Megállapítást nyert, hogy az esetek legnagyobb részében családi terheltségről van szó, mert szenvedélyesen vadászó embertársaink családfáit beható vizsgálat alá véve, a felmenők között az esetek 80%-ában találunk olyan egyedeket, kik már e kór határozott tüneteit mutatják.
Ha a családi terheltség nem mutatható ki, úgy a baj keletkezése többnyire erős és sűrű ragályozásra vezethető vissza, s a ragályt az illető egy sokat vadászó jó baráttól vagy távolabbi atyafitól szedi fel.
Hogy a betegség túlságos terjedésének elejét vegyük, kövessük Oberländer tanár „Lehrprinz”-ében hangoztatott ama tanácsát, hogy „laikusok” előtt vadászatról lehetőleg ne beszéljünk, s a vadászattal járó élvezeteket csak a legintimebb vadászi körben, esetleg törzsasztalnál vázoljuk. Képzeljük csak el, ha mindenkiből vadászt nevelnénk, mi lenne akkor a vadászbérletekkel?
A betegség kitörése csak a legritkább esetekben robbanásszerű, s többnyire egész enyhe szimptómákkal kezdődik. Az illető műkedvelő hajtónak ajánlkozik, majd kölcsönkért puskával próbavadászatokat rendez, s ha véletlenségből sikerül neki aztán valamit lepuffantani, akkor menthetetlenül el van veszve.
A baj – sajnos – gyógyíthatatlan, s attól az áldozatot csak a halál szabadítja meg.
A puska megvétele után a szimptómák mind sűrűbben és súlyosabban mutatkoznak: vadászjegy váltása, vadászegyletbe való belépés, s – last but not least – egy kutyának nevezett négylábú állat beszerzése.
A betegségben szenvedők, még akkor is, amikor nem hódolnak szenvedélyüknek, már első pillanatra felismerhetők vagy tüntetőleg kopottas kinézésű, valójában azonban ócska ruházatukról, vagy pedig kínosan stílszerű s lehetőleg célszerűtlen tiroli ízű dresszükről.
A kezdő vadászt társai a legnagyobb tisztelettel kezelik, s magukat lehetőleg távol tartják tőle, természetesen csak azért, hogy szenvedélyében ne zavarják; az nem igaz, hogy félnek a megsörétezéstől.
Különös szimptómája a betegségnek, hogy olyan kezdő vadász még nem akadt, aki azt mondta volna: „Egyelőre nem megyek társaságban vadászni, mert nem tanultam még meg a puskával bánni.”
Hogy azután a megindult lavina mely irányba halad tovább, s emberünkből komoly vadász hogy fejlődik ki, azt már majd később fogjuk látni.
Ami illik – és ami nem illik
Az isteni és emberi törvények (Ne ölj!, Ne lopj! és a sok többi) csak azt teszik lehetővé, hogy ezen a – momentán rothadt – sártekén megélhessünk, tehát valami olyan „megélhetési minimum”-félét képeznek.
Az életet széppé és arra érdemessé, hogy végigéljük, azonban nem a törvények nyújtotta biztonságérzet teszi, hanem ehhez valamivel több kell – olyasvalami, amit az írott jogszabályok nekünk biztosítani nem tudnak: embertársaink szeretete és megbecsülése. Ezeket a szokás, az illem, a tradíció – csupa megíratlan törvény – szabályozza.
Akárhányszor – mint például becsületügyi dolgokban – a meg nem írt törvény sokak előtt erősebb az írottnál.
Így van ez a vadászatnál is!
Az a néhány – részben hiányos, részben elavult – törvény és rendelet, amely idevág, még a „létminimum”-ot sem adja meg annak a szegény üldözött vadnak és a lihegve igényelt vadászatnak: írott vadászati jogszabályaink csak arra jók, hogy általános irányelveket adva, a legdurvább sérelmekkel szemben nyújtsanak védelmet.
Igaz örömünk és élvezetünk azonban a vadászmesterség gyakorlásában csak akkor lesz, vadászterületeink benépesedni (nemcsak vadásszal, de vaddal is) csak akkor fognak, ha nemcsak a törvény betűinek engedelmeskedünk, hanem az írásba nem foglalt – de azért fennálló – vadászreguláknak, ősi szokásoknak és illemszabályoknak is alávetjük magunkat.
Ezek közül a meg nem írt, helyesebben paragrafusok alá nem sorakoztatott szokások és szabályok közül akarok egynéhányat kezdő vadásztársaim emlékezetébe idézni.
Mi illik és mi nem illik tehát?
Elsősorban tartsuk erkölcsi kötelességünknek minden vadászati törvénynek és rendeletnek pontos betartását, nem azért, mert azok megszegése esetén esetleg meg leszünk büntetve, hanem mert ez nem illik és nem méltó a jó vadászhoz, ki minden cselekvésében és tettében követendő példát akar mutatni kezdő társainak.
A vadászat gyakorlása közben többféle érdeket kell szemünk előtt tartanunk, így nevezetesen a magunk és a vadásztársaink, a vadászterületi szomszédok, így a vadászok összességének, az egyes vadnak és a vadállománynak érdekét.
Magunk és vadásztársaink egészsége, testi épsége, élete, kényelme, zavartalan szórakozása mind oly tényezők, melyeket törvény, országos vagy megyei szabályrendelet segítségével megoltalmazni nem lehet – csak nagyon, de nagyon hiányosan.
Éppígy nem lehet valakit paragrafussal arra kényszeríteni, hogy a vadat ne kínozza, annak hiábavaló szenvedést ne okozzon, a „kártékonyt” (és csakis ezt!) irtsa, vadállományát óvja s a lehető legmagasabb fokra fejlessze.
Mindezen érdekek szemmel tartása, ápolása közös és kölcsönös kötelességünk, mely a dolog lényegéből (s nem pedig a kényszerítő jogszabályokból) származik, s mely kötelességek betartására és követésére csakis és kizárólag a vadászati illem szabályai képesek bennünket kényszeríteni. Az illemszabályok azután természetükhöz képest vagy az egyes vadász, vagy az összesség, vagy a vad érdekeit istápolják, esetleg többét – vagy mindét.
Legtöbbet talán a társas vadászati és a szomszédos vadászterületek érdekeit védő illem szabályai ellen vétenek – sokszor talán akaratlanul is – társaink, miért is elsősorban ezekről beszéljünk. Társas vadászaton nem illik későn érkezni a találka helyére, kevés lőszert hozni és a szomszédoktól kölcsönkérni. Oly vadra, mely a szomszédhoz közelebb van, irigységből rápuskázni, léniázni, lefújás után a körbe belőni, körvadászaton nullás seréttel lövöldözni. Hajtások és körök közben a fegyvert töltve hagyni, a puskát más ember gyomra vagy más kevésbé nemes testrésze irányában tartani (hajtók és vadászebek is ide tartoznak), másnak vadászebét „tévedésből” lepuffantani, hajtás közben köhögni, lármázni, prüszkölni, diskurálni és állásunkat elhagyni. Hej, de nem illik az sem, hogy a hűséges Hektorod által apportírozott – de a szomszédod által lelőtt – foglyot szó nélkül és oly gesztussal akasztod a vadásztáskádra, mintha az a világ legtermészetesebb dolga volna!
Nem illik minden, a társad által lőtt fogolyra azt mondani, hogy „én is erre lőttem”, pláne ha a fogolycsapat felrepülésénél épp az ellenkező világtáj felé pufogtattál.
Ne idegeskedj más vadászkutyájára, a magad kutyáját pedig, ha nem hibátlan, ne hozd társas vadászatra.
Nem illik társas vadászaton mindent lecsepülni és minden rendelkezést hangosan lekritizálni, senki sem nyújthat többet, mint amije és amennyije van.
Mint vadászvendégnek nem illik szerénytelennek lenni s három ember porcióját megenni vagy annyi szivart és cigarettát „süllyeszteni”, amennyi egy hétre is elegendő „egy felnőttnek”. A szomszédod diópálinkás kulacsát sem kell virtus örve alatt egy „slukkra” kiinnod, ha udvariasságból megkínált; élcedre csak nagyon kényszeredetten fog mosolyogni, pláne, ha még nem is ivott abból.
Nem illik kocsira töltött puskával felszállni vagy kocsiról az egész társaság egyhangú hozzájárulása nélkül minden szarkára, varjúra lövöldözni.
Nem illik a vadőrökkel, hajtókkal, mások kocsisával gorombáskodni és lármázni, a rendező intézkedéseibe beleavatkozni, túlságos távolságokra lövöldözve s így sok vadat megsebezve és „döggé lőve” elpocsékolni, a vad összeszámlálásánál a valóságnál többet bemondani. (Kevesebbet szabad!)
Nem illik avval a szabállyal visszaélni, hogy az apróvad azé, aki utoljára lőtt rá, a nagyvad pedig azé, aki az első sebet ejtette rajta; tehát ne lövöldözz agonizáló nyulakra, s a nagyvadat ne igényeld azért, mert elsőnek rossz lövést „sikerült” elkövetned rajta. A más által szárnyazott s általad futtában lelőtt foglyot még akkor se követeld magadnak, ha kutya hiányában a nagy gazban segítő lövésed nélkül biztosan elveszett volna.
No, de hagyjuk a társas vadászatok hímes és kimeríthetetlen mezejét, és nézzünk át más térre!
Nem illik a gazdának készakarva kárt okozni, a véletlenül okozott kárt letagadni vagy meg nem téríteni, a szegény vagy kevésbé tekintélyes emberrel gorombáskodni, azt kihasználni és szolgálatait nem vagy nem megfelelően viszonozni. Sőt ellenkezőleg, igyekezzünk mindenütt, ahol csak nem találkozunk az első pillanattól kezdve nyílt ellenségeskedéssel és rosszakarattal, rokonérzést és jóindulatot kelteni mind a magunk, mind társaink s a vadászat érdekében; igyekezzünk minden érdekeltnek (a nem vadászokat értve itt elsősorban) személyi és zsebbeli (vagyoni) érzékenységét respektálni és tiszteletben tartani.
A szomszédos vadászterületek tulajdonosaival úgy bánjunk, mint ahogy elvárjuk vagy szeretnénk, hogy ők bánjanak velünk; igyekezzünk velük egymást megérteni s érdekeinket (melyek úgyis közösek) egyesült erővel megvédeni. Csak a szomszéd vadján élni potyázás, bármennyi kifogást is eszeltek ki már erre találékony vadásztársaink.
Nem illik – még a magányos vadásznak sem – úgy viselkedni, hogy az ember azáltal a vadászok összességét vagy magát a vadászatot diszkreditálja és rossz hírbe keverje.
A magános vadásznak vannak azután még kötelezettségei hozzátartozóival szemben is, melyek tiltják, hogy könnyelmű legyen akár a fegyverrel való bánásban, akár egészségének az időjárás szeszélyeivel szemben való megvédésében.
A vadászegyletek tagjait számtalan, az egyleti élet természetével járó és abból folyó erkölcsi kötelezettség terheli az egyleti vadászszabályok követésétől és a fizetési kötelezettségeknek pontos betartásától kezdve a tagtársak közötti kollegialitás és együvé tartozás állandó és őszinte átérzéséig és követéséig.
Minden eshetőséget kimeríteni, az összes, már kialakult szokásszabályokat elsorolni egy rövid cikk keretében lehetetlen, de nem is szükséges, mert ha az önzés, hiúság és kapzsiság szavát magunkban elfojtjuk, a velünk szemben követelt udvariassági szabályokat másokkal szemben mi is megtartjuk s végül, ha a vadásziasság szabályait mindig respektáljuk, úgy a jó és igaz vadászok és kellemes vadásztársak gárdájának méltó tagjai leszünk.
(Részlet a szerző A természet jegyzője című, előkészületben levő életműkötetéből)