Az a jó, ha a vadászat mentes a politikától, mert könnyen megmérgezheti a szakmai és baráti kapcsolatainkat. De mi van akkor, ha nálunk is megerősödött az az új politikai világtrend, amely már számos országban durván korlátozta vagy megszüntette azt, ami nekünk, vadászoknak a legfontosabb?
A vadászat és a politika viszonya számomra nagy dilemmát okoz mostanában. Két ellentétes álláspont között őrlődöm, mert egyfelől leginkább azt szeretem, ha a politika nincs jelen a személyes kapcsolataimban, nem mérgezi a vadászbarátságot az esetleges nézetkülönbség, viszont látom, ahogy Magyarországon is egyre erősebb az a politikai trend, amelynek a világ számos országában a vadászat, mint életforma részben vagy egészben az áldozatául esett. A progresszívnek nevezett világnézet eddig is jelen volt a hazai kínálatban, de inkább marginális szerep jutott neki. Viszont idővel teret hódított magának, részben azért, mert külföldről komoly támogatást, megerősítést kapott, és most a legnagyobb kihívó párt soraiban talált otthonra.
Ha magamban felsorolom a vadászat során megismert embereket, köztük azokat, akik a barátaim lettek, és felidézem a beszélgetéseinket, arra jövök rá, hogy egyikükről sem tudom megmondani, hogy kire szavazott eddig és kire fog szavazni ezután. Azért nem, mert soha nem beszélgettünk ilyesmiről. Pedig, ha a nyilvánosság tereit nézzük, azt látjuk, hogy ez a téma ural mindent, ez az, amibe a legtöbb ember szívesen becsatlakozik, mert roppant határozott és érzelemdús véleménye van róla. Vadászismerőseim és én pedig, balga módon úgy töltünk együtt hosszú órákat cserkelve vagy a lesen ülve, hogy egy másodpercet sem szánunk a politikára.
Próbálom elképzelni Józsit, aki negyven éve járja ugyanazt a vadászterületet az ország talán legszebb vidékén, amint megkérdezem tőle, hogy kire fog szavazni legközelebb. Próbálom, de nem sikerül, mert ez egy elképzelhetetlen helyzet. Olyan, mintha azon fantáziálnék, hogy mellette ülve a lesen előkapok egy táskarádiót és hangosan zenét hallgatok. Vagy olyan, mintha a sűrűből előbukkanó kondából direkt a malacait vezető kocát lőném oldalba. Vagy olyan, mintha arról kérdezném, hogy milyen intim titkokat tud elárulni a házas életéről. Lehetetlenség. Képtelenség.
Majd elképzelem Józsit abban a világban, amelyben hatalomra jut a „haladó”, „progreszív” politikai erő, és velük hatalomra jutnak a városi kamu állatvédők, akik félre söprik a természettudomány és a szakmaiság minden alapvetését, hogy végre leszámoljanak velünk, „gonosz” vadászokkal. És bizony, a most „áradó” új erő, ha hatalomra jut, félre söpri Józsit és többezernyi társát is, a munkásságukat, az életútjukat, a több évtizedes tapasztalataikat, amelyeket nem pótolhat semmi, még a Brüsszelből fizetett tanulmányok és projektek sem. Számomra ugyanis tiszta sor, hogy majd mi, magyar vadászok, a páratlan vadászati kultúránk örökösei és letéteményesei leszünk a magyar szuverenitás azon „pici szeletei, amiről le kell mondani” az un. közjó érdekében. És sajnos ezt már nem tartom elképzelhetetlennek, mert látom naponta, ahogy még sok vadász is beáll a politikai fröcsögőkórusba. Sőt akadnak a vadászati szaksajtó és érdekképviselet prominensei között is olyanok, akik kacérkodnak az „áradó” új politikai trenddel, talán abban bízva, hogy Magyarországon nem fog akkorát pusztítani az a világnézeti tábor, amelyik más országokban már betilttatta, vagy alaposan korlátozta a vadászatot. Vagy lehet, hogy nem bíznak semmiben, csak abban, hogy nekik személyesen majd kifizetődik, ha a vadászok között korteskednek a vadászellenes erők mellett? Vagy egyszerűen csak nagyobb bennük a gyűlölet, mint a vadászat iránti szeretet? Fene tudja.
Ez az írás a személyes viszonyomról szól a vadászat és politika témájához. És nekem személyesen is vonzó, értékes dolog volt a vadászati világkiállítással kapcsolatban, hogy az politikai semlegességet hirdetett. A szervezők képviselői leszögezték, hogy a vadászat sem jobb-, sem bal-, sem liberális oldali privilégium, hanem mindannyiunk ügye, amelyért pártokon felül álló módon tehetünk mind. És szerzőként immár közel 5 éve a Nimródban is az számomra az egyik vonzó tulajdonság, hogy soha, de soha nem politizál. Persze az elkeseredettség is személyes érzelem bennem, amely abból fakad, hogy mind a világkiállítás, mind a Nimród pártpolitikai semlegességét időnként még vadászok is eltagadják, hazug módon kétségbe vonják a pártatlanságunkat, a becsületünket. Az elmúlt években többször felmerült bennem, hogy ha már hiába tartjuk be fegyelmezetten a politikai semlegesség elvét, mégis fröcsögnek ránk az online kultúra legcsúfabb arcát alkotó vadásztársak, akkor miért ne állnék bele, és mondanám el, hogy mit gondolok a politikáról. De ez csak puffogás volt, sose tettem meg végül, és nem is tudtam volna a Nimród felületein, mert a szerkesztők ennek útját állták volna. Helyesen.
Most viszont, amikor ezeket a sorokat írom, nincs bennem dac, odamondási vágy, nem puffogok, hanem csupán racionális módon közelítem meg a témát. Ugyanis szerintem a kérdés és a tét egyszerű: fejlődik és gazdagodik-e a magyar vadgazdálkodás tovább, vagy eszement, divatállatvédős korlátok közé lesz-e szorítva?