A cím megtévesztő lehet, mert nem egy történeti áttekintésnek adunk most teret, hanem a jelenről lesz szó, és azon belül is arról, hogy a vadászatra jogosultak és a vadásztársaságok tagjai hogyan viszonyulnak a környezetükben élő és tevékenykedő vadászkutyatartókhoz.
Magyarországon egyre élénkebb a vadászkutyás közélet. Gyarapodnak a fajtaszervezetek, valamint egyre népszerűbbek a különböző vizsgák és versenyek a vadászkutyások között, így ezek résztvevői köre is bővül, mint ahogy egyre többen foglalkoznak vadászkutyák professzionális képzésével.
Talán a vadászok körében nem kell különösebben indokolni, hogy miért fontos a képzett vadászkutyák jelenléte a hazai vadgazdálkodásban. Hozzájárulnak a vadászat sikeréhez, jelentős hasznot hoznak a vadászatra jogosultaknak, illetve állatvédelmi és vadászetikai szempontból is különösen fontos szerepük van, hiszen nélkülük nem akadnánk rengeteg sebzett vad nyomára és nem tudnánk megszabadítani azokat a szenvedésüktől. Ezeket a szempontokat minden vadásznak ismernie kell(ene). És ha nem is mindenki, de rengeteg vadász vallja, hogy kutyával együtt vadászni nem csak eredményesebbé teszi a vadászatot, hanem sokkal nagyobb élmény, mint nélküle. Viszont ezt csak azok engedhetik meg maguknak, akik vállalják a vadászkutyatartás és a vele való foglalkozás minden nyűgét, a ráfordított időt, energiát és pénzt. Ez pedig nem kis vállalás, összességében egy új életmódot követel meg attól, aki belevág. Így lehetséges, hogy bár temérdek érv szól a vadászkutyatartás mellett, a hazai 70 ezer vadásznak csak töredéke él vele, mert nincs rá sem ideje, sem energiája, illetve sokaknak pénze sem elegendő arra, hogy a vásárlás, a tartás, a képzés és gyakorlás költségeit fedezze.
Vannak viszont elszánt, szenvedélyes vadászkutyások, szerencsére egyre többen, akik szívesen vállalják az áldozatokat és a nem kevés kockázatot, csak gyakorolhassák a kutyájukkal közösen végzett vadászat szerintük semmihez nem fogható élményét. Sokan közülük szinte nem is hobbiként, hanem hivatásként tekintenek a vadászkutyázásra, sokszor mint szolgáltató vadászkutyások jelennek meg az ágazatban. Őket a magyar vadásztársadalomnak minden józan belátás szerint nagy becsben kellene tartania, hiszen amit csinálnak, amire rengeteg időt, energiát és pénzt fordítanak, az mindannyiunk érdeke. Miattuk lesz sikeres a nyúl- vagy fácánhajtás, ők találják meg számunkra a sebzett vadat, óriási hasznot hajthatnak a dúvadgyérítésben és a vadkárelhárításban is. És az sem utolsó szempont, hogy a magyar vadászati kultúra megőrzésében, gyarapításában is fontos szerepük van. A vadászkutyások tapasztalatai gazdagítják a vadgazdálkodás szakmai tudásbázisát is, valamint a kutya és ember közös munkájának megfigyelése, elemzése a tudomány számára sem érdektelen.
Az elmúlt 14 év számos jelentős változást hozott a magyar vadgazdálkodás történetében, amelyeket a vadászkutyás gyakorlatnak is le kell reagálnia. A fejlődés természetes velejárója, hogy szakmai viták kísérik, egyes szabályokat vitatnak az érintettek, valamint további változások, intézkedések igénye is megfogalmazódik. És persze az is érzékelhető, hogy a több tízezer tagot számláló vadásztársadalom jó része elvárja, hogy a vadászatokon résztvevő kutyák és vezetőik maximálisan szolgálják ki az adott vadásznapot, vadászidényt, de már jóval kevesebben vannak azok, akik teret biztosítanak a magas színvonalú munka eléréséhez nélkülözhetetlen folyamatos képzéseknek és gyakorlásnak. Mintha a fáradhatatlanul és kiválóan dolgozó vadászkutya Isten ajándéka lenne és csak úgy teremne minden bokorban. Az elvárás magas, de a befektetés oldalon jóval kevesebb az ajánlat.
Lapunk kapcsolatban áll jó néhány vadászkutyák képzésével, tenyésztésével foglalkozó szakemberrel, így elmondhatjuk, hogy vegyes a kép, vannak, akiknek sikerült megoldani a képzéshez és gyakorláshoz kellő helyszínt, míg mások sokat szenvednek vele. Utóbbiak azért is érzik a helyzetet méltánytalannak, mert rendszeresen tapasztalják, hogy ahonnan elzavarják őket, amikor gyakorolnak, ott a vadászatok alkalmával viszont elvárják tőlük, hogy menjenek és járuljanak hozzá a vadászat sikeréhez. Néhány érintettel hosszabban is beszélgettünk a témáról, de mindannyiuk az kérte, hogy ne az ő konkrét esetét írjuk meg, sőt lehetőleg ne is lehessen ráismerni a helyszínre a leírásból, mert szeretnék fenntartani a lehetőségét annak, hogy rendezzék a közelükben lévő vadászatra jogosultakkal a kapcsolatot. Ez azért is fontos számukra, mert nem mindegy, hogy mennyit kell utazniuk hetente több alkalommal ahhoz, hogy gyakorolni tudjanak a kutyáikkal. Köztük van olyan, aki 100 kilométert tesz meg egy alkalommal a kutyáival, így a havi költsége jelentősen nagyobb, mintha a szomszédos vadászterületen lenne lehetősége képezni a kutyáit. Elmondásuk szerint a leggyakoribb ok, hogy a vadászatra jogosultak azért nem tűrik meg a kutyakiképzést és gyakorlást, mert a tevékenységgel zavarják a vadállományt, így ott később nem lehet eredményesen vadászni. Szerintük viszont, ha egy 3 ezer hektáros, vagy akár jóval nagyobb vadászterületen kijelölnének számukra néhány tíz hektárnyi részt a képzésre, akkor ezzel kölcsönösen előnyös megállapodás születne. Ez a minimális áldozat a vadászatra jogosult részéről bőven megtérül, amikor a jól képzett kutyáikkal segítik a vadásztársaság vadászatainak eredményességét.
Beszélgettünk a témáról Kovács Gáborral, az Országos Magyar Vadászkamra szakmai igazgatójával, aki egyúttal a Kinológiai Szakbizottság elnöke is. Mint elmondta, a tapasztalataik szerint egyre nagyobb az igény a jól képzett vadászkutyákra a vadászatokon, ami abból is érződik, hogy a Vadászati Alkalmassági Vizsgákon egyre több kutya jelenik meg, évente már 600-700 eb tesz sikeres VAV-ot. A vadászkutyázást népszerűsítő programok, versenyek, a gyerekprogramokon és vadásznapokon tartott bemutatók is egyre gyakoribbak. A vadászkamara a vizsgák megtartásával járó hatósági feladatain túl minden más módon is igyekszik bemutatni a vadászkutyákat és jelentőségüket. A vadászkamara az úgynevezett kiemelt kamarai célok programján keresztül is – mind az „ismerd meg a vadászokat”, mind a hivatásos vadászok szakmai felkészülését támogató célterületeken belül – támogatja a vadászkutyázással kapcsolatos projekteket.
Pozitív példaként említi a kiépített vadászkutyás bázisokat, amelyek közül talán a legismertebb a Martonfai Vadászudvar keretében működő központ, valamint a Győr-Moson-Sopron vármegyében található, elsősorban kotorékmunkára kialakított, illetve a Fejér vármegyében kialakított állandó és bővülő vadászkutyás gyakorlótereket. Hozzátette, hogy a vadászkutyás komplexumok és programok csak akkor működnek hosszútávon, ha van hozzá vadászterületi támogatás, ahol szívesen látják a vadászkutyásokat az év minden szakában.
Kovács Gábor azt is elmondta, hogy a vármegyei kinológusok jelezték, a megnövekedett érdeklődés és gyakorlási igények miatt egyre nehezebb a megfelelő helyszín biztosítása. A vadászati törvény nem írja elő, de lehetőségként megemlíti a vadászatra jogosultak számára, hogy kialakíthatnak vadászkutyaképzésre alkalmas területet. A szakmai igazgató úgy gondolja, hogy a legjobb megoldás, ha a vadászkutyatartó és a vadászatra jogosult, felismerve a kölcsönös érdekeket, megegyeznek egymással, kialakítanak egy mindenki számára kedvező kapcsolatot. Ebben a tekintetben is érdemes a vadászkamarához fordulni, mert az említett célprogramok szintén biztosítanak lehetőséget az együttműködések támogatására. Ez a felismerés és a kölcsönösen előnyös együttműködés sokkal erősebb támasztéka lehet a vadászkutyázásnak, mintha a törvény erejével, túlszabályozva a témát próbálnak megoldást találni.
