Imrével életemben talán háromszor találkoztam. Az első alkalom már több mint egy évtizede volt, de még ma is jól fel tudom idézni annak a rövid félórának az emlékét.
Vadászpuskaműves volt a becsületes foglalkozása, így puskaügyben jártunk nála Kalocsán. A testvéremnek készített régebben egy agyazást a vadászfegyveréhez, ő meg az egyik barátjának ajánlotta, eltört fájú karabélyának helyrehozása okán, én pedig akkor éppen a bátyámnál vendégeskedtem.
Csengetéskor Imre kutyája fogadott bennünket, ha jól emlékszem, Koppány volt a neve. Az erős termetű, jó kiállású fekete-fehér foltos vizslakutya külső jegyeiben több fajta jellegzetességeit is fel tudtam ismerni. Amikor bebocsátást nyertünk az udvarra, a kutya elénk állt, és felvetett fejjel, méltóságteljesen vezetett bennünket a ház alatti helyiségbe, amely a fegyverműhelyt rejtette.
Kellemes olajszag, a csiszolt fának és a kilőtt töltények üres hüvelyének illata lengte be a levegőt odalent mindenütt. Esztergagép, fegyverállványok körben, száradó és az elkészültség minden fokán álló puskaagyazások lógtak és hevertek szerteszét. Amolyan igazi műhelyrendben, ami rendetlenségnek is tűnhetett volna, de a mesternek így volt minden éppen a keze alatt.
Imrében azt az embertípust véltem felfedezni, aki mindig jóval idősebbnek tűnik a koránál, a haja is már teljesen ősz volt. Néhol, ha a fény úgy vetődött rá, még látszottak benne ezüstös foltok, de már csak imitt-amott. Ízes beszédjéről rögtön azt gondoltam, hogy bizonyosan Kalocsán vagy legalábbis annak környékén született, és az egész addigi életét ott is töltötte. Viselkedésén, kiejtésén, gesztusain ezt jól érzékelhető volt. Minden mondata, még ki nem mondott gondolata a vadászat és a fegyverek körül forgott. Szakmai alázata, tudása – talán nem túlzásként gondolom: művészete – azonnal visszaköszönt a műhelyben várakozó puskák barnításáról, agyazásának külleméről, díszítéséről.
A vadászkarabély úgy illett a tulajdonosa kezébe, mintha oda öntötték volna. Rendkívül elégedett volt, örömmel távozott a műhelyből.
Akkoriban többször volt alkalmam kézbe venni a bátyám puskáját. Rajzolatos diógyökérből készült fája, magas, „disznóhátas” tusa, bajor pofadékos díszítése azonnal elnyerte a tetszésemet. Később, még évek múltán is örömmel szorongattam, amíg csak alkalmam nyílott rá.
A tulajdonomban lévő, jeles fegyverműhelyből való CZ puskámnak egyetlen hiányosságát véltem csak felfedezni a vele együtt töltött idő alatt. Agyazását nem a hosszú kezű, nagy markú vadászembereknek készítették. Lövés közben az elöl markolt részénél oly vékony volt alatta a fa, hogy gyakran csak a csövet szorongattam vadra váró izgalmamban. Kapáslövésnél sem találtam soha kényelmesnek, hogy célzás közben arcommal úgy kellett keresnem a pofadékát.
Hét éve volt már a társam, szép találatokban és balgán elkapkodott hibázásokban, tűzben eső vad feletti örömömben és nyomasztó utánkeresések során, amikor elhatároztam, megkérem Imrét, hogy készítsen rá új agyazást.
Második találkozásunk úgy történt, hogy levittem a puskámat hozzá Kalocsára. Szívélyesen fogadott, de amikor elmondtam, hogy mit szeretnék, kissé gondolkodóba esett. Elképzelésem vastag fogású, magas tusozású, robusztus kinézetű fegyverfáról szólt, amire Imre nem túl nagy lelkesedéssel mondott igent. Úgy érezte, hogy kényelmetlen és nehéz lesz majd nekem az új fegyver, ezért először megpróbált finomítani az elképzeléseimen, majd miután látta, hogy hajthatatlan vagyok, hát belement. Azzal váltunk el, hogy egy hét alatt megformázza a fát, rögzíti bele a puskavasat, és akkor mehetek próbálni. Ha jó, úgy marad, ha kell, még finomít rajta.
Harmadszorra már csak pár perc erejéig találkoztunk. Kihozta az udvarra a puskámat, nekem pedig összeszorult a torkom az örömtől. Gyönyörűen mutatott, még úgy nyersen, olaj nélkül is. A formája magabiztosságra okot adó volt, és erőt sugárzó. Vastag agyazása, markolata kitöltötte a kezemet, és amikor becsukott szemmel a vállamhoz emeltem, az igényesen kiformázott „disznóhát” és a kellemes lejtésű bajor pofadék egyből megtámasztotta az arcomat, minden egyéb fejbiccentés nélkül. Kinyitott szememmel egyből élesen láttam a céltávcsőben az előtte kinézett szomszédos ház kéményét is.
Örömmel köszöntem el Imrétől a mielőbbi viszontlátásban reménykedve, de akkor még nem tudtam, hogy nem lesz ilyen…
Amikor a puskát mentem volna átvenni, éppen valami dolga akadt, így csak a testvérem által küldte el nekem. Amit nyersen gyönyörűnek találtam, olajozva, szerény, szinte puritán véseteivel a legnagyobb várakozásaimat is felülmúlta. Mint a kisgyermek, aki megkapja régóta áhított játékát, úgy vettem elő nap mint nap, hogy kicsit megnézegessem.
Közben az ősz elrohant, talán éppen az elől a tél elől, amelynek egyik nem túl hideg reggelén – már jó néhány héttel újév után – nehéz, vizes hó esett. Napközben jártam a várost, de gondolataim már a délutánban jártak, a behavazott utakon, a súlytól lecsüngő faágakon, a kukoricát turkáló vaddisznókon.
A testvérem telefonon keresett.
Elszorult torokkal Imréről mesélt egy történetet. Vadászni ment, ahogy máskor is. Már jócskán éjszaka volt, amikor a felesége arra ébredt, hogy a férje még nem tért haza. Hívta telefonon, mindhiába. Hívta az elnököt, ő meg a vadőrt, akik aztán a beírókönyv alapján utána indultak.
Meg is találták, járó motorú terepjárója mellett a földön heverve. Hiába rázogatták, próbálgatták magához téríteni, addigra már nem volt benne semmi élet…
Az addig eltelt néhány rövid hónap alapján a bátyámmal egyetértettünk abban, hogy talán az én puskám lehetett az utolsó remekművek egyike, amelyeket Imre még élete idejében elkészített.
Simára csiszolt, nemes olajjal átitatott, diógyökér agyazásának egyedülálló alakzataiban a mester és a vadász emlékét kopjafaként őrzi meg a hálás emberi emlékezet.
(Megjelent a szerző Vadászhit, holdvilág című kötetében)