A májusi hajnalban benne van a tavasz minden édes illata, a természet ébredő zsongása és a zöld színnek valamennyi létező árnyalata.
Orosz György vadfotós fejében épp ezek a gondolatok pörögtek, amint szapora, mégis halk léptekkel haladt előre a kanyargós erdei ösvényen. A napkorong ekkor már lassan felkúszott az ég aljára, aranysárgára festve a fák koronáját. Kicsit késésben volt.
- Az eredeti terv szerint már a kiszemelt rét szélén, a jótékony sötétség leple alatt kellett volna elfoglalnom a helyemet. Végül az esélytelenek nyugalmával, de töretlen reménnyel vágtam át az utolsó erdősávon, hogy elérjem a nyílt területet – mesélte György.
Egy vaskos fatörzs takarásába húzódva, óvatosan kinézett a tisztásra.
- Legutóbbi látogatásom óta a lágyszárúak tengere hatalmasat nőtt, a vadrózsa és a galagonya ágai pedig teljesen kizöldültek. A réten elsőre semmilyen mozgást nem tapasztaltam, a vadnak nyoma sem volt. Percekig csak gyönyörködtem a fák között áttörő, misztikus fényekben. Ekkor, tőlem körülbelül negyven méterre, egy vadrózsabokor tövében különös, nagyobb sötét kupacra lettem figyelmes – részletezte.
Elsőre egy jókora hangyabolyra gyanakodott, de a kíváncsisága nem hagyta nyugodni.
- Óvatosan a szememhez emeltem a teleobjektívet, és finoman ráélesítettem a fűszálak között megbúvó foltra. A keresőben hirtelen kitisztult a kép, és a pulzusom azonnal megugrott: merev serteszőröket pillantottam meg. Egy vaddisznó feküdt előttem a fűben. Percekig mozdulatlanul figyeltem, hátha megmozdul, de mélyen aludt – elevenítette fel az eseményeket.
Elhatározta, hogy közelebb lopózik egészen egy galagonyabokor takarásáig. Alig lépett azonban kettőt a harmatos fűben, amikor a disznó hirtelen felkapta a fejét. Szerencsére nem felé, hanem az ellenkező irányba nézett.
- Óvatosan guggolásba ereszkedtem, és a kamerán keresztül lestem a fejleményeket. A vad lassan talpra állt. Mint egy fenséges szobor, mereven állt a reggeli fényben. Tudtam, hogy a rejtélyes hatodik érzékével már pontosan tudja: nincs egyedül – tette hozzá a vadfotós.
A vaddisznó lassan megfordult, és hatalmas orrát a magasba emelve kezdte szagolni a levegőt. Ekkor vált teljesen világossá, hogy egy igazán termetes, magányos kant sikerült felkeltenie az alvóhelyéről.
- Bár a szélirány nekem kedvezett, és a terepmintás álcám is tökéletes volt, a természet láthatatlan ösztöneit nem lehet becsapni. A kan nem pánikolt be. Kimért, méltóságteljes léptekkel indult meg a szemközti erdő sűrűje felé, majd néhány másodperc múlva végleg elnyelte őt a zöld rengeteg – idézte fel a találkozás végét.
Miután megnyugodtak a kedélyek, György odalépett az elhagyott fekvőhelyéhez. Egy hatalmas, gondosan kitúrt teknő mélyedt a földbe.
- A fenséges vad valószínűleg már az éjszaka vége óta ott pihent, megajándékozva engem ezzel a felejthetetlen, hamisítatlan májusi élménnyel – zárta a történetet a vadfotós.