Több európai és afrikai vadászúttal a hátam mögött azon gondolkodtam, hol és mire kellene legközelebb vadászni.
Oroszország már többször megfordult a fejemben. Vadászbarátok mesélték, hogy távol minden település zajától a végeláthatatlan erdőségekben vadászni egy életre szóló élmény. Ott nem hallatszik harangszó, autóbúgás, motorfűrész, nem sétáltatnak kutyát, nem zavarhatnak gombakeresők. Te vagy és a nagybetűkkel írt VADON. Szinte bármikor, meglepetésszerűen találkozhatsz olyan vaddal, amire nem is számítasz.
Így a „hol” kérdésre megadtam magamnak a választ, már csak azt kellett eldönteni, mire szeretnék ott vadászni. Átnézve a kínálatot, a jávorbika elejtése mellett döntöttem.
Hosszas keresgélés, árak és referenciák mérlegelése után a választás egy német vadászatszervezőre esett. A döntés helyesnek bizonyult, azóta az ő szervezésükben többször vadásztam Oroszországban, Kazahsztánban, Tádzsikisztánban, és soha nem csalódtam bennük.
Elérkezett az indulás ideje. Itthonról egyedül mentem, Isztambulban csatlakoztam három belga vadászhoz, akik ugyanazzal a céllal, ugyanoda igyekeztek. A jekatyerinburgi repülőtéren a helyi vadásztató már várt bennünket. Mintegy háromórás autózás után letértünk az aszfaltról, egy meglehetősen rossz állapotú földúton zötykölődtünk tovább. Áthaladtunk több kisebb falun, ahol a nagyon régen készülhetett, részben elhagyott, színesre festett gerendaházak elvarázsoltak az egyszerű szépségükkel.
Jó lenne közelebbről is megnézni őket! - gondoltam.
Kora délelőtt megérkeztünk egy gyönyörű tó partján fekvő, fából készült vadászházba. Azt mondták pihenjünk ebédig, utána fegyverpróba, majd vadászat. Nem volt kedvem pihenni, ezért szóltam a fővadásznak, én inkább visszasétálnék a legközelebbi faluba, néhány fotót készíteni.
Azt mondta, nem lehet
- Miért nem? – kérdeztem.
- Mert veszélyes. – válaszolta
- Miért, talán a medvék vagy farkasok miatt? Viszek puskát és nem lesz gond.
- Rablók miatt, itt előfordul az ilyesmi. – válaszolta.
Rablók miatt! Talán mégsem elég alaposan gondoltam át ezt az utat! A tolmács, egy egyetemista fiatalember azt mondta, elkísér és akkor mehetünk.
Útközben mindenféléről beszélgettünk, többek között megkérdezte, honnan jöttem.
Amikor elmondtam neki, hogy Magyarországról, akkor elgondolkodott egy kicsit, még nem találkozott ezen a vidéken magyarral.
Másnap a legnagyobb meglepetésemre így köszönt: Üdvözlöm újra itthon! Azt hittem a túlzott vodkafogyasztás mondatja ezt vele, de nem. Elmesélte, hogy utána nézett a magyarok történetének és azt olvasta, hogy az Ural környékéről is vándoroltak törzsek a Kárpát-medencébe. Hihetetlenül jól estek ezek a meleg szavak.
Odaértünk a faluhoz, készítettem fotókat és feltűnt, hogy az egyik ház kapuja kísértetiesen hasonlított egy székelykapura! De hogy lehet ez? A ház legalább százéves!
Ebéd után fegyverbelövés. Az én kísérőm, aki egyébként egy középiskolai német nyelvtanár, a saját puskáját hozta nekem. Puskatokja nem volt, ezért a hőkamerás céltávcsövet egy csavarhúzó segítségével ott szerelte fel a fegyverre, majd a belövés után le. Kétkedve néztem. Ezzel kell nekem vadászni?
Egy kis melegvizes palackot tettek ki vagy száz méterre. A lövésem csak horzsolta a palackot, de azt mondták jó lesz, a jávor nem lesz ilyen messze. Fegyverpróba után a szokásos formaságok, balesetvédelmi jegyzőkönyv, eligazítás. Mellékesen a fővadász a lelkünkre kötötte, ha valamelyikünk medvére lő, azt úgy lője meg, nehogy be tudjon menni az erdőbe, mert az nagyon nagy baj. Kutyájuk már nincs, ember nem megy a sebzett medve után, le kell zárni az egész környéket stb. Erre nem is nagyon figyeltem. Medve! Hol van itt medve? Én különben is, jávorra jöttem.
Délután quaddal indultunk ki a területre, mert az utak még terepjáróval sem voltak járhatóak. Egy megközelítőleg egyhektáros repceföld szélén álló magaslesre ültünk fel és 11 óráig vártuk a jávorokat. Tehenek, borjak, ünők jöttek is legelni a repcét, de bika nem.
Éjfél körül, szinte a belgákkal egyszerre értünk vissza a vadásztáborba, ahol miután levetettük a meleg vadászruhákat, jött az üzenet: öltözzünk fel a lehető legmelegebben és menjünk a kísérővel. Összenéztünk! Most jöttünk be és újra megyünk ki? Nem volt mit tenni, jól felöltöztünk és a hóesésben mentünk a kísérő után. A kivilágított tópartra vezetett, ahol egy asztalnál a helyi vadásztató ült, a teljes személyzet körülötte ácsorgott. Leültettek bennünket az asztalhoz, füstölt hallal, uborkával és persze vodkával kínáltak. Mit is mondhatnék?
Teltek a napok, mindegyik belga vadász meglőtte már a jávorbikáját, volt, aki kettőt is, de én még csak nem is láttam egyet sem. A háziúr azt mondta, elvisz a területe legtávolabbi sarkába, hátha ott szerencsém lesz. Hosszú autóút után megérkeztünk a vadföldhöz, aminek a közelebbi része repcével, a távolabbi pedig zabbal volt bevetve, amit a vaddisznóknak szántak. Felültünk a nagyon magas, masszív magaslesre, kísérőm szokás szerint a csavarhúzójával szerelte fel a céltávcsövet. Becsülgettem a távolságokat és úgy saccoltam, hogy a zabföld után kezdődő kefesűrű erdő legalább 200 méterre van. De nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget, mert ha ott jön ki a jávor, úgyis idejön a repcére. Enyhe szél fújt pont az erdő felől, sütött a nap, élveztem a páratlan kilátást. Még egy órát sem vártunk, mikor az erdőből a legnagyobb meglepetésemre egy medve ballagott ki. Nem hittem a szememnek! Ilyen nincs! Rögtön nyúltam az előre kikészített fényképezőgép felé, de a kísérőm szigorú és gyors kézjelekkel mutogatta, ne tegyem, mert a medve meghallja ilyen távolságból is, ha fényképezek.
Nem nagyon akartam hinni, hogy 200 méterről meghallaná, de aztán eszembe jutott egy erdélyi barátom, akivel korábban beszéltem és azt mondta, a medve tényleg képes hihetetlen távolságból meghallani a fényképezőgép kattanását. Szót fogadtam, nem nyúltam a géphez. A kísérő mutogatta, lőjem meg a medvét. Bambán nézhettem rá, hiszen én nem medvéért, hanem jávorért jöttem ide. Nemet intettem.
Vagy egy órát néztük a medvét. Legelte a zabot, lefeküdt, felkelt, két lábra állt, nézegetett, szimatolt, legelte tovább a zabot, de az erdő szélétől 20 méternél messzebb nem távolodott el.
A nap lemenőben volt, mire újra végig gondoltam a dolgot. Életemben nem láttam még szabad területen medvét, főleg úgy nem, hogy meg is lőhetem. Lehet, hogy soha többé nem lesz alkalom, bolond vagyok, ha kihagyom! A puskáért nyúltam, de rögtön eszembe jutott a vadásztató intelme:
„Aki medvére lő, úgy lője meg, nehogy be tudjon szaladni az erdőbe!”
A következő gondolat a csavarhúzóval sokszor fel és leszerelt céltávcső. A medve nagyjából 180 méterre. Mi lesz ebből? Igyekeztem a lehető legalaposabban megcélozni, levegőt benntartani és lőni. Lövés után a kísérő magából kikelve kiáltozta, lőjem gyorsan, mert bemegy az erdőbe! Gyorsan hátra húztam a závárt, új lövedéket toltam a csőbe és belenéztem a céltávcsőbe. A medve mozdulatlanul feküdt.
A kísérő üvöltve mondta: lőj már, lőj már!
Nem lövök, mert a medvének vége! - mondom.
Erre ő: Nincs vége, csak szimulál, lőjek már végre!
Percekig a medvén tartottam a szálkeresztet, de nem mozdult. Ekkor tudatosult bennem, hogy medvét lőttem. A puskát remegő kezekkel a les oldalához támasztottam és levegő után kapkodtam. A kísérő a nyakamba ugrott, ölelgetett, orosz szokás szerint kaptam szájról-szájra puszikat. Még jó, hogy a feleségem nem látta! Miután lenyugodtunk, mondom az orosznak, menjünk a medvéhez, még világosban meg szeretném nézni és fotózni.
Azt nem lehet – mondta – a munkaadója megtiltotta, hogy lemenjünk a lesről.
Hívd fel és mondd meg neki, hogy le akarok menni!
Felhívta. Még vigyázban is állt, ahogy hallgatta a főnök dörgedelmeit, mit fog kapni, ha le mer engedni. Feltétlen várjuk meg, míg ő odaér hozzánk. Legyen, gondoltam. Majd csak jön. Jött is, úgy 11 körül. Odaállt a les mellé terepjáróval, kezében egy hosszú bottal. Be kellett szállnunk, majd óvatosan odahajtott a medvéhez és a bottal megpiszkálta. Már meg volt merevedve. Akkor szállhattunk ki és végre odamehettem a medvémhez. Elmondhatatlan érzés volt, bevallom, könnyek szöktek a szemembe. Medvét lőttem.
És elkezdődtek a bonyodalmak. Képtelenek voltak megérteni, miért szeretném, ha hasra fordítanánk a medvét. Magyaráztam, hogy úgy szeretnék terítékfotót csinálni, de süket fülekre találtam. Később, elutazásunk előtt szintén ez volt a probléma, nem tudtak terítéket csinálni, hiába magyaráztuk. Végül a belga vadászokkal közösen csináltuk meg. Próbáltam egyedül megfordítani, de túl nehéz volt. Ezért készültek a képek úgy, ahogy elejtettem.
A következő probléma: nem gondolták, hogy a medve ilyen nagy és nehéz, azt tervezték, hogy a pickup platóján viszik haza. De a plató kicsinek bizonyult és még négyen sem bírtuk el a mackót. Traktort és embereket kellett hozatni, akik később bevitték.
Másnap volt az utolsó vadásznap. Délelőtt odajött hozzám egy öreg kísérővadász és azt mondta, többször látott egy fiatal jávorbikát egy távoli vadföldön, ha az is megfelelne, menjek vele. Mit is tehettem mást? Vagy megpróbálom, vagy jávor nélkül megyek haza. A jávor akkor is jávor, ha kicsi! Menjünk!
Egy sűrű erdővel körbevett kisebb vadföld szélén állt a les. Nem volt igazán jó a szelünk, úgy éreztem, hogy forog. Mindegy – gondoltam. A les mellett a földön négy siketfajd csipkedte a bogyókat. Micsoda látvány! Már ezért megérte idejönni!
Nemsokára az erdő szélén megjelent velem szemben állva a jávorbika, de nem jött ki. Körbe-körbe nézegetett, felemelte a fejét, szimatolt. Nem volt messze, talán 70 méterre. 308-assal jávort szügyön? Nagyon rossz ötlet, féltem, elugrik és bánhatom, de meghúztam az elsütőbillentyűt. A lövés után, ahogy fordult vissza az erdőbe, még ferdén a lapocka tájékra tudtam küldeni a második golyót. Eltűnt az erdőben. Sietve még két lőszer a tárba, le a lesről, futás az erdőhöz. Szerencsére újra sikerült megpillantanom a fák között és egy harmadik lövéssel terítékre hoztam. Az öröm hatalmas volt! Jávort lőttem! Tényleg nem nagy, de jávor, az én jávorom! Miután kiörültem magam, próbáltam a vadat úgy fordítani, hogy jó terítékfotót tudjak készíteni. Egyedül persze esélytelen megmozdítani a hatalmas testet. Az orosszal nem tudtam megértetni, mit is szeretnék, így maradt abban a pozícióban, ahogy elesett. Utána jött az igazán nehéz dolog, az oroszt meg kellett tanítani elkattintani a fényképezőgépet. Még életében nem csinált ilyet. Mindig túl erősen nyomta meg a kioldó gombot, amitől a gép bemozdult, a fénykép elmosódott lett. Egy fél óra és számtalan próbálkozás után feladtam.
Az elutazás napján következett az elszámolás a vadásztatóval. A jávorokat súlyuk szerint fizettük, egy belga vadász lőtt két nyestkutyát is, azok darabra mentek, a medve meg centire.
Mikor leterítették elém a medvebőrt, hogy együtt mérjük meg a hosszát, még a szám is tátva maradt, hogy ez milyen hosszú és vékony! Élve, de persze elejtve is egy jó húsban lévő, inkább kövér, télre készülő medvének tűnt. Most meg hogy néz ki! Nem foglalkoztam vele. Ha ilyen, hát ilyen. 197cm-nek mértük a farkától az orra hegyéig. Megörültem, mert a tarifa 200cm-nél ugrott, így nagyon jó áron lett egy szép medvém.
A jávorokat becsomagolták úgy, hogy feladott poggyászként hoztuk magunkkal a repülőn, a medvebőrt bírálat és a CITES-engedélyek beszerzése után postán kaptam meg. Ki sem bontottam a csomagot, vittem a preparátorhoz és ott ért a meglepetés. A medve nem197cm hosszú volt és nem sovány. Ez meg hogy? A preparátor nevetve mondta, az oroszok megpróbálták a bőrt úgy megnyújtani, hogy 200cm-nél hosszabb legyen és aszerint fizessek! Majdnem sikerült nekik! Egy kis turpisságért az oroszok sem mennek a szomszédba!
A döntés, hogy Oroszországban vadásszak, nagyon jónak bizonyult, addigi életem egy meghatározó vadászkalandját éltem ott át.
Ha önnek is van egy jó története, írása, amelyet megosztana másokkal is, akkor ne habozzon, küldje el szerkesztőségünk részére a hirek@nimrod.hu címre!
