Vadam mellé térdelek, s egy lombos ágdarabbal elfedem a golyó ütötte sebet, amiből vér szivárog. Néhány pillanattal korábban a tüdő még kétségbeesetten zihált, a szív riadtan vergődött, s a lábak görcsösen futni akartak.
De aztán, ahogy a szív megszűnt dobogni, a tüdő egy utolsót sóhajtott, s a lábak megálltak mindörökre. A szemek opálosodó tükrét még utoljára megfestették a csillagok, s halvány fényükben már csak egy fegyvercső tükröződött.
Elvettem egy életet.
Szerinted gyilkos vagyok.
Szerintem vadász vagyok.
Lehet, hogy sohasem fogjuk megérteni egymást. Pedig én szeretném!
Talán el kellene magyaráznom neked, hogy mit jelent a vadászat – nekem. Mert neked és nekem nem ugyanaz ennek a szónak a jelentése.
Neked a vadászat egyet jelent az öléssel, de nekem – érthetően – ennél többet jelent.
Sokkal többet!
A tervezgetést a „merre menjek, hova üljek” gondolatok mentén. A csendes tűnődést az időjárásról, a kilátást akadályozó növényzet takarásáról és a szélirányról.
A pakolást a hátizsákba, a „pulóver vagy kabát” kérdés mérlegelését, az olaj kihúzását a fegyvercsőből s a lőszerek ellenőrzését, miközben arra gondolok, hogy vajon melyik fogja terítékre hozni az áhított vadat. S bizony akad olyan fénye vesztett, kopott hegyű lőszerem, amit már többször betáraztam az eredményes vadászat reményében… – ami később valahogy mégis céltalan maradt.
A várakozó izgalmat az indulásig, az autózást a területre s a beiratkozást, miközben egymást kergetik fejemben az esélylatolgató gondolatok.
A les óvatos megközelítését, a csendes szemlélődést, az elhelyezkedést, a kipakolást és a fegyver megtöltését.
A messzelátó nyakba akasztását s a látnivalók boncolgatását. A nyiladékok, csapák végigpásztázását, az estére készülődő díszes ruhájú fácánkakas, a kajla fülű öreg baknyúl és a párban csipegető őzek látványát s a madarak sokszínű szavának hallgatását.
Az alkonyt, ahogy a délutánból este lesz, s a kelő holdat, ami ugyan színeket nem ad, de megmutatja a mozgást, és elárulja a formát.
A neszeket, a titokzatos reccsenéseket és az óvatos roppanásokat. A lágyan mesélő, suttogó lombokat és a sejtelmesen zizegő füveket.
A csendet, a magányt, a hallgatózást és az égboltot szemlélő várakozást, miközben a hangtalanul elporladó csillagok fényes íveket rajzolnak az éjszakába.
Aztán az adrenalin száguldását, a pupillák tágulását, a fülben zakatoló vér hangos dobolását, a lélegzet kapkodását, amikor a tétova neszekből valóság lesz, ahogy egy titokzatos fekete árny növekszik a nyiladékra.
A messzelátóra nyirkosodó kezet, a döntés pillanatát, a fegyver markolását, célra tartását és kibiztosítását.
Az elnyújtását annak az utolsó és megismételhetetlen pillanatnak, amikor még a természet része a vad, majd a zakatoló lélegzet csitítását, a táncoló szálkereszt megállítását és a pillanat kimerevítését.
A fegyver dörrenését, a závár csattanását, aztán a hallgatózó várakozás izgalmát a puskaporszagú éjszakában.
A megkeresést, a birtokbavételt, a csendes és magányos örömködést, az utolsó falat kínálását, a vad felravatalozását.
A test feltörését és elszállítását, a hazavezető úton újraélt és emlékké avatott estét, s közben a kilőtt hüvely csípős lőporillatának szagolgatását.
A rövidre szabott éjszakát, amikor a kurta alvás újraálmodja a vadászat minden mozzanatát, s az ébredést, amikor a megálmodott nagy kanból ismét kézzelfogható valóság lesz, aminek az agyarai kifőzésre várnak.
A trófea kifőzése közben az emlékek rendezgetését, a fegyver beolajozását és szekrénybe zárását, aztán az agyarak izgalmas méregetését és bírálatát.
A kész trófea montírozását, hogy az végül a többi vadászati relikvia között a végleges helyére kerüljön, ahol később elkalandozhat rajta a képzelet, és megpihenhet az emlékezet.
A vadászrészként hazavitt máj szeletelését, a piruló hagyma gyomorkordító illatát s a majoránnás szaftba mártott puha kenyér ízét, amit meg lehet osztani a vadásztársakkal.
A barátokat, akikkel a vadászház kandallója mellett ülök, s a velük töltött perceket, amikor a lobogó lángokkal megfestett öreg bútorok között tisztelettel koccintunk a vad emlékére és a vadászok egészségére...
Nekem mindezek együtt jelentik a vadászatot, s ezeknek a dolgoknak az összessége feltétlenül túlmutat egy vad halálán.
Valójában persze nem kell szépíteni a dolgokon, hiszen – öltem, s egy élet kioltása önmagában sohasem lehet szép.
De az odavezető út, az átélt pillanatok nagyszerűsége s az élményt meghatározó hangulatok összessége teszi a vadászatot s benne a zsákmányszerzést atavisztikus szükséggé, megtapasztalását feledhetetlenné és érzéseit megismételhetetlenné.
Vadász vagyok!
Szerinted?
(Megjelent a szerző „Vadászhónapok” című kötetében)