak bennünket vitt ám a vonat!
Vitte az új vadászpuskámat is! A „proprétos-zsákom” (akkoriban még így hívták a „cucc”-ot) legbelsejébe rejtettem!
Pedig nem is volt szükséges különösebb rejtőzésre. Megnyugtattak, vihetem bátran, nem én leszek az első hetes huszár, aki odakint vadászpuskával jár. Csak útközben ne nagyon mutogassam. Odakint már bízvást elővehetem, a század trénszekerén mindig elfér egy-egy privát puska. Sőt, szívesen látja a tisztikar, ha akad, aki étlapját vadhússal javítgatja.
Szereztem hát, meglehetősen silány minőségű, de vadonatúj, vegyes csövű puskát. Régimódit, kakasosat, amilyet öreg erdőőröknél látni. Csak a golyós csőhöz vittem muníciót, sörétes patron – úgy mondták – fölösleges. Van odakint elég, csak a vad kevés. A többi „vadász”-tól mindig lehet szerezni, sörétes patron nemigen fogy...
Már az előző fejezetben kijelentettem, amit hajdanában nem volt szabad, ma viszont annál bátrabban lehet:
– Sosem voltam valami lelkes katona.
Pedig annak idején attól féltem, hogy lekésem, hogy elmúlik a háború, mielőtt részt vehetnék benne. Ez azonban aligha hányható szememre. Hozzátartozott a régi „békevilág” ifjúságának háborúról mit sem tudó, legföljebb romantikus könyvekből ismert lelkesedéséhez.
Mihelyt aztán kétségtelenné vált, hogy odaérek még én is, mikor nemcsak hogy kiértem, hanem huzamosabb időt kint is töltöttem – felbuzdulásom rohamosan leapadt. S a harcvonalban lerótt első fél esztendő véglegesen lelohasztotta, gyökeresen elvette kedvemet a katonaságtól, a háborútól.
Szívből, visszavonhatatlanul megutáltam.
Egyre többet sóvárogtam békés otthonom, barátságos szobám, puskáim és vadásztrófeáim után. Egyetlen vágyam volt, hogy még egyszer hazamehessek az erdőmbe, a Sárrétre, a vadjaim közé. Ahol legfeljebb saját húszas puskám durran, ahol semmiféle egyenruhás ember nem jár, ahol elfelejthetem mindazt, amit tizenhét éves, éretlen gyerekfejjel odakint láttam.
Mert már az első fél év rádöbbentett arra, hogy az emberi lélek legmegvetendőbb fogyatékossága, az emberállat legaljasabb gonoszsága – az üzleti nyerészkedés diktálta gyűlölet, butaság, felelőtlenség, irigység, hiúság, kegyetlenség – sokkal, nagyon sokkal döntőbb szerepet játszik, mint amilyet a tisztesség, a becsület, a szeretet, a bölcsesség, az alázat – beleértve a Szentlélek mind a hét ajándékát, ha netán valamelyiket kihagytam volna.
Pedig állítólag ezekre kéne törekednünk – amazoktól kéne szabadulnunk.
Legalábbis ezekre buzdítottak, ezekre tanítottak bennünket, emberemlékezet óta.
Háborús vadászeredményeimről nem sokat írhatok.
Kicsempészett vegyes csövű puskám, a trénszekér fenekéről, csak nagy ritkán került elő. Két hosszú esztendő alatt, alig-alig néhányszor. Be is rozsdásodott unalmában.
S ha néhanapján előfeszegettem, akkor is édeskevés kárt tettem az idegen vadállományban. Be is vallom mindjárt, hogy mennyit, hadd lássák, milyen kíméletes, milyen olcsó vadorzó voltam katonakoromban.
Odakint is lelkiismeretesen vezetett, később az otthoni főkönyvbe átrovatolt vadásznaplóm tanúsága szerint, összesen két császármadarat, tizenkét erdei szalonkát, hét fenyvesrigót, három szűrdolmányos varjút, négy mátyásmadarat és három patkányt, összesen harmincegy darab vadat zsákmányoltam – két hosszú esztendő alatt.
Büszkén állíthatom tehát, hogy hasznos vadat egyáltalán nem raubsücoltam. Csakis azért, mert nem jött a puskám elé. Viszont a szürke varjak, a mátyások, különösen a három izmos patkány kiirtásával komoly hasznot hajtottam.
A szalonka meg a fenyvesrigó pedig nem állandó, hanem költözködő vad lévén, hatalmas hadizsákmányomat aligha irigyli tőlem bárki.
Hacsak – a két császármadarat nem!
Azok valóban irigylésre méltók voltak. Titokban kellett őket elfogyasztanom. Mert egy császármadár bizony még egyetlen éhes katonának sem sok. Nemhogy éhes tisztikarnak.
Ennyit háborús puskám sörétes csövéről.
A golyós elsütésére két év alatt csak egyetlenegyszer került sor. Megtölteni ugyan többször is megtöltöttem, de mindahányszor kilövetlen maradt.
Az ukrajnai Rokitno-mocsarak körül ismételten nyomoztam farkast is, disznót is. Mentem is utánuk, golyóra töltött puskámmal, nagy reménykedve. De a reménynél tovább egyszer se jutottam.
Hát mikor a hajdani Háromszék megyében, az ezerhétszáz méteres Nemere-tetőn dideregtünk, behavazott lövészárkunkban! Onnét küldtek hátra – szenvedélyesen vadászó tiszttársammal együtt – Barátos községbe, néhány napi pihenésre. De még aznap összeszűrtük a levet egy helybeli öreg lófőszékellyel, aki nagyot engedett valamikori előkelőségéből, mert nemcsak hogy lova nem volt, hanem a környék leghírhedtebb vadorzójának tartották. Nevére nem emlékszem már, csak arra, hogy igen szépen beszélt magyarul. Lehetőleg félmúltban. – Napenyészet tájban kiülék, s ott kissé elszenderedém – ilyeneket mondott. A farkast ordasnak hívta, a kóbor farkast pedig kosornyázó ordasnak.
December volt, farkasordító hideg, magas hó.
Az öreg nagyon köpte a markát, hogy két napon belül lövet velünk – szarvast is, farkast is! Van egy kalibája – mondta – „odébbacska” az erdőn, „aligocska” két óra járás, ott hálunk majd, onnét vadászunk. A szarvas biztos, az ordas még biztosabb.
Másnap reggel nekiindultunk.
Vastagra behavazott ősfenyvesben, hasig érő, de szerencsére keményre fagyott hóban. Hogy útközben hányszor járt le az „aligocska” két óra, nem tudom, mert csak mentünk, rendületlenül. De mentünkben valóban kereszteztünk néhány frissnek látszó vadnyomot. Farkasét is, szarvasét is...
Az öreg harisnyás váltig fogadkozott. Biztos – mind a kettő.
Esteledett, mire a kalibát elértük.
Szokásos erdélyi, félig földbe ásott, kerek alakú, felül nyitott viskót. Közepén égett a tűz, felette, a tetőben tátongó kerek nyíláson szállt ki a füst. Tűz köré heveredve, a rézsútos tető védelmében, de a felülről beszökő hideg szabad prédájául éjszakáztunk.
Közismert ismertetőjele az ilyen kalibaéletnek – az állandó, szemfacsaró-köhögtető füstön kívül – a tízpercenként váltakozó testhelyzet. Mert míg az ember tűz felé fordított darabja barnára pörkölődik, addig az ellenkező fertálya keményre fagy. A két szélsőség némileges kiegyenlítése csak folytonos forgolódással érhető el. Ami azért is hasznos, mert minden fordulat egy-egy felébredést, minden felébredés egy-egy tűzrakást von maga után.
No, de akkoriban keleti kényelemnek számított az ilyen kaliba! Hányszor éjszakáztunk szabad ég alatt, hóban, sárban, esőben, néha bizony tűz nélkül is...
Hanem ez a kalibai éjszaka, még a kényelem ellenére is, nehezen tellett. Nemcsak a sűrű füst nehezítette, nemcsak a szüntelen forgolódás, nemcsak az állandó tűzélesztgetés, hanem elsősorban – a bolhák.
Egykettőre beszöktek a bunda alá. Hogy még ilyen csikorgó hideg sem gebeszti meg az átkozott fajzatát! Az is lehet viszont, sőt felette valószínű, hogy a háziúr csak most importálta őket.
Ébren lévén nagyobbrészt, ismételten hallottunk farkasüvöltést.
Nem barátságos zene, különösen ilyen huzatos putriból hallgatva, sok bolha társaságában.
– Kosornyáznak az ordasok – morogta az öreg harisnyás –, igen „kavincolnak”, keményen orgonáznak. Lövék múltkor kettőt is. Lövünk most is – biztos.
Bolond hófergetegre virradtunk, sehogy se akaródzott kimennünk.
– Csúful fú a nemere, ezt jelzék az ordasok!
Naphosszat a tüzet élesztgettük, szerencse, hogy volt mivel, még az este aprított az öreg tartalékot. És főztük a teát, egyiket a másik után. Estefelé megcsendesedett az idő, kimentünk.
Majd belefulladtunk a hóba.
Háromfelé húzódtunk lesbe, egy-egy jó puskalövésre egymástól. Engem valami széltöréses meredek tetejébe állított az öreg, onnét a barátommal továbbkapaszkodtak. Mutatták, hogy körülbelül hova igyekeznek, de sűrűn kezdett havazni, nem sokáig tarthattam szemmel őket.
Gyorsan fogyott a világosság. Egy helyben emelgettem, váltakozva melengettem lábamat. Fáztam. Mégis mennyivel jobb volt itt, mennyivel szebb, mint odaát a Nemere-tetőn, éjjeli őrségen a szögesdrót előtt...
Lövés puffant a szemközti oldalból. Hóba fulladt, tompa lövés.
És mintegy tíz perc múlva – még egy – valamivel távolabb...
...Nagyon megszoktuk az efféle egyes lövéseket. Mihelyt bealkonyodik, naponta elkezdik. Abba se hagyják, míg csak teljesen ki nem virrad...
De hiszen most nem odafent, nem az állásban vagyok!
Hanem szarvaslesen! Vagy tán farkaslesen?...
Besötétedett. Úgy beszéltük meg, hogy ők jönnek majd értem, ugyanarról, amerre eltávoztak.
Vártam, várakoztam. Egyre inkább fázva, egyre türelmetlenebbül. Utóbb már kiáltozni kezdtem, attól tartottam, itt felejtettek.
– Jövünk már – hangzott a túloldal sötétségéből –, csak nehezen bírjuk ebben a nagy hóban!...
– No fene, csak nem? ... – vacogtam magamban.
De bizony, jókora kanfarkast vonszoltak maguk után. Nagyocska ordast! Mert az öreg vadorzó lőtte, azzal a rozsdás, összevissza drótozott málékavarójával!
– Lám, ismét lövék egyet. Mindig lövök. Ugye mondtam, hogy biztos!
Sőt, némi szerencsével még a szarvas is biztos lehetett volna! Mert barátom szarvast látott. Magányos bikát, de elég messziről. Agancsát a sűrű hókavargásban nem tudta határozottan megítélni. Szolgálati karabéllyal lőtt rá – sikertelenül.
Másnap pedig az egyre jobban kellemetlenkedő idő lezavart bennünket falubeli meleg szobánkba. Hiszen holnapután ismét kapaszkodnunk kellett. De már nem a tegnapi, békességes kalibába – hanem vissza a fedezékbe, a Nemere-tetőre!
Most még azt is elmondom, amikor nemcsak megtöltöttem, hanem el is sütöttem puskám golyós csövét.
Ugyancsak Háromszékben történt, néhány hónappal később, kora tavasszal.
Hetek óta csend volt az állásban – a szokásos éjjeli lövöldözésektől eltekintve. Napközben jó barátságban voltunk az ellenséggel, pedig alig száz méterre lapultunk egymástól. Át is láttunk – ha fejünket ki-kidugtuk az árokból –, sőt át is kiabálgattunk egymásnak. Nappal egyikünk se pályázott a másik bőrére.
Mihelyt azonban beesteledett, különösen ha sötétre borult az éjszaka, idegesek lettünk. Nem bíztunk már egymásban. És ijedtünkben ijesztgettük egymást, ide-oda lövöldöztünk. Mikor aztán kivirradt, megcsillapodott bennünk a virtus, ki-ki ismét megszerette a másikát.
Valamelyik délelőtt a mögöttünk völgynek ereszkedő, sziklás ősfenyvesbe rándultam le, puskásan. Fényesen sütött a nap, javában olvasztotta a havat. Takarodott is már, csak imitt-amott, árnyékos helyeken fehérlett még egy-egy télre emlékeztető folt.
Meredek oldalban bóklásztam, vadnyomot kerestem. Szél döntötte szálfenyő alkalmas pihenő-napozóhelynek kínálkozott. Azon üldögéltem vagy negyedórája, ott bámészkodtam, ábrándoztam.
Elhitettem magammal, hogy valami távoli világ békés őserdejében vagyok, civil vadászgúnyában. Hogy nyoma sincs már a háborúnak, elmúlt réges-régen – vagy tán nem is volt sohasem. Hogy rajtam kívül senki se jár ebben a felséges, csendes, téli álomból ébredező, szűzi vadonságban...
Aztán gondoltam egyet – elkezdtem cincogni.
Egér cincogását utánozni.
Rókanyomot ismételten láttam errefelé, nyestnyomot is. Ilyenkor éhes még mindegyik. Télapó szorosra húzatta velük a nadrágszíjat. Az egeret pedig egyik se veti meg...
Nem is cincogtam sokáig.
Akkor mintegy százötven méterre alattam – mozdulat kapta meg szememet.
Távcsövem menten felfedte: nem róka, nem is nyest. Harmadik, legkevésbé várt vendég – jókora vadmacska szürküllött, alacsony sziklatömbön!
Puskám mindkét kakasát óvatosan felajzva, cérnavékonyan folytattam a cincogást.
A macska nyomban megindult. Egyenest felfelé, egyenest felém.
El is jött egy darabig szépen. Míg csak másik kidőlt fenyőóriáshoz nem ért. Felugrott rá, leült.
Még szebben cincogtam. Hajszálvékonyan, éhes vadmacskagyomornak különös kívánatosan...
Hiába – nem akart idébb jönni. Nyilván gyanút fogott. Mégse tarthatott százszázalékos egérnek. Sokat cincogtam talán? Vagy túl vékonyan?...
A macska, bár továbbra is érdeklődve figyelt felém, csak egy helyben ült. Türelmesen lapult kidőlt fenyője törzsén. Én pedig a magamén.
...Mintegy száz lépés lehetett köztünk a távolság. S miután további cincogásomra sem volt hajlandó közelebb fáradni, elintézem majd – gondoltam – a golyós csővel.
Oda is csattantottam neki.
Nagyot szökött a fáról, farkával nagyot kanyarintott – eltűnt.
Kevés vért találtam a fa mellett és maroknyi selymes puha bundafoszlányt. Néhány méterrel odább pedig sziklába nyíló barlangszerű üreget. Abba vezetett bele a nyom.
Bemászni nem tudtam. A macska viszont, amennyiben még eleven lehetett, nem volt bolond előjönni.
Otthagytam.
De nemsokára visszajöttem, hoztam magammal erősítést, három, lovától rég megfosztott, szégyenszemre gyalogosított huszárt. Ásót is, csákányt is, piszkálórudat is.
Dolgoztunk napnyugtáig, a sziklát szétfeszíteni mégse tudtuk. Bent pusztult-e vajon, vagy csak könnyű stráflövéssel nevetett rajtunk?...
Háborús vadászpuskámnak ez volt egyetlen golyólövése.
Lassan teltek a napok, egyre nehezebben.
Pedig puskázásban – ugyancsak nem volt hiány.
Csak vadászpuskázásban...
Tiszti rangra emelkedtem én is, hadnagy lettem, tizennyolc éves, valóságos hadnagy úr. Említettem, hogy egy ezredben szolgáltunk apámmal. Kapitány volt az ötödik századnál, magam immár hadnagy, a negyediknél. Egy-egy csiklandósabb nap folyamán – mikor javában zümmögtek körülöttünk az acéldongók – izenetet váltottunk, egymás hogyléte felől érdeklődtünk...
Ezredparancsnokunk igen kiváló, derék ember volt. Szigorú, kemény katona, de megértő bajtárs.
Rólam is jól tudta, milyen viszonyban állok a vadászszenvedéllyel. Úgy intézte hát dolgomat, hogy szabadságom lehetőleg szeptember havában essék. Erre 1916 őszén sehogy se volt lehetőség, nyakig ültünk a slamasztikában, minden emberre szükség volt.
1917-ben pedig már júniusban sor került szabadságomra. Mikor indulás előtt lejelentkeztem, azzal bocsátott el az öregúr, igyekezzem korábban megjönni, a kiutalt három hétből egyet megtakarítani! Azt majd félreteszi szeptemberre – amikor otthon a szarvasok bőgnek!
Ilyen parancsnok volt a mi ezredesünk.
Ugyanígy tett egyik tiszttársammal, akinek Zemplén megye északi végében, az egykori országhatár közelében volt kiváló szarvasterülete. S minthogy arról is értesült, hogy – elméletileg – oda hívtak meg szarvasbőgésre, úgy intézkedett, hogy az elmélet valósággá válhasson. Így történt aztán, hogy szíves jóvoltából 1917. szeptember 21-én két szabadságos hetes huszár szállt ki a vonatból, a Zemplén megyei Koskóc magányos állomásán.
Egyheti „bőgési szabadságot” kaptunk – négy utazónappal.
Hanem akkoriban, különösen ott, a felső határszél közelében, nagyon is bizonytalan, sőt teljesen problematikus volt a vonatjárás. Katonasággal túlzsúfolt, el-elakadozó, ablak és fűtés nélküli, a menetrendet találós kérdés gyanánt kezelő, ütött-kopott gőzösök közlekedtek. Ha pedig megunták, egy-két napig is elálldogáltak. Így aztán, bármennyire nógattuk is az illetékes masinisztát, mindössze négy napot tölthettünk azon a szép zempléni területen. A megszabott határidőt sehogy se léphettük túl. Ilyetén késedelmet már az akkori katonai szabályzat sem ismert. Persze csak az alsóbb rangfokozatokban.
Barátom mindennel felszerelt – puskával, ruhával –, hiszen egyenest a lövészárokból jöttünk, jóformán poggyászt se vittünk.
Felejthetetlen négy napot töltöttem Tótalmádon.
Nem csak kiadós vadászzsákmányom – három jó bika és két jó őzbak – tette felejthetetlenné. Nem csak a gyönyörű, erdős hegyvidék, nem csak az a körülmény, hogy hajnali cserkészés közben a vadőrt hátrahagytam, elvesztettem, eltévedtem, és csak délután találtam haza, az időközben elejtett, puskaszíjjal hátamra kötözött őzbakkal...
Nem csak az.
Hanem az is, hogy négy napot egy másik világban, abban a gyönyörűséges békevilágban volt szabad eltöltenem! Ágyúdörgés helyett szarvasbőgést hallgathattam, tábori fekhely helyett nyugodalmas ágyban alhattam.
Kikapcsolódhattam, magamhoz térhettem, négy napig újból ember – boldog vadászember lehettem!
Megjelent az Ahogy elkezdődött… című kötetben.