Milyen szomorú, hogy e két szót egyetlen mondatban is emlegethetjük…
Jó száz ével ezelőtt, 1915 őszéről származik a példa, az első nagy világégés második évéből. A Pesti Hírlap szerzője (Zsolt) jelentkezett egy gondolatmenettel, amit Ghillány báró földművelésügyi miniszterhez intézett. Írásában amellett érvel, hogy „… a hatóságok és magánosok egyesült erővel állítsák be a vadászatot a háborús élelmezés rendszerébe. Mert ha okosan vadászunk, jól beosztjuk a lelövéseket az egész saisonban, nem pusztítjuk ki egyszerre mindenütt a vadakat, korlátozzuk a vadkivitelt s főként pedig a vadhús fagyasztásáról, hűtőházak emeléséről gondoskodunk, akkor Magyarország vadbősége nagy részben fedezheti a húshiányt s nem fogunk éhezni a télen.”
A téma, mai szóval „benne volt a levegőben”, már ez év elején is szóba került a vadászati tilalom felfüggesztése, sokan követelték ezt a kormánytól, de a kabinet nem engedett a kérdésben.
A szerző aztán így folytatja: „Mivel a kormánynak igen nehéz lesz a kivitelt kategorikusan eltiltani, szükséges, hogy minden vadászterület-tulajdonosban, bérlőben és kereskedőben legyen annyi hazafiság, hogy az éhező magyar szájak elől ne exportálja el a betevő falatot. A hal és a vad a legolcsóbb hús, mert a fölnevelése és eltartása nem kerül pénzbe. Csak ne pocsékoljuk el.”
A gondolat komolyságát jelzi, hogy a Vörös-Kereszt Egylet már 1914-ben azzal a nyílt kérelemmel fordult Magyarország vadászaihoz, hogy vadászzsákmányukból juttassanak szíves adományokat a háborúból hazakerült sebesült hősöknek. „Ez a kérelem épp oly jogos és becsületes, amily tisztességes és hazafias dolog eleget tenni neki”.
Bársony István így számol be mindezekről: „S én, akit a körülményeim ebben a szezonban mindeddig csak egyetlen egy alkalmához juttattak a nemes vadászatnak, meghatottan gondolok arra az érzésemre, amely elfogott akkor, amikor ott feküdt előttem legfárasztóbb vadászatom eredménye, egy szép szarvasbika, amelyet boldogan küldettem el a mi sebesült hőseink számára, az áldott hivatású Vöröskereszt-egylet felhívása kapcsán”.