Az elmúlt napok különös eredménye, hogy az egész ország összefogott, és egységesen igyekszik mindenki segíteni a magyar–ukrán határon kialakult helyzet enyhítésében.
Van, aki jó szóval, mások a két kezükkel, de akadnak pénzadományok és természetbeni felajánlások is… Most minden felajánlásnak megvan a helye… Sajnos, hogy ide jutott a civilizált, minden titkot értő és megismerni akaró emberiség. Azonban ez a helyzet esélyt is teremt arra, hogy számtalan, irányt mutató emberi példát is megismerhessünk. Kevesen gondolnak ma arra, vagy talán kevesen hiszik el, de egy vadásztársaság is képes a tettek mezejére lépve hathatós segítséget nyújtani a határ menti krízis enyhítésében.
Február 27-én, vasárnap a tiszakóródi Halványhát Vadásztársaság vadászmesterét, Horváth Árpádot kérdeztem, aki otthonában, Milotán fogadott. Egyenes, alázatos szatmári embert ismerhettem meg a személyében, panaszkodás és elégedetlenkedés helyet inkább cselekszik.
– Miben más egy határ menti vadásztárság munkája, mint például 50–60 km távolabb?
– Ebben az egyben: az országhatáron gazdálkodunk. Ez azt jelenti, hogy sok mindenre oda kell figyelni, hiszen valamilyen mértékben honvédelmi területen vagyunk. Milota és Tiszabecs is határőrközség. A Tisza határfolyó, szóval meg kell találnunk a párbeszéd lehetőségét a határőrséggel is. Elmondhatom, hogy nagyon jó a kapcsolat, sok tiszthez vadászbarátság is fűz. Segítjük egymás munkáját, és kölcsönösen el is ismerjük az erőfeszítéseket.
– Az elmúlt néhány nap számtalan kihívás elé állította az itt élőket. Mi a tapasztalatotok? Látszik-e valamilyen változás a vadászterületen? Tapasztalják, hogy megnőtt az átváltó vad egyedszáma?
– Átváltó vad tekintetében nem látunk változást. Eddig is volt, főként a vaddisznó jött-ment a határon keresztül, de megfigyeltük, hogy Kárpátalja felől érkezett gímszarvas is. A disznó esetében az ASP lassította a folyamatot, itt-ott látjuk a nyomait. A területen nem látunk változást, az ott tartózkodó vadállományban sem. Igaz, a napokban megnőtt a gyalogos- és gépjármű-forgalom is, de a vadtartó helyek a főúttól messzebb vannak. Gázolás és ütközés az elmúlt napokban nem történt, még mindig nagyobb probléma a vízhiány.
– Miért a vízhiány? Hiszen a Tisza árterében vannak, nem?
– Igen-igen, sőt a társaság másik határán folyik a Túr, azonban a terület belsejében szinte csak annyi természetes víz van, ami az eső után ott marad a „kocsinyomban”. Ezért ezt pótolnunk kell. Egy kicsit messzebbről kell kezdeni. Te is tudod, hogy az itt élők számára az út mellett ülő mezei nyúl vagy a nyaras szélén csipegető őz ugyanúgy hozzá tartozik a látképhez, a tájhoz, mint a hajnalokon megszólaló fácánkakas a kert végében. Azonban ez azt jelenti, hogy a vad jelenlétét – értsd jól – a „látványában szeretik látni”, nem pedig a károkozásában. Tehát fontos, hogy a helyi gazdákkal megtaláljuk a közös hangot.
– Sikerül megtalálni? Milyen az összhang velük?
– Nagyon jó! Mi is megteszünk mindent a vadkár enyhítése érdekében, és ők ezt nagyra értékelik – főleg, ha egy kis kompetenciát is rakunk mellé…
Ezek szerint társadalmi szinten is elfogadott a munkásságuk. Ebben a most kialakult helyzetben van valami olyan plusz, amit önök hozzá tudnak tenni a megoldáshoz?
– Igen, sőt! Úgy érzem, el is várják. Ahogy korábban említettem, a határőrség mindenben számíthat ránk, de ugyanúgy a lakosok is… és most a menekültek is. Megbeszéltük, hogy délután kimegyünk páran, és felajánlásként elejtünk néhány sutát, sutagidát, és konyhakész állapotban eljuttatjuk az önkormányzathoz. Aztán majd főznek belőle. Ahogy szoktam mondani: ha soknak kell, gulyásnak, ha kevésnek, akkor marad a pörkölt. Ha ezzel is hozzá tudunk járulni a szerencsétlenül járt embertársaink ellátásához, akkor miért ne tennénk? Itt az ideje, hogy a háború idején felebaráti szeretetet gyakoroljunk…
A jó példákra most talán még nagyobb szükség lesz, hogy segítsenek bennünket eligazodni ebben az összevisszaságban. Bízom benne, hogy minél többen fogják felismerni, hogy a vadásziasság és az emberség kohéziójából hathatós csodák születnek.