Vásároltam egy vadászkönyvet, a postaköltség azonban jóval meghaladta (volna) azt az összeget, amit magáért a darabért kértek, ugyanis Amerikában leltem rá egy példányra. Ezért, akkor épp Washington DC-ben élő vadászbarátomat kértem meg, hozza el nekem ezt a tenyérben elférő kis könyvet, a tengeren túlról.
Mindig is kedvenceim közé tartoztak a szibériai vadászatok. Lélegzetelállító havas tájak, farkasok, hatalmas medvék, jávorbikák, a temérdek apróvadfaj és a végeláthatatlan erdők.
A könyv az író gyermekéveivel kezdődik, hogyan vált vadásszá az akkori kemény világban.
Nagyapja szárnyai alatt tanulta meg a vadűzést, aki íjat és csak egyetlen nyílvesszőt készített számára. Azért, hogy megbecsülje az egyszeri lehetőségeket, és így a pontos lövést garantáltan megtanulja. Később, egy öreg prémvadász leselejtezett elöltöltős flintáját kapja ajándékba névnapjára, leírhatatlan örömmel veszi azt át nagyapjától. Széchenyi Zsigmond „Ahogy elkezdődöttjének” „Csordapásztorok” fejezetét lefestő hangulattal olvashatjuk.
De van a könyvben „plusz 18-as” fejezet is! „Grandfather and I kill a Bear” – Nagyapa és én medvét ölünk. Ami egy majdnem emberéletbe kerülő – a szerzőjébe – csali melletti lesvadászat történetét írja le; az író ekkor még csak tizenéves.
A könyvben a nagyapa által több fejezetben is említésre kerül egy – az unokája képzeletét felcsigázó varázslény: a tűzmadár.
„Nagyapám leült mellém és elkezdett mesélni a Tűzmadárról! Ami az erdő mélyén él, nem túl nagy, bár nem is lenne jó megenni, de sokkal szebb, mint amit szavakkal le lehetne írni. A vadászok mindig is megpróbálták elkapni, de soha senkinek sem sikerült – mindig az orrod elől repül el. De meglásd: Előbb vagy utóbb mi majd elkapjuk a tűzmadarat!
– De miért akarják elkapni, ha nem lehet megenni? – kérdeztem.
– Oh fiacskám, te nem ismered a tűzmadarat – szólt nagyapám sokatmondóan. Varázsereje van! Ha bárki elkapná, akkor ő lenne az erdők királya és a tavaké meg a mocsaraké!”
Az orosz mondavilág legendás tűzmadara… Nem nehéz belegondolni, hogy a keleti szláv népek képzeletvilága épp egy tűz alkotta mitikus lényt teremtett. Nemegyszer lett volna nagy szükség egy ilyen csodaállatra a szibériai vadonban, ott, ahol a kemény tél méltó hírnevéhez.
Róla szól tehát írásom, és a címadó fejezetről, ami kedvencemmé vált a könyvből:
„Hunting the Fire-bird” – Vadászat a tűzmadárra.
„Egyik este, amikor cobolyvadászat után a tűz mellett ültünk, megkérdeztem nagyapámat, látta-e valaha is a tűzmadarat. Mekkora volt, és milyen színű? (angol fordításban nőnemű a tűzmadár.) Az idős ember kitért a válasz alól.
– Hogyan is láthattam volna? Nem mutatja meg magát csak úgy akárkinek. Ha össze is futsz vele átváltozik szajkóvá, vagy fakopánccsá – mit lehet ezzel kezdeni?!
Valószínűleg még senki sem látta szemtől szemben – Ő egy varázsmadár.
De várj csak – mi majd megtaláljuk.
– Mi történne, ha elkapnánk? – kérdeztem.
Akkor azt vártam, hogy hirtelen gazdagok leszünk, és nem kell vadásznunk már soha többé.
Nagyapám meghökkent.
Mit képzelsz!? – ripakodott rám. Csak az jár a fejedben, hogy meggazdagodj?
Épp a gazdagság az, ami a legtöbb gonoszságot okozza a világban!
És hogy érted, hogy nem kell többet vadászni?
Épp ezért kaptunk kezeket meg lábakat – hogy erre tudjuk használni.
Nem feleltem semmit. Ő egy újabb hasáb fát rakott a tűzre, és meggyújtotta pipáját.
Sose próbálj meg könnyedén meggazdagodni!
Ha találsz egy hermelint vagy rókát, vagy bármilyen vadat más csapdájában, hagyd is ott! A gazdája eljön majd, és elviszi magával. Ha más kutyája hajt egy vadat, ne is gondolj rá, hogy majd te meglövöd! A mi családunk sosem volt olyan, hogy elvegyen bármit is, ami nem a miénk.
Ha egy férfinak tiszta a lelkiismerete, éjszaka nyugodtan tud aludni és mindenki a barátja. Ezt sose felejtsd el!
– Nem fogom – válaszoltam.”
Persze a tűzmadár nem kerül terítékre, bár nem is ez volt a funkciója az ifjú vadász életében, más céllal mesélt róla nagyapja. A hit mégis sok mindenre képessé teszi az embert. A kis Iván nem panaszkodott a borzasztó téli időre, amikor egész napos vadászat után a szabad ég alatt, tűz mellett aludtak, vagy amikor fáról esett le sebzett coboly után mászva. Általuk megtanulta, mi is az igazán fontos, nemcsak a vadászmesterséget vagy az erdei életet, hanem az emberséget is.
Úgy gondolom, ezt az Urálon túli régi történetet napjainkban sokan megszívlelhetnék, nem csak vadászok. Ott, ahol született: Oroszországban, vagy akár messze nyugaton is, a tengeren túl, éppúgy, mint idehaza.
Az angol fordítás címe: Ivan Aramilev, Ont the trail. (Foreign languages publishing house – Moscow)
A mű eredeti címe: И. Арамилев На охотничьей троне