Sorozatunkban olyan grafikus-, festő- és fotóművészek engednek bepillantást egy-egy alkotásuk kulisszái mögé, akiknek központi témája a vad, és a vadászat ábrázolása.
Klép Sándor természetfotós az elmúlt év végén lakóhelyéhez közel található, ám nehezen megközelíthető dunai ártéri nádasban kitisztított egy nagyjából 3 méter széles, korábbi években üzemi útként használt nyiladékot, előkészítve ezzel a terepet a téli fotózáshoz.
- Egy nádas élete az emberi szemnek mindig is titokzatos, rejtélyes, soha nem lehet tudni, hogy mikor mi és hol lép ki a nádfalból. Január elején végre megérkezett a várva várt tél, 25 centiméteres hóval, napközben is mínusz fokokkal. Sajnos két hétig a területet sem lehetett megközelíteni a nagy hó miatt, miután a meredek lejtőn úgy hatvan méteres szakaszon kilapátoltam egy nyomtávot – mesélte Klép Sándor.
Amikor a nádas már elérhetővé vált, jött a következő akadály, a szél. Emiatt még egy hétig a területen fényképezésről szó sem lehetett. Aztán egyik kora reggel az időjárás előrejelzés kedvező szelet ígért. A természetfotós egyből az ártér felé vette az irányt. Száraz, hideg téli idő uralkodott a szikrázó hóval borított tájon.
- Amint kiértem, megdöbbenésemre vastag, sűrű ködpaplan fedte be a nádast és a szomszédos domboldalt. Sötétben, jégpáncéllá fagyott, recsegő, ropogó hóban értem el a leshelyem. Álcaháló a fára, meleg takaró a székre, s már néztem is a ködös semmibe. Húsz-, huszonöt perc várakozás után kicsit ritkult a köd, a nádas azonban hallgatott. Újabb percek teltek el, mikor a távolban a nádas szélében egy lassan mozgó árnyék tűnt fel. Előszőr disznóra gondoltam, de amint a kanyarból kiért, láttam, hogy egy sakál ballag felém ásítozva, komótosan – részletezte a történteket Klép Sándor.
A borús, ködös idő ellenére szorgalmasan nyomta az exponáló gombot mivel közeledett a fő váltó felé, ahol néhányszor már látta a nádfalban eltűnni. A sakál miután elhaladt a kritikus hely előtt, a havat szimatolva ment felé .
- Ekkor lett úrrá rajtam a vadászláz, még a fényképező gombjait sem tudtam az elgémberedett, kesztyűs kezemmel váltani. A vad csak jött és jött. Úgy 25 méterre tőlem megállt s felém figyelt, ekkor vette észre a ködben felbukkanó leshelyet. Na, gondoltam itt a vége a reggeli kalandnak, azonban a toportyán tovább folytatta útját a nádfalhoz közelebb húzódva. Aztán hírtelen felkapta a fejét, elért a szagsávba és azonnal megfordult. Nagy meglepetésemre nem rohant el, mint általában ilyenkor szokott, hanem komótosan haladt a saját nyomán visszafelé, közben meg-megállt, nézelődött, hallgatózott, majd beleveszett a ködbe és eltűnt a váltón - zárta a történetet Klép Sándor.
