Vészesen közeledve az ünnephez, ezúttal újra közöljük Kispál Luca kollégánk 2021-ben futó Múltidéző sorozatának utolsó, decemberi írását.
Az év utolsó hónapjához érve, a szerkesztőségünkbe jutott régi lapok decemberi számainak áttekintésével zárjuk le a Kittenberger Kálmán szerkesztette Nimródok hasábjainak leporolását, mely által nem csupán tisztelegtünk szellemi elődünk előtt, hanem egyúttal felidéztük letűnt korok örökségét, amely a mai ember számára is iránymutatásul szolgálhat. Ezen írásunkban azt emeljük ki, miért is fontos a szaktudás, a szaklap, a szakértelem…
A tél beköszöntével nem is kezdhetjük mással, mint Wittich Béla Téli vadvédelem címen írt, 1929. évi cikkével: „Még élénk emlékezetünkben van a rettenetes tavalyi tél könnyfakasztó hidegével, mindent elborító havával. Ugye, mily jóleső érzés ilyenkor a lelkileg is meleg otthon fűtött szobájának langymelegében tea mellett elbeszélgetni, nem törődve a künn sivító széllel, a folyton szaporodó hóval és hideggel, mely odakünn mindent meg akar dermeszteni? Vadászaink nagy része nem törődik vele, legföljebb: A teremburáját, már vadászni sem lehet, akkora hó van! – kifakadásig ragadtatja el magát. Az ízig-vérig való vadászok és mi, zöld gallérosok azonban másképpen gondolkozunk. Mikor odakünn az időjárás viszontagsága s különösen a zordon tél tombol, nincs nyugtunk. Egyre a hőmérőt vizsgáljuk, mindig a szegény, kutyáktól, ragadozóktól, embertől üldözött nyomorult vad sanyarúsága, szánalmas sorsának enyhítése jár az eszünkben. Itt a tél ajtónk előtt.” A folytatásban két oldalon fejtegeti, miért is kell ilyenkor résen lenni a puskátlan vadsintérekkel szemben is. Hihetetlen eseteket hallott és tapasztalt ebben a tekintetben, melyekből jó néhányat meg is osztott írásában.
18 évvel később Nagy Gyula kezdte a Nimród decemberi oldalait, Újjáépítés a vadászkultúra terén témában. „»A jó pap is holtig tanul« – tartja a magyar közmondás, miért ne tanuljunk hát mi is, magyar vadászok, akik újra a kezünkbe vehettük a puskát, hogy erdőn-mezőn járva, megtisztult lélekkel és igaz szándékkal szolgálhassuk a magyar vadászat szent ügyét.” Írásában kiemelten hangsúlyozza, hogy ha már puskával bánunk, olyannal, amely ölni tud, miért ne használjuk az építő, teremtő fegyvert: a betűt is, amely megtisztítja gondolatainkat, tudásunkat öregbíti, s hasznos jó tanáccsal, utasítással, felvilágosítással s nem utolsósorban nagy-nagy igazságokkal tölti meg a lelkünket. „Nem elegendő csak puskát venni, jó töltényt hozzá, meg egy területet, s gyerünk – és már kész is a vadász, nem –, az igazi vadászembernek éppúgy ismernie kell mestersége történetét, a vad szokásait, életmódját, fegyvertant, vadászatjogi kérdéseket, törvényeket, rendeleteket, mint ahogy jó iparos, szellemi munkás nem végezhet jó munkát, ha nem ismeri szakmájának minden területét, nem olvas, nem tanul, nem gyűjti a tapasztalatokat… Ezek a meglátások, tudás és bölcsesség a betű kitaposott útján, folyóiratok, könyvek formájában jutnak el az emberekhez. Éppen ezért szükséges és fontos, hogy olvassunk! Olvassunk – és sokat olvassunk! Ez legyen a jelszó! – Végül saját véleményével zárja sorait: – Én magam úgy vagyok, ha két dolog közt, a puska meg a vadászújság közt kellene választanom – teremtuccse, nem tudnám megmondani, melyik a kedvesebb!”
Az 1947-es karácsonyi számot Sólyom nyitotta. Életének karácsonyaira való visszaemlékezéséből messze kitűnik tényleges mondanivalója: „Mintha csak most ülnék asztalomnál, és hívnám a karácsonyfa alá a Nimród olvasótáborát, családját. Mert évről évre meg szoktam tenni, és évről évre boldogabban tettem, mert a család egyre csak nőtt, ki a százakból, bele az ezrekbe, egyre több ezerbe. És az írógárdánk buzgón dolgozott, pár évtized alatt úgyszólván megteremtette a magyar vadászati irodalmat. Olyan művek születtek, amelyek világviszonylatban is a legszebbek, legjobbak közé tartoznak, maga az újság pedig Kittenberger Kálmán szerkesztése alatt olyan szintre emelkedett, hogy nemcsak ismerték külföldön is, hanem adatait a tudomány is hiteleseknek fogadta el… Ez történt a béke rövid éveiben, aztán jött a háború, és lapunk 1944. karácsonyi száma már nem jelenhetett meg. Talán ez a legszebb, de a legfájóbb is, mert a Nimród feltámadt ugyan megint, de nem él, csak tengődik. Hát a mai vadász nem akar tanulni?... Lám, már az emlékek is megcsalják az embert, addig kavarognak, amíg csak ott nem hagyják az embert tépelődő gondok közepette. De talán majd ezek is lecsitulnak a karácsonyfa alatt, és az élő, lobogó láng bevilágít majd lelkünkbe: Boldog karácsonyt minden jó szándékú magyarnak!... Írásban hiába erőlködöm, ha egyszer éppen azok nem olvassák, akiknek okulniok kellene belőle!” – zárja Láng Rudolf.
Mindezen örökérvényűségeket ugyancsak Nagy Gyula szavaival, tanácsával lehet alátámasztani és egyúttal méltósággal lezárni a december havi, valamint az egész évi – egykori, megsárgult újságkupacból való – múltidézésünket: „Az egyszerű igazságokra mindenki rájöhetne, ha a hónap harminc napjából legalább két estét rászánna, hogy átlapozgassa kedves újságunkat: a Nimródot. Ha máskor nem, hát olyankor, amikor kint zúg a szél, szórja a havat, vagy vigasztalan esős időben ázik minden…”