Miért vadászunk? Erre a kérdésre sokan keressük a kívülállók számára is érthető választ. Azokat az érzéseket és gondolatokat, amelyek bennünk megfogalmazódnak, nagyon nehéz átadni annak, aki nem éli át mindezt. Varga Csaba vadászíró tökéletesen teljesíti a feladatot.
A lassan kitelő hold elől elúszott a keskeny, szakadozott, az égitest fényét éppen csak meghalványítani tudó felhő. A kicsiny erdőszeglet megvilágosodott, ettől árnyékot kaptak a fák, és a nemrégen kaszált lucernatarló talaján szabad szemmel is jól lehetett látni, pedig az éjfél már közel járt. Öreg vaddisznó feküdt ott középtájon, az akácos szélső fáitól alig csak kőhajításnyira. Vastag agyarai kifehérlettek az állkapcsából, erős sertéjű, őszes szálakkal bőségesen megrakott szőrén pedig csomókba állt össze az erdei dagonyák nemrégiben rászáradt sara. Háta közepén, a nyakától hátrafelé arasznyi hosszú, koromfekete sertékből álló taréj ágaskodott.
Lábaival rúgott még néhányat, hatalmas tüdejébe lélegzet tolult, de már csak néhányszor, az öreg, megfáradt test rándult egyet, és csendben kiszenvedett.
Közben elállt a szél, ami addigra elhordta az égről a fellegeket, mozdulatlanná dermedtek az ágak, elhallgatott a zörgő kukoricaszár, a zizegő avar is a földre lapult. A sápadt fényű hold megállt egy pillanatra.
Gyászolt az egész határ.
A lucernatábla szélében, a kis nyiladék bejáratánál azonban valami mozgolódás támadt. Az ott magasodó lesállásról két ember ereszkedett alá. A tábla szélében még álldogáltak egy darabig, szinte zavartan tipródva egymás mögött, míg végül a termetesebb, hajlott hátú vadász megindult a disznó felé. A másik kissé lemaradva követte.
Nem siettek. Lépésről lépésre közeledtek ugyan, de mégis lassan, komótosan ballagtak oda. A fiatal, szinte kölyökképű embernek még mindig remegett a keze. Ahogy a puskaszíjat a vállára akasztotta, és félúton áhítatosan a kalapjáért nyúlt, ez a remegés mit sem csillapodott.
Odaértek. Sokáig csend volt, a vaddisznó már nem mozdult, csak a világító holdfényben látszódó pára gőzölgött még kissé a szája előtt.
Az öreg is a kalapjáért nyúlt nehézkesen, a mellére vetette, de hallgatott.
Percek múlottak el, mire mozdulni látszott újra, akkor kigombolta vastag kabátját, a földre dobta, majd a kezében tartott puskát óvatosan arra fektette. Hátat fordított a fiúnak, és az erdő felé vette az irányt.
Mikor odaért, a késéhez nyúlt, és egy hosszú, vékony vesszőt vágott vele. Szépen letisztította, végéről a háncsot lehúzta, majd a hóna alá fogta. Belépkedett a fák alá, néhány bokorlombot tört, száraz ágat gyűjtött, majd, miután a kezei megteltek, újra a lucernatarló felé vette az irányt.
A fiút úgy találta ott a disznó mellett, ahogy hagyta, mikor kis idővel azelőtt az erdőbe ballagott. Kalap a kezében, puska a vállán, a feje lehajtva, éppen, hogy csak vette a hűs, éjszakai levegőt. Az öreg lerakta a terhét a földre, majd a száraz ágakkal szöszmötölni kezdett. Kicsiny gúlába állította össze azokat, alájuk pedig késével forgácsot faragott, tört rőzsét rakott. Majd felállt, és a vaddisznóhoz lépett. Sebét gallytakaróval borította, szájába lombos falatot helyezett, és egy megvérzett kis ágacskát vett magához közben. Gyufát keresett, azt meggyújtotta, és a kis máglyát lángra lobbantotta vele. Annak pislákoló fényénél a vesszőt, és a kalapján a kis ágacskát a kezébe vette, majd a fiúra nézett.
Az előbb csak figyelte az öreg készülődését, majd mikor a vessző előkerült, térdet hajtott a vad mellett, és a puskát a kezébe vette.
Ekkor az idősebb vadász megszólalt:
- Törd meg a puskádat fiam. Támaszd le oda, és vedd kézbe a kalapodat. Tedd rá a kezedet az oldalára, ahol kicsit ritkábban vannak a serték. Úgy...
Odaállt a fiú mellé, és így folytatta:
- Eljött a nap, amikor vadásszá foglak avatni. Nem is akármilyen vad mellett, mert azt tudd, keveseknek adatik meg, hogy elsőre vadkant ejtsenek. Az meg, hogy ilyen öreg remete mellett érint majd meg a vessző, külön ajándék nekem.
Hosszú idő óta atyáskodom feletted. Ott voltam akkor is, amikor tipegő kisgyermekként a kutyának hazavitt őzlábat először a kezedbe vetted. Emlékszem, nem is akartad visszaadni, anyádnak erőszakkal kellett elvennie tőled.
Láttam, amikor apád a kezedbe nyomta az első puskádat. Láttam az aláhulló verebeket, amiket a lábuknál fogva, az ujjaid között vittél be megmutatni nagy boldogan. Suhanc korodban figyelemmel kísértelek a hajtóvadászatokon is. Tudom, kevés olyan gyermek volt a sorban, mint amilyen te voltál. Senki olyan lelkesen nem cipelte a fácánt, a nyulat, és ha rókát kellett magadhoz venni, hát azt is a farkánál fogva bátran a nyakadba kanyarítottad.
Emlékszem, amikor a szederinda közé befutott a foxi a sebzett koca után, a nagy ugatás, sivalkodás hallatán te rögtön hasra vágtad magad azzal, hogy menten kihozod a kutyámat onnan. Ketten kellettünk hozzá, hogy a bokádnál fogva visszarángassunk a bokor alól. Félelmet nem ismertél, a kutyáért pedig a sírba is lementél volna.
Láttalak szomorkodni is eleget. Ha széttépett őzgida maradványait találtuk meg a nyiladékon, vagy féreg gyötörte, beteg, avagy sebzett vadnak adtam kegyelemlövést, bizony nem volt ritka, hogy a pillantásom könnyeket talált a szemeid között.
Már korán, ifjúkorod elérése előtt kivételes emberségről tettél tanúbizonyságot. Ott a partok mellett történt, a híd előtt, ahol a rókavár van a gyökerek között. Nyár volt, éppen erre az erdőszegletre igyekeztünk. Kis rókák játszottak az úton, a kotorék bejárata előtt. Ahogy a dombra felértünk, én azonnal puskát emeltem rájuk a takarásból. Akkor te megfogtad kezem, és kérve-kérted, ne tegyem. Én a puskát elzártam, és leültem veled az árokpartra. Addig néztük a kicsiket, míg valami zaj miatt el nem riadtak. Tudnod kell fiam, azóta sem lőttem kis rókára.
Emiatt is, és a többi szép emlékre gondolva, majd szétvet a büszkeség, hogy itt állhatok, ahol te melledre vetett kalappal, meghajtott térdeddel gyászolsz első vaddisznód felett.
Ám ezzel nincs vége fiam, igazán csak most kezdődik. Úgy kell rá gondolnod, érthető örömöd mellett, mintha elveszítettél volna valamit. Valamit, ami a világ, a föld, az erdő része volt. Elmúlt egy élet, egy érző, lélegző, minden hányattatáson és nehézségen úrrá levő nemes vad fekszik most a ravatalon előtted. Egyetlen ujjmozdítás elég volt ahhoz, hogy ez a nagyszerű teremtmény, ami kitudja, hogy hány éve járta már az erdőrengeteget, kiterítve a tarlón heverjen. Innentől a felelősséged hatalmas lesz. Átlépted azt a határmezsgyét, ahonnan már vadásznak nevezheted magad. Járhatod a saját utadat, keresheted álmaidnak a megfejtését. Itt az erdőn biztosan meg is találod.
De mégis, egyetlen apró dolog fogja eldönteni, hogy milyen vadász leszel. Embernek, jó ember vagy, az nem lehet akadálya.
Hanem a kétkedés, vagy éppen annak a hiánya az, ami dönt a sorsod felől. Hogy képes leszel-e feltenni magadnak a kérdést, minden egyes elejtett vad után:
- Jól van-e ez így…?
Látod, a vadnak tisztesség jár. Szép, lombos sebtakaró, utolsó falat, máglyatűz. A vadásznak meg véres töret a kalapja mögé. És bár a töret kiszárad, elfakul, porrá lesz egyszer, az emlék, amit itt hagy cserébe, örökké benned él majd.
Most a vesszőmmel felavatlak téged, és annak érintésével, minden tekintélyemmel, és vadászó elődeid szigorú pillantásaitól kísérve felszólítalak, hogy tiszteld a vadat! Viseld gondját, élőhelyére figyelemmel légy! Etesd, ha éhség kínozza, itasd, ha szomjazik, védd meg, ha orvvadász üldözi! Kóborló állatokat, akik a vadat bántanák, ne tűrj meg a határban soha! Ha megsebezted, légy állhatatos, hogy mielőbb a nyomára lelj!
És mielőtt utadra engedlek fiam, még egy fontos dolgot akarok az eszedbe vésni. Mindközül talán a legelőbbre valót! Akarom, hogy ez járjon a fejedben minden perc előtt, amikor puskát emelsz!
Adj esélyt a vadnak!
Hisz e nélkül igaz vadászat még nyomokban sem létezik, és minden magyarázat pedig olcsó, igaz ember lelkiismeretét nyugodni soha nem hagyó hazugság csupán! Minden valamirevaló vadász legfontosabb parancsolata ez, amit az emberi tisztesség sugalmaz, és amit ha megtartasz, elkísér majd, egész vadászéleteden át.
Adj esélyt a vadnak, fiam!
A keleti erdők mögött már pallérozta első fényeit a hajnal, mire az erdő és a tarló elcsendesedett. A tiszta égbolt erős párát bocsájtott alá, amitől később már harmattól úszott az egész határ. A nyomok kihűltek, a letaposott lucernaszálak felegyenesedtek, és amikor a világosság erősödni kezdett, egyszerre csak deres lett minden. Kifehéredtek a csupasz akácágak is.
Alattuk mintha valami mozdult volna. Csend lett megint, de aztán egy szép, szenes róka bújt ki a bokrok közül. Mozdulatlanul figyelt kis ideig, majd letette az orrát a tarló fölé, és lassan oldalogva szimatolni kezdett.
Megjelent a szerző Vadászhit, holdvilág című kötetében.