Orosz György vadfotós a nyár első hetében egy dombvidéki táj eldugott szegletében cserkelt.
Felhős, hűvös idő volt. Számítani lehetett rá, hogy a vad korábban mozdul, így késő délután már kint volt azon a helyen, ahol pár nappal korábban egy kocát látott a kis csíkos malacaival a gyepet túrni.
- Mintha csak színházba érkeztem volna: alig foglaltam el a helyem, az erdőből máris kiváltott a koca. Célirányosan a dombél felé tartott, pont oda, ahol múltkor is megfigyeltem. Egy vadrózsabokor takarásából készítettem róla pár képet. Körülbelül negyedóra telt el, amikor a malacok is követték az anyjukat, ám nem mentek oda hozzá. Inkább egy kis csoportba tömörülve letelepedtek az erdő szélén. Elfeküdtek, birkóztak, turkáltak, de végig együtt maradtak – mesélte György.
Az igazi meglepetés azonban csak ezután következett. Váratlanul egy másik koca is kiváltott a nyiladékra.
- A fizimiskája olyan különös volt, hogy elsőre nem is értettem, mit látok. A leglátványosabb bélyeget az előre hajló fülei jelentették, amelyek pontosan úgy néztek ki, akár egy mangalicának. Az állat testalkatán is azt láttam, hogy inkább hosszúkásabb, hordó alakú és egyenesebb a háta, nem úgy, mint a tisztavérű vaddisznóknak általában. Valószínűleg egy mangalicával történt, valamikori genetikai keveredés morfológiai megnyilvánulásával találkoztam. A csecsei ennek a kocának is teltek voltak, mutatták, hogy vannak utódai. Azok a malacok azonban semmi jelét nem adták annak, hogy a közelben lennének, pedig kíváncsi lettem volna az utódokra, vajon ott is megjelent-e valamilyen testi eltérés – tette hozzá a vadfotós.
